Mint Te is láthatod, a tizedik időben sokkal később követi a többi kilencet. Korábban úgy gondoltam, a tizedik metamorfózist akkor írom meg, ha mindaz, amiről beszélgettünk, és mindaz, amit most még lepel alatt rejtegetünk, hamarosan elkerülhetetlenül a felszínre tör.

Remélem, megérted, miért most tör ki mindez.

Korábban sokat beszélgettünk művészetről, zenéről. Említettem, hogy egy adott kor zenéje mindig az aktuális kor tükörképe. Szeretnék most ide visszakanyarodni.

Gyakran tapasztalom, hogy művészek, műkedvelők mennyire viszolyognak a kortárs művészetről, legyen szó irodalomról, képzőművészetekről, zenéről, táncról, a művészet bármely területéről.

Sokan úgy vélik, a modern zene nem más, mint hangok érthetetlen, átláthatatlan zűrzavara. Mégis vannak köztük remekművek, olyanok, amelyek káoszában tökéletes rend uralkodik.

Tény, hogy rengeteg zenei alkotás sokszor eltávolodik a megszokott dallami világtól, és inkább hatásokra, effektusokra épül. Egyesek úgy vélik, a kortárs zene lényege a megbotránkoztatás.

Ahogy a komolyzenében, a könnyűzenében is megtalálható ez az irányvonal. Minimális dallami megoldások, vaskos, súlyos akkordoszlopok, dübörgő ritmus, rohanó tempó, amelyekhez sikoltás, üvöltés társul.

Könnyebb mindettől elfordulni, mint lenézni a valóság gyökeréig, és megkeresni az okot, amiből mindez születik.

A rossz hír az, hogy amit látunk, hallunk; minden, amit a művészet nyújt, csupán visszaadja azt, amit mi magunk adtunk neki. Nincs új a nap alatt - csak körforgás van. A szél megfordul, s amit szárnyára eresztettem, most visszatér hozzám. Amit látunk és hallunk: mi vagyunk.

Mi pedig elfordulunk saját magunk elől. Önmagunk árnyékától rettegünk, s ezért inkább nem a napos oldalon megyünk, mert tudjuk, hogy a tükröződés onnan születik.

Képtelenek vagyunk szembenézni magunkkal, s mindazzal, amit tettünk.

Észre sem vesszük, hogy ugyanúgy hörgünk és sikítunk, hogy bennünk sem szól már dallam. Ha mégis látni véljük magunkat, inkább felvesszük a napszemüveget, vagy nemes egyszerűséggel lecseréljük a tükröt. Komikusan hangzik, pedig a szó legmélyebb értelmében ezt tesszük.

Lebombázunk magunk körül mindent, de amikor minket lőnek, menekülünk.

Honnan jönnek a sikolyok?

Először inkább azt nézzük meg, miért sikoltunk. A sikításnak olyan erőt tulajdonítunk, amely széttöri a láncokat. Mindez nem véletlen. Az ókori görög zenekultúrában az auloszjátékot (az aulosz fúvós hangszer) éppen egy mitológiai sikolyból származtatják. A történet a három Gorgó-lányhoz fűződik, három gyönyörű lányhoz, akik közül egyikük, Medúsza az egyetlen halandó. 

Szépséges feje körül kígyószerű fürtök tekeregnek, s aki élő ember megpillantja, azonnal kővé dermed ijesztő tekintetétől. Perszeusz lefejezi, de az arcát ő is csak a pajzsán tükröződve láthatja. (...) Amikor Perszeusz megöli Medúszát, egyik nővéréből, Eurüáléból vad zokogás, iszonyú üvöltés tör elő.

(Részlet Surányi László Megszólít vagy elvarázsol? című könyvéből)

A mitológiai történet szerint az Eurüálé üvöltése, és az abban lévő érzelmek és indulatok annyira meghatották Athénét, hogy egy hangszert, az auloszt találta fel ezen erő "megszólaltatására".

