Túl nagy a köd ahhoz, hogy tisztán lássalak.

De vajon hol vagy Te, s hol van a köd?

Elfedjük magunkat, s Utánad kiáltunk.

Minden cselekedetünk éppen az ellenkezője annak, amit tennünk kellene?

Egyszer azt halljuk, várj, másszor: indulj.

S mi addig várunk, míg bele nem betegszünk, s addig megyünk, míg az út porába nem fulladunk.

Ócska játékot játszunk, és pocsék játékosok vagyunk.

Mivel mindig nyerni akarunk.

S a sírgödör felett töprengünk el életeken: vajon nyertek-e?

Volt-e értelme várni, volt-e értelme futni? Hiszen nem ez volt a cél.

De mi nyerni akartunk.

Mindvégig csak a cél lebegett szemünk előtt.

Túl nagy volt a köd ahhoz, hogy tisztán lássunk.

Elfedtük magunk elől út végtelenségét.

Csak egy pontig láttunk el, s úgy véltük, ez a cél.

Nyert valaki?

Ketten játszottunk: Júdás és én.

Júdás először azt mondta: "A kép már kitisztult."

Végezetül pedig így kiáltott fel: "Elmémet sötétség lepi."

Júdás veszített.

Viszont egyedül nem lehet nyerni.

Ketten pedig csak háborúzni tudunk.

Egyikünk sem látja, hogy kettőnk között állsz.

Rád célzunk ... és magunkat találjuk el.

Túl nagy a köd ahhoz, hogy tisztán lássuk egymást.

Félünk a ködtől. Nem merünk elindulni benne.

Pedig egy kéz mindig integet. Keresi a mi kezünket.

Induljunk el együtt.