Mi történik akkor, ha szerepeink, amivel azonosulunk, sérülnek?

Pontosabban: mi történik akkor, ha ezek a szerepek hazugságra épülnek?

A lélek színpada című írásomban említettem Bartók Béla felülmúlhatatlan alkotását, A kékszakállú herceg várát. Ám Bartók zsenialitása mellett szót kell ejtenünk Balázs Béla fantasztikus librettójáról. A két művész közös alkotásában zene és szöveg egymásra épül, egymásból merítenek, ami -ha azt vizsgáljuk, milyen mélységeket tár fel a mű-, nem csupán szerkesztési elv, hanem önmagában is lényeges mozzanat.

A műben mindössze két szereplő játszik: Kékszakállú és Judit.

Nem csupán férfi és nő szerepéről van szó, hanem két ősprincípium viszonyáról. A darab során jól megfigyelhető, mi történik, ha a két erő közül valamelyik be akarja kebelezni a másikat. A végkifejlet megmutatja, hogy a csatározások csak áldozatokat szülnek, a vér áztatta csatamezőn nem marad más, mint holtestek halma.

A rét, melyet egykor zöld fű és virág borított, most jajkiáltások visszhangjait zengi, s a hullák elborítják szépségét. Ám a test elporlad, s a Természet alázatos ereje aratja az igazi diadalmat.

Visszatérve a cselekményhez:

Judit megérkezik Kékszakállú várába. Ott szembesül annak sivárságával, ám vágya erősebb félelménél.

KÉKSZAKÁLLÚ
Megérkeztünk.
Íme lássad:
Ez a Kékszakállú vára.
Nem tündököl,
mint atyádé.
Judit, jössz-e még utánam?

JUDIT
Megyek, megyek Kékszakállú.

KÉKSZAKÁLLÚ
Nem hallod a vészharangot?
Anyád gyászba öltözködött,
atyád éles
kardot szíjaz,
testvérbátyád
lovat nyergel.
Judit, jössz-e még utánam?

JUDIT
Megyek, megyek Kékszakállú.

KÉKSZAKÁLLÚ
Megállsz Judit? Mennél vissza?

JUDIT
Nem. A szoknyám akadt
csak fel,
felakadt szép selyem szoknyám.

KÉKSZAKÁLLÚ
Nyitva
van még fent
az ajtó.

JUDIT
Kékszakállú!
Elhagytam az apám, anyám,
elhagytam szép testvérbátyám,
elhagytam a vőlegényem,
hogy váradba eljöhessek,
Kékszakállú!
Ha kiűznél,
küszöbödnél megállanék,
küszöbödre lefeküdnék.

KÉKSZAKÁLLÚ
Most csukódjon be az ajtó.

JUDIT
Ez a Kékszakállú vára!
Nincsen ablak?
Nincsen erkély?

KÉKSZAKÁLLÚ
Nincsen.

JUDIT
Hiába is süt kint a nap?

KÉKSZAKÁLLÚ
Hiába.

JUDIT
Hideg marad? Sötét marad?


KÉKSZAKÁLLÚ
Hideg. Sötét.

JUDIT
Ki ezt látná, jaj, nem szólna.
Suttogó, hír elhalkulna.

KÉKSZAKÁLLÚ
Hírt hallottál?

JUDIT
Milyen sötét a te várad!
Vizes a fal!
Kékszakállú!
Milyen víz hull a kezemre?
Sír a várad! Sír a várad!

KÉKSZAKÁLLÚ
Ugye, Judit, jobb volna most
Vőlegényed kastélyában:
Fehér falon fut a rózsa,
cseréptetőn táncol a nap.

JUDIT
Ne bánts, ne bánts Kékszakállú!
Nem kell rózsa, nem kell napfény!
Nem kell rózsa, nem kell napfény!
Nem kell... Nem kell...
Nem kell...
Milyen sötét a te várad!
Milyen sötét a te várad!
Milyen sötét...
Szegény,
szegény Kékszakállú!

Judit ekkor még nem sejti, hogy vágya végzetébe taszítja őt.

Ez az a vágy, amiről Buddha is beszél. A vágy, mely szenvedést szül. A vágy, mely minél többet kíván, s végül a pusztulást hozza el.

Ennél a pontnál kezdődik el a két erő harca.

KÉKSZAKÁLLÚ
Miért jöttél hozzám, Judit?

JUDIT
Nedves falát felszárítom,
ajakammal szárítom fel!
Hideg kövét melegítem, a
testemmel melegítem. Ugye
szabad, ugye szabad, Kékszakállú!
Nem lesz sötét a te várad,
megnyitjuk a falat ketten,
szél bejárjon, nap
besüssön, nap besüssön.
Tündököljön a te várad!

KÉKSZAKÁLLÚ
Nem tündököl az én váram.

JUDIT
Gyere vezess Kékszakállú,
mindenhová vezess engem.
Nagy csukott ajtókat látok,
hét fekete csukott ajtót!
Miért vannak az ajtók csukva?

