Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?"
 

Kosztolányit idézi Hankiss Elemér Félelmek és szimbólumok címet viselő könyvében.
Valóban érdemes elidőznünk a gondolat felett: mivel szemben akarjuk mindenáron megvédeni magunkat? Miért a félelem a legfőbb mozgatórugónk, mely ellen súlyos erődítményekkel akarjuk óvni magunkat?
Miért emelünk oly hatalmas falakat, amelyek tisztánlátásunktól fosztanak meg bennünket?

Miért keresi Kosztolányi az "elsüllyedt gyermek-országot"?
Amikor félelmeink belső, magunk szülte okai után kutatok, gyakran eszembe jut az, amit az amerikai felhőkarcolók építése kapcsán hallottam. Állítólag e monstrumok építésén indiánokat alkalmaztak, mivel ők nem féltek a magasságtól, nem volt tériszonyuk, mivel a nyelvükben nem volt ennek megfelelő szó - így nem tudták, hogy létezik ilyen.
Milyen érdekes összefüggésre mutat rá az, hogy több ősi vallásban Isten nevét nem lehetett kimondani, mert úgy tartották, hogy ha megnevezik, megfosztják halhatatlanságától.

Tehát, ha kimondom a nevét, létrehozom - átadom őt a mulandóság világának.
S mitől rettegünk leginkább? Éppen a mulandóságtól. A freudi Thanatosz az, aki minket rettegésben tart.

Vagy inkább -ha már Freudról beszélgetünk-: mi magunk vagyunk azok, akik saját, belső félelmünket vetítjük ki rá?

Úgy vélem, a félelem alapvetően a túlélést hivatott szolgáltatni. Az állatvilágban a félelem az, amely az őrzőláng szerepét tölti be - állandó figyelmet tart fenn, hogy elkerüljék a ragadozókat.
Csakhogy: hiszem, hogy az állatok nem élnek állandó rettegésben - szemben az emberrel.
Ahogy a gyermek sem fél, aki még a Kosztolányi által leírt "mennyországban" létezik. Márpedig ez a mennyország nem valami távoli, elképzelt, "virtuális" valóság, hanem itt van, ebben a világban, ahol ők is és mi is élünk. Ő, aki még nem képes megnevezni, nem fél, hanem érdeklődéssel fordul az ismeretlen felé. Számára még nem létezik jó vagy rossz, csak "Egy" van. Később osztja csak részekre az egyet. Számára nem létezik a születés és halál kettős tánca, csupán az élet - ez az egyetlen bizonyosság, amiben itt és most létezik.

Nincs még saját pajzsa és szablyája - mert nem harcol.
Ellenben rá van kényszerítve, hogy a későbbiekben felvértezze magát.
Saját félelmeinket aggatjuk rá.

S mindeközben szabadsára vágyunk.
Ám lehetünk-e szabadok, vagy vállainkat mázsás súly nyomja - amelyekkel önmagunkat nehezítjük?