Mennyi emléket hordozol szívedben? Mire emlékezel ma éjjel?

Feledni akarsz? Vigadni? Vagy csak túllépni?

Az Óév küszöbén állva átlépünk az Új Évbe.

Mi sem egyszerűbb, hiszen nap mint nap ezt tesszük. Minden éjjel álomra hajtjuk fejünket azzal a biztos nyugalommal, hogy holnap új napra virradunk. Tudjuk, hogy meg fog történni - ezért nem is csoda. Megszámolni sem tudnánk, hányszor történt meg eddig.

Most is ez következik. Az óra éjfélt üt, s máris egy új nap időszámítása kezdődik. Ám mi benne akarunk maradni a pillanatban. Át akarjuk élni, részesei akarunk lenni a hétköznapi csodának.

Egyetlen másodpercet is képesek vagyunk ünneppé varázsolni.

Ürítjük poharunkat, táncolunk. Ünnepeljük az Életet. S talán észre sem vesszük, de a Halált is.

A tűzijáték és a pezsgős dugók zajában észre sem vesszük az elmúlást, s mégis őt magát ünnepljük. Az elmúlás sírja körül keringőzünk, s mosolygunk rá. "Szervusz. Jó, hogy itt voltál. Most már menj."

Elengedünk. Tudjuk, hogy az a Rend, ez a Törvény. Neked most indulnod kell, hogy mást is beengedhessünk.

Bárcsak minden percben, minden helyzetben ugyanezt a bizalmat érezhetnénk.

Csakhogy mi gyanakvóak és bizalmatlanok vagyunk. És legtöbbször önzőek. Saját magunk korlátait és falait építjük fel - és csodálkozunk, hogy nem tud belépni az, akit annyira várunk. Ha pedig megérkezik, akárcsak a Kékszakállú herceg, becsukunk magunk mögött minden kaput. S várunk sötét, rideg lesz.

Mikor van a Te Szilvesztered?

Mikor teszed Ünneppé a Percet? Mikor teszed Csodává a hétköznapit?