Saját csapdánkba kergetjük önmagunkat.

"A kígyó saját farkába harap" - mondja a Ji King.

Itt tartunk most - ez a mi jósjelünk.

Miként tesszük mindezt?

Rendkívül egyszerűen: fordítva élünk, ami nem lenne baj, ha azért cselekednénk így, hogy kiegyenlíttessünk.

Az első hiba éppen abban rejlik, hogy tetteinknek nem oka, hanem célja van. Az okot az okozat váltja fel.

Néhány morbid és triviális példa a tisztánlátás kedvéért.

Sokan azért választják a testépítést, hogy félelmet és áltekintélyt követelő izmokat szerezzenek. Az edzések mindaddig nem okoznak örömet, amíg nem érik el a kívánt tömeget. Hogy mi történik ezután, arról később beszélgetünk.

Másik gyakori jelenség, amikor a szórakozás célja a berúgás, a részegség.

S ha már ennyire "lefelé" indultunk el, ott van a pornográfia is. Az aktus nem az örömszerzésről, hanem a kielégülésről szól. Az internetes pornójeleneteknek pedig megvan az az "előnyük", hogy nem kell megvárni a "közjátékot", gyorsan a végére lehet tekerni.

Talán nem megszokott, hogy ezekről beszélgetünk, de amíg nem vesszük észre azt, ami "lent" folyik, nem léphetünk magasabb lépcsőkre.

A fentiekben láthatod, hogy megfeledkeztünk az Útról. A robogó vonatablakon ki sem nézünk, a táj látványa csöppet sem foglalkoztat, csupán az, mikor érünk oda. Addig pedig lekötjük magunkat valamivel, hogy "gyorsabban teljen az idő".

Íme, egy reális-metaforikus kép.

Mi történik, ha elértük a célt?

Ha képesek lennénk átélni az Út csodáját, az elért célt tennénk újabb úttá, ám ehelyett indulási pontként tekintünk rá.

Ez az oka annak, hogy átértékelődött a sport fogalma. Ma már nincs sportszerűség, hanem csak sport-szerűség létezik. (Tisztelet és hála a kivételeknek.)

A rekordok világát éljük - észre sem véve, hogy múló illúziókat akarunk megtartani. Születik egy új rekord - s máris megdöntendővé válik. Ettől kezdve nem csak magunkat, de másokat is le akarunk győzni.

Aki pedig elérte a rekordot, csupán addig lesz ünnepelt, míg valaki túl nem tesz rajta. Abban a pillanatban az őt éljenző tömeg átrohan az újabb "sztárhoz".

Csak az számít, aki a dobogó tetején áll.

Nyáron, a "vizes EB" egyik rangadója után ennek szem- és fültanúja lehetett minden TV néző. Miután a magyar induló "csak" a második helyet szerezte meg, a közvetítés riportere és a nyilatkozó edzők először szinte letargiába estek, majd az ezüstérmes sportolót kezdték támadni.

Weöres Sándor írja Öregek című versében:

"Élet-katlanban régi étek,

élet-szekerén régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni..."

 

 

Téged nincs már miért szeretni.

Így lepleződik le az érdek.

Egy tizenöt éves kamaszfiú -Weöres Sándor- már meglátta ezt.

Shakespeare LXXV. szonettje zárósorai jóslattá váltak:

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Valóban ezek vagyunk.

Mikor eltűnik a pompa, meglátjuk saját szegénységünket. Viszont amikor az öröm mámorában úszunk, még többet akarunk.

Ha a célhoz érve megkérdik, "Honnan indultál?" és "Milyen utad volt?", vajon tudsz-e válaszolni?

Mi lesz az első gondolatod?