Valamennyi emberi erény alapja a legmélyebb önzés.

Írja Dosztojevszkij.

Mondata számtalan kérdést vet fel bennem.

Az első, ami talán már Benned is szárnyat bontott: akkor hát mi értelme? Mi értelme élni? Mi értelme követni egy eszmét, egy vallást, egy tanítást?

Mi értelme jót tenni, ha az a rosszból sarjad?

A szerelmem nem más, mint puszta önzés?

Igen.

Hiszen a Páromat, a Társamat, aki mellettem áll, én magam akartam. Én akartam szerelmes lenni, én akarom jól érezni magam vele. Én akarom leélni mellette az életem, én akarok vele családot alapítani. Mindezt ezért, mert nekem van szükségem rá.

A szerelmet úgy akarjuk megélni, hogy az mindvégig jó legyen nekünk. Amint nem érezzük jónak, a kiábrándultság, a csalódás harangjait kezdjük kongatni. "Talán már nem is vagyok szerelmes?"

A képlet persze nem ennyire egyszerű, hiszen ha a szerelmet mindössze az önzés irányítaná, nem lenne benne feltétel nélküliség.

Osho azt írja, hogy az angol "love" szó (amely szerelmet jelent) a szanszkrit "lobha" szóból ered, melynek jelentése mohóság.

Ha jobban a szavak mögé nézünk, máris meglátjuk az igazság egy részét. Hiszen a szerelem (főként az első időkben) leginkább bálványimádathoz hasonlítható. Mindenünket a másik Fél köré fűzzük. Minél több időt szeretnénk tölteni vele, minél hosszabb ideig fogni a kezét, hosszú órákig csókolózni és szeretkezni.

Innen nézve némi egyetértéssel mondhatnánk, hogy valóban, a szerelem mohóság. Csakhogy érezzük, hogy ezzel az igazság még nem szabadult fel.

Már csak azért sem, mert éppen ez a mohóság az, amely később elvezet minket házastársunkhoz, gyermekeink anyjához/apjához, ahhoz a személyhez, aki mellett életünk új értelmet nyer. Kettős játszmát űzünk tehát. Ha kizárnánk a mohóságot, az nagy valószínűséggel silány tengődést eredményezne. Ugyanakkor a mohóság bűn - tulajdonképpen a kereszténység 7 főbűnét akár össze is foglalhatná a mohóság.

De mi történik, ha utat engedünk a bűnnek?

Természetesen, mint bármi más itt a Földön, a bűn is a vonzás törvényét követi. Az általam vállalt bűn pedig még több bűnt fog magához - és így hozzám - delejezni.

Így pedig a házasság egyenértékű a bűnszövetkezettel. (Korábban már beszélgettünk erről.)

Ha ezt az utat nézzük, úgy tűnik, mintha az emberi lét eleve elrendelt kárhozat lenne. Bűnben fogan, bűnben születik, bűnös lesz, bűntársat talál és szövetkezik, majd gyermekei is a bűn részesei lesznek. Lássuk be, elég gyászos kép ez. Vanitatum vanitas.

 A hívő ember rögtön a fejéhez kap és azt mondja: "Mivel Isten a legmagasabb intelligencia, nem lehetséges, hogy a Teremtés célja és lényege kimerült volna, s létünk eredendő porba hullás, értelmetlen vegetáció csupán."

A hitetlen pedig így szól: "Semminek sincs felsőbb értelme. Megszületünk, élünk, s meghalunk - mindezek előre lefutott körök."

Dosztojevszkij gondolata ugyanakkor sem a hívőt, sem a hitetlent nem hagyja maradéktalanul. Ez utóbbi érzi, hogy még ha úgy is tűnik, futószalagon megy életünk, akkor is kell történnie valaminek azután, hogy "befejeződik a gyártás". Valami lesz a termékkel. Nincs olyan üzem, ami költségesen, temérdek energiát felemészt amiatt, hogy létrehozzon egy terméket, majd miután szép csomaglásban legördül a gyártósorról, saját munkásai méretes kalapácsokkal szétvernék azt.

A hívő pedig úgy véli, még ha önzőség is az, mit erénynek hitt, éppen az önzőség az, ami lendületet ad az életnek.

Jómagam úgy hiszem, Dosztojevszkij nagysága éppen abban mutatkozik meg, hogy egyetlen mondatában több regény bújik meg. Az egyik regény szólhat a hitetlenről, a másik a hívőről. Mindkettő zseniális alkotás, s mégis mindkettő ugyanarról szól.

Ha letakarítjuk az önzés szót, rá kell jönnünk, hogy önmagában nem bír sem jó, sem rossz jelentéssel. Az "ős önzés" azt jelenti, hogy szabad akaratot kapok. Választhatom azt az utat, melyben felismerem: minden egy. Ez lesz az én "ön-öm". Ez lesz az én hitem, az én önzésem.

Ám járhatok azon az ösvényen is, amelyen az saját egóm áll a középpontba. Szilárd meggyőződésem lehet, hogy mindent csak önmagamból származtatok, csak saját magam által értelmezhetem az engem körülvevő világot.

Mindkét út tartogat buktatókat.

Ha az elsőn járok, megeshet, hogy nem fogom felismerni a másik önállóságát - ahogy az is előfordulhat, miszerint nem lesznek saját érzéseim és gondolataim. Felégethetem a másikat, de akár ő is összeroppanthat engem.

Milyen gödröket tartogat a másik út? Valójában ugyanezeket. Saját igám alá dönthetek mindent és mindenkit, vagy pedig játszhatom az áldozat szerepét.

Egyik sem hálás karakter.

Valójában járjunk bármelyik úton is, rendszerint érezni fogjuk, hogy a másikat kellett volna választanunk. Számtalanszor előfordul. "Miért nem tanultam tovább?" "Miért szakítottam vele, most sokkal boldogabbak lehetnénk, mint a férjemmel?"

Többször idéztem Paolo Coelho-t, aki azt mondja: ha kételkedsz, az a legbiztosabb jele annak, hogy jó úton vagy.

Az út sosem szalad el előlünk. Megtehetjük, hogy megállunk, s elménkben újra és újra levetítjük azokat a képeket, amelyek korábban megragadtak bennünk, vagy éppen elkerülték a figyelmünket. Észrevehetjük Párunk, Társunk szemében a saját arcunkat, s élhetünk a lehetőséggel, hogy egymás bűnét egymásban kovácsoljuk erénnyé.

Megtehetjük, hogy számba vesszük önzésünket, s megfordítjuk a képletet - így hozva létre az erényt.