A szeretet két ember között azt jelenti, hogy a másik öröme, jó érzései (...) fontosabb, mint az enyém. A szeretet lemondást jelent az önző, egocentrikus életvitelről. A szeretet szívesen vállalt áldozatokkal jár utólagos számlabenyújtások, megbánások nélkül. A szeretet - ha már megszűnt is - visszaragyog a múltból, mint az élet legfontosabb ajándéka. Még egyszerűbben: a szeretet annak az öröme, hogy a másik a világon van.

(Popper Péter)

A Szeretet bár a legelemibb, korántsem a legegyszerűbb.

Ebből következően nem jelentheti azt, hogy "a másik öröme (...) fontosabb, mint az enyém".

Ha ezt jelentené, abból azt következne, hogy a társunk bánata, fájdalma nem fontosabbak, mint a sajátjaink.

Ez esetben a Szeretet önző.

Ha a társamnak bánata, fájdalma van, akkor már nem szeretem? Csak akkor szeretem, ha örül, ha boldog? Csak ekkor vagyok mellette, s a bajban rögvest elpártolok mellőle?

Te is láthatod: ez nem Szeretet. (Sokkal inkább politika.)

Másrészről: az emberi lélek és elme alapvetően nem képes arra, hogy mások érzéseit, mások világát előtérbe helyezze a sajátjával szemben.

Megtenni ugyan meg lehet, de az akkor ismét nem Szeretet, sokkal inkább erőszak - és újra csak politikává válik.

Így újra odajutunk, hogy körbekerítjük a Szeretetet, majd hozzávágjuk azt a másikhoz. Így teremtünk vallást és így kreálunk politikát.

Ahhoz ugyanis, hogy mások érzései, gondolatai, mások jóléte fontosabbá váljon, mint a sajátod, pontosan az szükséges, hogy a Szeretetet és vele együtt Téged is bekerítsenek, tulajdonként kezeljenek. Így viszont nem csak Te, hanem maga a Szeretet is rabszolgává válik. Hiszen ahhoz, hogy mások élete fontosabb legyen a Tiédnél, Rád kell hogy erőltessék azt.

Az emberi lélek és elme előtt pedig látszólag két út áll. Az egyik az, hogy elfogadja a rá nehezedő nyomást és behódol. A másik az, hogy önmagára veszi azt, ami a másé - ezt azonban csak úgy tudja megtenni, ha azonosul vele.

A két úgy azonban csak ránézésre más, valójában egy és ugyanaz. Tulajdonképpen mindkettő a vallás és a politika útja. Olyan út, amelyben nincs szükség a Szeretetre - sőt, csak akadályozó tényezőt jelent.

A valódi Szeretetet nem lehet úgy kezelni, ahogy azt mi szeretnénk tenni.

Egy párkapcsolatot leginkább úgy képzelünk el, miszerint van az én szeretetem amit Rád testálok. Ám ez így nem működik.

Nem működhet egyrészről azért, mert ha ez a szeretet az enyém, akkor azt bolond lennék bárkinek is adni, vagy bárkire is irányítani. Ülnék rajta, mint a kincsesládán és körmeit rágva félnék, nehogy valaki eltulajdonítsa tőlem.

Másrészről azért sem működhet, mert ha feléd irányítanám a szeretetemet, akkor az többe nem lenne az enyém. Ha pedig neked is van saját szereteted, akkor azt Te nem tudnád beengedni. Mi több, ha Te is felém irányítod a külön bejáratú szeretetedet, akkor azt pedig én nem tudom fogadni.

Nem akarnék veled szeretetet cserélni, s Te sem velem. Pedig elvileg ennek kellene történnie, ha egymás örömeit fontosabbnak akarnánk tekinteni, mint a sajátunkét. Ugyanis akkor ebbe a szeretetbe csak a jó dolgok férnének bele. Máskülönben minket üldögélnék a fent említett kincsesládán, ha az szenvedést is tartalmazna. Dehogy kellene nekünk a szenvedés. Inkább azon lennénk, hogy mielőbb megszabadulhassunk tőle.

Ez esetben odaadnánk valaki olyannak, akit nem szeretünk - és nem is akarunk szeretni.

Ha viszont a szeretetünk egyaránt tartalmazna jót is rosszat is, két dolgot tehetnénk. Az egyik az, hogy bármi legyen is benne, Rád irányítom. Legyen a Tiéd minden. Ekkor viszont el kellene fogadnod, hogy bánthatlak is. (Pedig ha szeretlek, miért szándékoználak bántani?)

A másik lehetőség, hogy csak a jót fordítom feléd, a rosszat meghagyom magamnak. (Viszont miért ártanék magamnak?)

Ha körülnézel, a legtöbb párkapcsolatot besorolhatnád valamelyik alternatívához.

S hogy miért van ez?

Nos, leginkább azért, mert "vallásosan" vagy "politikusan" akarunk szeretni, avagy látszólag csupán jót akarunk a másiknak, mégis minden rosszat rá hárítunk - még azt is, ami valójában nem az övé.

Ezt tanuljuk már nagyon hosszú ideje.

Szabad akaratunknál fogva kiráncigáltuk magunkat a Szeretet eredeti állapotából.

Ha meg akarod keresni, figyeld meg a Természetet, figyeld meg az állatok viselkedését - egymással és az emberrel szemben is.

Amit ugyanis a tudósok ösztönnek neveznek, az a Szeretet ősállapota.

Aki pedig úgy véli, hogy az állatok csupán ösztönből cselekednek, soha nem került közéjük. Sosem simogatott meg egy kutyát, aki a mancsát a kezébe adta, s fejét a lábára hajtotta. Soha sem látott csimpánzt, aki a kicsinyét védi s gondozza.

Ám valójában nem látott még vadállatot ölni sem, s nem látta a rengeteg állat tekintetét, akiket brutális módon kínoztak s megöltek.

Ha ezt egy emberrel próbálod megtenni, vissza fog támadni. Ezt az állat is megtehetné, mégsem teszi, s nem azért, mert nem is gondol rá.

A Természet s benne az állatok sem ismerik a nem-szeretetet. Egyedül az ember az, aki nemcsak hogy megismerte, de magára is vette azt.

Az állat minden percét az Ősszeretetben éli meg. Kiléphetne belőle, de nem teszi.

Az ember viszont olyan, mint a türelmetlen kisgyermek, aki ha nem jön rá a játék működésére, földhöz vágja azt és keres másikat.

Amit nem tudunk megélni, azt tönkretesszük.

Sőt, a magunkévá tesszük.

Pontosan ezt történt a Szeretettel is.

Körbekerítettük, a magunkévá tettük, s most lám: nem tudunk szeretni.

A Szeretetet ugyanis nem lehet megosztani. Pontosabban úgy nem, hogy az egész az enyém és legfeljebb egy-két szeletet adok neked belőle.

Ez nem megosztás, hanem alamizsna.

"Oszd meg és uralkodj!" - tartja a mondás.

A szó nemes értelmében véve viszont csak akkor leszel képes uralkodni, ha megtanulod, mit jelent a megosztás: azt, hogy nem a Tiéd.

Ha mindezt meg tudod tenni, nem csak a kezdő idézetet és a fenti mondást érted meg, hanem számtalan kapu nyílik meg előtted.