Ha csupán a címet tekintjük, joggal gondolhatjuk, hogy lerágott csonttal, vagy éppen egy abszolút evidenciával állunk szemben. Gondolataim kalandozása és összegyűjtése közben mégis arra döbbentem rá, hogy ez a téma koránt sem kimeríthetetlen. Kérdések tucatjait vetheti fel, úgy etikai, mint filozófiai, lélektani szempontból.

Tudományos fejtegetések esetében elhanyagolhatatlan a tárgyszó definiálása, etimológiai analízise. Ez utóbbi mondat szárazságával éppen azt kívántam kiemelni, hogy az ilyen jellegű klisék nem feltétlenül válnak hasznunkra. A bűn, a büntetés tekintetében ez különösen fontos.

A világirodalom, s a filmtörténet számos alkotáson keresztül mutatja be és dolgozza fel a bűnt, a bünhődést, a büntetést.

Ma ismerkedtem meg Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjével, amely több gondolatra is ráébresztett. A rendező tág látókörét bizonyítja a film kivitelezése. A téma komorságát hangsúlyozzák a fekete-fehér képkockák, de emellett a szűk és végtelen perspektíva állandó szimultanitása további rétegek felé tör utat.

Az első perctől az utolsó pillanatig nyitva marad a kérdés, hogy a bűnök, amelyekkel vádolják a fogvatartottakat, koholtak, vagy valós bűnök. Egyáltalán: kivel szemben követtek el bűnt? (Itt jegyzem meg, hogy ez a politikában s így a történelemben is állandó, visszatérő kérdés.)

Melyek azok a kritériumok, amelyek alapján bűnről beszélhetünk? Erre könnyű válaszolni: a törvényben foglalt feltételek be nem tartása.

Csakhogy itt nyer teret az etikai kérdéskör: ki alkotják a törvényeket? Miként ítélkeznek ők mások felett?

Van-e bűntelenség? Kell lennie, mert csak azok hozhatnának döntést a bűn és a bűnös felett, akik tiszták. Ilyen viszont nincs. Bűntelenség nem létezik.

A gond gyökere kettős.

Egyrészt - ahogy arról már korábban beszélgettünk - a bűn a vallástörténet és a Biblia szerint is a kezdetektől fogva létező dolog: lásd eredendő bűn. A teológia ezen a ponton önmagával száll vitába, ugyanis amennyiben a bűn eredendő, úgy az a Teremtés része, ez esetben viszont nem lehet "rossz". Feltehetőleg éppen ezért a Sátán műveként került be a köztudatba.

Másrészt: ha visszagondolsz korábbi beszélgetéseinkre, amelyek a Szeretet jegyében születtek, láthatod, hogy a Szeretetben, és így az Elfogadásban sincs nélkülözés. Ez azt jelenti, hogy minden, amiből hiányzik valami - tehát nem Egész -, az nem lehet egyenlő a Szeretettel. Így tehát a bűntelenség is ebbe a kategóriába tartozik.

Ám van egy ennél sokkal fontosabb dolog is.

Beszélgettünk már a megbocsátásról. Említettük, hogy nincs semlegesítés: azaz egy rossz cselekedetet nem tudok közömbösíteni egy "jó" tett által. A matematika törvényei itt nem érvényesek, ugyanakkor észre kell vennünk egy tökéletesen matematikai összefüggést is.

Képzeljünk magunk elé egy számegyenest, ahol a nulla az úgynevezett "bűntelenség", a negatív tartomány pedig a bűn halmaza. Elkövettem valamit, így már "mínuszban vagyok". A törvény elé kerülök, rám mérik a büntetésemet. Rosszat cselekedtem, ezért valami rosszal kell lakolnom. A számegyenest nézve ez annyit jelent, minthogy még inkább a negatív tartományba taszítanak.

Ez az érme egyik oldala. Ezt bizonyítják a szomorú statisztikák, melyek szerint a börtönbüntetésre ítéltek nagy része visszaesik. Tény ugyanis, hogy a skatulyázás által (bűnös vagy) éppen ezt a negatív tartományt erősítik bennük.

Az érme másik oldala a megbocsátás.

Középiskolás koromban egy osztályfőnöki óra keretén belül a bűnről és a megbocsátásról beszélgettünk. Az osztályfőnökünk református lévén egy katolikus társunkhoz fordult, kérdezvén a feloldozásról.

Ő elmondta, hogy van bűnbocsánat, erre szolgál a gyónás. A legsúlyosabb bűn az emberölés, mely alól csak maga a pápa oldozhat fel.

A kérdés azonnal felcsattant: "Hogy jön egy halandó ember ahhoz, hogy egy gyilkosnak azt mondja: megbocsátok, megszabadítalak a bűnödtől"?

Semlegesítés - ahogy korábban is utaltunk rá - nincs, főként nem ilyen formában.

Természetesen szabályokra, törvényekre szükség van, de meg kell látni a háttérben húzódó határokat, ahogy Jancsó Miklós is látta, mit jelent a bezártság a szabadságban.

Magunkat büntetni annyi, mint megteremteni a börtönt a végtelenben. Ám mást büntetni nem egyenlő a bezárt szabadsággal.

Jancsó Miklós filmjének záró momentumaiban a bűnösök vezetőjét - aki a történet során nem kerül elő - felmentik, ám mindazokat, akik a pártján álltak, halálra ítélik. Megannyi megválaszolatlan kérdés marad a nézőben. Ki volt a valódi bűnös? Ártatlanok kerülnek vérpadra?

Csekély belső válaszra lelhetünk, ha ráébredünk, hogy a korábban ártatlanok saját hazugságaik miatt kerülnek a vesztőhelyre. Ez örök igazság - a hazugság kelepce, mely végül azt őrli fel, aki társául fogadta.

Ám ez sovány vigasz.

Valóban az lenne az igazság, hogy nincs igazság?

Az önellentmondás mindig álca. Valami továbbra is takarja a szemünket. Talán éppen a fa áll az erdő útjába.