Ma is ez az erő húzódik meg az üvöltések, sikoltások mögött, ám mára annyi hazugság borít el minket, amikor a művészet képtelen más "eszközzel" megmutatni számunkra, hogy látszólagos csúcsunk valójában a legmélyebb gödör. Úgy hisszük, a technológiai fejlődés, a tudomány rohamos fejlődése vezet ki minket a sötétségtől, miközben a mélységbe taszítjuk magunkat általuk.

A hazugság ott leplezhető le, amikor a fejlődés "rárakódással" jár. A valódi emelkedés ugyanis mindig elengedő. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, el kell fogadnunk mindazt, amit eddig építettünk, ugyanakkor azt is fel kell ismernünk, hogy ha át akarunk kelni a vékony jégen, ennyi súllyal a nyakunkban képtelenek leszünk rá - a tó jege beszakad alattunk, és megfulladunk.

A sikoltást pedig éppen a fuldoklás szüli. Figyeld meg: a haláltusában olyan energiákat vagyunk képesek mozgosítani, amelyekre korábban képtelenek lettünk volna. A haláltusa pedig tagadásból fakad. Ahhoz, hogy bármit is befogadjak, magamat elengednem kell. Ha megfeszítem izmaimat, úgy taszítani fogok.

Nézd meg a haldoklókat: egész testük megfeszül. Ellenkeznek. Tagadnak.

Az utolsó percekben megnyilvánuló tagadás egy egész élet tagadását mutatja. A Halál az Élet része. Ha a Halált tagadod, az Életet tagadod.

Tagadás, hazugság, félelem - egymásból születnek, egymást táplálják.

Cselekedeteink -s így gondolataink- nagy része ellentétes az Élettel. Mi értelme szembe úszni az árral? Mégis ezt tesszük, nem kis energiát fektetve belé. Megtagadjuk Eroszt, eldobjuk, és kezünket Thanatosz felé nyújtjuk. Ám amikor az út nagy részét megtettük, rájövünk, mit tettünk és rohannánk vissza, kiáltva, sírva, félelemmel telve.

Van visszaút?

Megbántunk valakit, s amikor lelkiismeretünk megszólal, azonnal azon törjük a fejünket, hogyan lehetne jóvá tenni a múltat.

A megbántottak sebeit soha sem gyógyíthatod be, mert azok a sebek nem a húsba, hanem a Lélekbe marnak. A Lélek pedig időtlen. Mindent magával hordoz - súlya nincs, de terhe van. Amit egyszer belevéstél, nem írhatod felül.

A Lélek nem a matematikai törvényei szerint "működik": a negatívat a pozitív nem ellensúlyozza. Nincs semlegesítés.

A tudomány ott követi el a hibát, amikor nem ismeri fel, hogy a saját törvényei kizárlóag a saját dimenziójában alkalmazhatóak. A Lélek nem racionalizálható.

Már pedig tapasztalhatjuk, hogy amint felfedez egy újabb törvényt, azonnal ki akarja terjeszteni azt mindenre, ami létező. Uralni akar.

Aki uralkodik, aki úgy véli, hatalommal bír, hazudik. A hazugság pedig elindítja a félelmet, a félelem pedig -hogy ne kelljen önmagát megmutatnia- a hazugság mögé rejtőzik. Minél nagyobbra nő, annál több hazugsággal kell lepleznie magát.

S most visszatérünk korábbi kérdésünkhöz: honnan jönnek a sikolyok?

Legbelülről. Az Ős Tentől. Ő az egyetlen, aki nem tud hazudni, s aki nem hazudtolható meg. Legbelső hazugság nincs. Csak kívülről tudjuk körbebástyázni hazugsággal, ő pedig fulkodolni kezd, és kitör belőle a sikoly.

A mai kor jajkiáltásai is innen erednek, mi viszont képtelenek vagyunk ezt felismerni. Nem akarjuk felismerni, inkább még több hazugsággal akarjuk elnyomni. Látok egy fuldoklót, de nem merek utánaugrani, inkább a víz alá nyomom a fejét.

Ezt tesszük.

Még "csak" fuldoklik, nem halt meg. Még van esélyed megmenteni. Még nem késő.