Ha a lélek gyógyítására esküdtem volna fel, vagy a ma divatos irányzatok híve lennék, azt mondanám: saját életünk oly annyira sivár és szánalmas lett, hogy mások nyomorának átvételére kényszerítjük magunkat, mely sokszor szinte felüdülést jelent.

Ehelyett azt mondom, hogy saját életünk kincseinek felkutatása helyett fordulunk mások nyomorúságának áhításához.

Egyik sem helyes persze. Akkor mégis mi az oka ez utóbbinak?

Az, hogy erre nevelnek bennünket. Erre épül a szocializáció, erre épül a vallás, a politika. Arra, hogy magadra vedd mindazt, ami nem a Tiéd.

Így ugyanis be lehet Téged is skatulyázni, s nem kell felesleges erőfeszítéseket tenned azért, hogy önmagad légy.

Cselekedj úgy, ahogy a társadalom elvárja Tőled; viseld, amit Isten ruház Rád. Járd az ő útjukat.

Könnyebb így mindenkinek - nem kell Rád is külön figyelni, egy csordát elég félszemmel nézni. Pontosan úgy, ahogy a tudomány is teszi.

Az orvostudomány számára Te csak egy betegség vagy. Hogy lehet ez? Hiszen Te Te vagy, nem pedig az influenza.

A pedagógia szemében Te részképességzavar(os) vagy, a szociológia szemében egy csoport, a közgazdaság pedig megelégszik azzal, ha egy osztálynak nevezhet.

Helló! Itt vagyok én is!

De ki az az én?

Valójában nem tudjuk. Ám honnan is tudhatnánk, amikor mindenki mást mond róla - látszólag.

A vallás és a kommunizmus szerint az én ellenség, hiszen nem szabad, hogy ő érvényesüljön. (Itt persze felmerül a kérdés, hogy ha mindketten ezt hirdetik, miért támadnak egymásra.)

Más tanok máshová helyezik az ént. Egy hang azt mondja, érvényesülnie kell, egy másik azt, el kell nyomnod magadban.

Ideológiák jönnek, kifakulnak. Csalódsz bennük és futsz a másikhoz. Majd az megvéd, majd az megmondja, mi a helyes.

S ahelyett, hogy kialakítanánk saját értékrendünket, előre gyártottakat veszünk magunkra. Csakhogy az ideológiákból szőtt ruhát sokszor a fejünkre is ráhúzzuk, amitől nem látunk ki, s így vakon közlekedünk, taposunk el másokat - csupán azért, mert rajtuk nincs szemellenző.

Az ideológiák önmagukat és épp annyira elvakítják, hogy a lényeget nem veszik észre, miszerint nevezzék magukat bárminek is, céljuk egy.

Morbid vagy sem: legyen szó akár vallásról, akár politikáról, ideológiáról, mindannyian rettegnek a valódi Éntől - éppen azért minden erejüket arra koncentrálják, hogy ellene dolgozhassanak.

Az Én ugyanis megingathatatlanságot, bizonyosságot, a lehető legmélyebb hitet jelenti. Függetlenséget, befolyásolhatatlanságot.

Olyan Ént, akinek nincs szüksége ideológiákra, vallásra. Az Én nem a parlamentekben és nem a templomokban lakozik - ezzel szemben a vallás és a politika erőszakkal igyekszik betuszkolni a maga erődítményébe.

Miből ismerheted meg a valódi Ént a társadalom nagyüzemben gyártott hamis énjétől?

Ez utóbbi kiabál. Hangosan ordítja a maga propagandáit. Szószékekről, emelvényekről prédikál. Célja csupán egy: a manipuláció.

Megmagyarázza Neked mindazt, ami Előtted áll, s fokozatosan von hályogot szemeidre egészen addig, amíg annyira homályosan látsz, hogy arra szorulsz, ő mondja meg, mi hever a szemeid előtt.

A társadalom megpróbál tökéletes csapdát építeni az Énnek. Mára odáig jutott, hogy az Ént ellenségeként tekinti és kezeli. Amint az Én első vonalait véli felfedezni, azonnal megtámadja. A barlang szájánál várakozik, s a még kába préda fejére üt.

