Megfakult fényképek. Mosolyok, ölelések, finom érintések.

Fájó emlékképek. Könnycseppek, görcsbe rándult torok, ökölbe szorított kéz.

Miért most fáj a Szeretet?

Miért akkor, amikor már nincs itt?

Egymáshoz simuló arcok, egymásba kulcsolt kezek.

Ígéretek, vágyak.

Pillanatok, melyek örökkévalónak tűnnek - s most holtan fekszenek előttünk.

Hol és mikor ejtettünk rajtuk halálos sebet?

Valóban eredendő bűnben élünk, s minden szerelmes pillantással kést döfünk egymás szívébe? Valóban mi lennénk a Szeretet kéjgyilkosai?

Valóban minden hiábavaló?

A zokogás hangjai a düh ordításaivá válnak. A könnyeket felváltja a vad indulat.

Hogy változhatnak meg az érzések?

Ha megfigyeled, magad is láthatod, hogy a Szeretettel sokszor éppen ellenkezőleg bánunk, mint ami "életszerű" lenne. Akit korábban szerettél - vagy legalább is ezt vallottad róla -, most hidegen ellöksz magadtól, vagy éppen sírva ölelnéd magadhoz. "Soha többé nem engedlek el."

Amikor pedig a sírgödör felett állsz, megrendülve beszélsz arról, mennyire szeretted őt. S a halálos ágy mellett szorítod kezét - "Ne menj el! Ne hagyj itt! Nem akarlak elengedni!"

A halál valahogy mindig megszépül - az elmúlás sosem.

Akinek életében talán egyszer-kétszer mondtad, hogy szereted, most naponta meglátogatod a temetőben. Gondozod a sírt, "törődsz vele". Akinek pedig percenként súgtad, mennyire szereted, holnap már lehajtott fejjel mész el mellette az utcán.

Ha tehetnéd, kitörölnéd a múltadból - míg a holtat visszahoznád.

A Szeretet sosem akkor fáj, amikor Veled van.

Pedig a Szeretet képes fájni. Csakhogy mi éppen a fájdalomcsillapítók korát éljük. Nem engedjük megtörténni a dolgokat, inkább elnyomjuk őket. Semmit sem vagyunk hajlandóak igazán megélni.

Sohasem mondjuk a Párunknak, hogy hiányzol - amikor éppen mellettünk van.

Teljesen elfelejtettük, milyen együtt tanulni. Mindent egyedül akarunk elsajátítani - észre sem véve, hogy ami játszunk, valójában társasjáték.

Semmit sem akarunk teljes mértékben átélni.

Mindent kívülről szemlélünk - ahelyett, hogy a bőrébe bújnánk.

A Szeretetről mindössze azt akarjuk tudni, hogy "jó". Nem akarunk tudomást venni arról, hogy igenis, a Szeretet tud fájni.

S éppen emiatt őrölünk bele abba, amikor elkezd fájni.

Fájni pedig akkor fog, amikor már nincs itt - hisszük mi.

Valójában pedig a Szeretet egyedül a mostban létezik - így fájni is csak most tud.

Éppen ezért engedni kell a Szeretetet. Most kell, hogy fájjon. Most kell, hogy hiányozz - amikor itt vagy velem.

El kell tévedned ahhoz, hogy biztosan hazatalálj.

Ehhez viszont meg kell élned a bizonytalanságot - teljes valójában.

Éld meg azt, amitől félsz. Add meg neki a saját idejét.

S minél jobban félsz tőle, annál jobban merülj el benne.

Tanuld meg, hogy bármi, amit érzel, azért érkezik hozzád, mert most van itt az ideje.

Ha szomorú is vagy, tudd, hogy most szomorúnak kell lenned.

Légy hát szomorú!

Éld át a keserűséget! Sírj!

Érezd, hogy a Tiéd - s mire kinyitod a szemed, rájössz, hogy már nem a Tiéd.

Töltsön el a boldogság, hogy megismerted, s ezért bármikor visszatérhet hozzád.

Bármi is törjön Rád, amit úgy érzel, nem a tiéd, ami nem helyénvaló, kerülj hozzá minél közelebb. Tégy úgy, mint a vízilabdázó, aki eltéved a medencében. Keresd meg a legmélyebb pontot. Merülj a medence aljára, s amint érzed talpad alatt a köveket, máris tudod, hol keresd a kiutat.

Ne űzd el a percet.

Vedd elő újra a régi képeket.

Nézz rá, és emlékezz, miközben tudod, hogy az a pillanat valóban a tiéd volt; s csak ennyit mondj:

"Köszönöm!"