Csak hogy ez nem vadászat! A különbség ugyanis abban rejlik, hogy a vadásznak szüksége van a prédára. Sem a vadász, sem a vadállat nem gyűlöletből öl. Az életért cselekszik, s nem az ellen.

Ez az, amit az Énre vadászók nem tudnak! Nem tudják, hogy a halott préda nem táplálja őket, s így szép lassan éhen fognak halni.

Sokan úgy hiszik, az Én valami sokkal magasabb, valami olyan, amire a tökéletességhez vezető út végén lelhetnek, már ha valaha eljutnak oda. Elvégre erről szól minden, így növünk fel, mindenhol ezt halljuk. "Menj, fejlődj, tanulj." S rádöbbenünk, hogy a menetelésnek sosincs vége.

Ha jobban megnézed, láthatod, hogy az Én ott lakozik a természetben. Evolúció csak akkor jöhet létre, ha az Én a legelső sejt, az alapkő. Az ember viszont az evolúciót, a természet csodáit is a saját kezébe akarja venni, s megfordítani annak menetét: ő maga akar tudatot adni mindannak, amit tudattalannak tart.

Valójában pedig éppen az ellenkezőjét éri el.

Az Énnek az ember értelmében véve nincs szüksége Istenre. Pontosabban nem kell gyártania magának Istent. Az ember viszont gyökértelenné tette magát, nem találja az Ént, ezért magasabb erőket kreál magának.

Saját gyökértelenségét igyekszik kezelni azáltal, hogy egyfelől Istent gyárt magának, másrészt mindarról, amiről úgy hiszi, alatta való, azzal szemben magát állítja be Istenként.

Állatot szelídít, aki mellett Istennek érezheti magát, hiszen ő ad neki szállást, s ő látja el étellel. Amikor pedig kutyája vagy macskája hozzábújik, úgy gondolja, kedvence így mutatja ki háláját, így bálványozza őt.

Azt hiszem, valójában az állat az, aki megérzi, mire van szüksége az embernek. Tudja, érzi, hogy Istennek kell éreznie magát, s ezért alázattól és szeretettől vezérelve érezteti így az emberrel.

Mivel az állatnak Énje van, valójában nincs szüksége arra, hogy valaki felette álljon. Az állat Énje ugyanúgy független. Cselekedetét a Szeretet irányítja, nem pedig a szükség.

A szükség a gyökértelenség által létrehozott cselekvési forma. Délibáb.

Ha a gyökértelenség már kialakult, két dolgot lehet tenni.

Az egyik megoldás ennek az állapotnak a fenntartása. Tüneti kezelés, gyógyszerezés.

Figyeld meg magad, miként cselekszel, amikor beteg vagy. Elmégy az orvoshoz, s már előre tudod, hogy gyógyszereket fog felírni. S már szinte úgy mész a patikába, mintha imádkozni térdelnél le az oltár előtt. A tablettákról pedig elhiszed, hogy meg fognak gyógyítani.

Valójában nem történik más, mint annak az érzésnek a fenntartása,mantraszerű begyakoroltatása, ami szerint szükséged van ezekre a szerekre, mert általuk érzed magad valakinek. Megtanították Neked, hogy amikor egészségesnek érzed magad, az "jó", s amikor beteg vagy, "rossz" és rögtön szükséged van valami "magasabbra", ami "jóvá" tesz Téged.


Ez tehát az egyik lehetséges alternatíva. S lássuk be, manapság ez a leggyakoribb.


A másik az, hogy nem az utat keresed, hanem megvizsgálod, honnan indultál.

Vajon amikor utazol, emlékszel-e az indulási helyedre? Fel tudnád-e idézni?

Bizony, ilyenkor elég homályosak szoktak lenni az emlékek.


A homályban lenni pedig nem jó. Dönthetsz tehát, hogy még több homállyal feded el azt, ami eleve a Tiéd, vagy szép lassan elhiszed, hogy a homály a Tiéd...