KÉKSZAKÁLLÚ
Hogy ne lásson bele senki.

JUDIT
Nyisd ki, nyisd ki!
Nekem nyisd ki!
Minden ajtó legyen nyitva!
Szél bejárjon, nap besüssön!

KÉKSZAKÁLLÚ
Emlékezz rá, milyen hír jár.

Judit itt először árulja el magát, itt beszél először női szerepéről. Ugyanakkor elfelejti azt, hogy a női lét valóban több szerepet hordoz, de férfi és nő csak akkor felel meg egymásnak, ha mindketten a saját életkörük szerepeit is egyeztetik. Az egyensúly csak akkor maradhat fenn, ha az anyává vált nő igazodik az apává vált férfihez, és fordítva.

Szinte közhely, miszerint a férfiak a párkapcsolataikban az anyjukat, míg a nő az apjukat keresik. Nem értek egyet ezzel a felfogással, hiszen véleményem szerint nem ez lenne a "normális". Mindkettő párt keres, önmaga megfelelőjét. Ahhoz, hogy társra leljenek, el kell érniük ahhoz az életkörhöz, amikor a párválasztás időszerűvé válik. Ám az életkör nem a fizikai világ részese, így nem azonos az életkorral. Egyensúlyról persze itt is csak akkor beszélhetünk, ha a kettő -életkor és életkör- egymásnak megfelelnek.

Valóban találkozhatunk olyan párkapcsolatokkal, amelyekben valamelyik fél a szülő szerepét tölti be. Van-e itt egyensúly? Ez esetben az egyik fél szülői szerepben mutatkozik -mivel általában ez a fél megérzi, hogy a másiknak szülői attitűdökre van szüksége, s ezt igyekszik neki megadni-, míg a másik a gyámoltalan kisgyermek szerepét játssza. Ebből is kitűnik, hogy életköreik nem találtak egymásra. Benső egyensúly nélkül pedig a párkapcsolat -előbb, vagy utóbb- felborul.

Judit ugyancsak a samaritánus, a féltő, óvó édesanya szerepében akar tetszelegni Kékszakállú előtt, aki viszont ridegen elutasítja Judit közeledését. Szerelemre vágyik, nem pedig anyai gondoskodásra. A mű során Kékszakállú többször közeledik szerelmesen Judit felé, ám Judit az ajtókat akarja mielőbb kinyitni. Még mielőtt szerelmük beteljesedne, Juditot utóléri végzete, s Kékszakállú egyedül marad komor, sötét várában.

Visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: mi történik akkor, ha szerepeink hazugságra épülnek?

Ahogy a tizen- és huszonéves korosztályt figyelem (persze más generációknál is megfigyelhető, ám a fiataloknál nagyobb számban), nem kell sokáig kutatnom, hogy megleljem a fogyasztóvá válás külső-belső jegyeit. A fogyasztás és a szolgáltatás szavakban meg lehet találni az elkorcsosulás nyomait: mindkettő kifelé irányul, ám belső érdekeket takar. Valamit kiáramoltatok, ám sokkal többet, sokkal jelentősebbet várok vissza.

A fogyasztói társadalmat szinte eltapossák a reklámok. A minap éppen a reklám szón meditáltam, annak jelentését, értelmét kutatva, majd a következő választ kaptam: valamit reklámozni azért kell, mert a termékre -melyet így eladásra, fogyasztásra kínálunk- a vevőnek valójában nincs szüksége. Éppen ezért hazug indokokkal el kell hitetnem vele, hogy igenis szüksége van az általam kínált portékára.

Az eredmény pedig szemmel látható: sokkal több dolgot vásárlunk, mint amit fel tudunk használni. A reklámoknak pedig van egy rejtett céljuk is: a félelemkeltés. Ennek hatása csak közvetlenül érhető nyomon: nézz meg egy bevásárlóközpontot ünnepnapok előtt. Még ha csak egy, vagy két napig tart is az ünnep, az emberek egymást fellökve, eltaposva, szinte pánik hangulatban töltik meg kosaraikat. Kartonszámra vásárolnak.

A terv sikerült: nem az eladott termék a fontos, egyedül a bevétel. Az persze más kérdés, hogy a felhalmozott bevétellel mit lehet kezdeni.

Tévbiztonságba ringatjuk magunkat. Pénzünket élére állítjuk, és nem merünk hozzányúlni a bankszámlánkon lévő összeghez, mert nyugodtá tesz a tudat, hogy ott van. Valójában virtuális pénzről van szó. A pénzem, amit a magamáénak hiszek, már a bank tulajdona, ő gazdálkodik vele. Ami a számlánkon van -ami szintén virtuális-, nem más mint számjegyek sora, mögötte valós érték nincs.

Visszatérve a reklámokhoz. A fiatalokon látom, kétségbeesésükben eszeveszett önreklámozásba kezdenek. Itt nem csupán divathóbortokra gondolok, hanem például a közösségi oldalakon megfigyelhető képekről, és úgynevezett alkalmazásokról. Szinte ordítanak, hogy "Itt vagyok, vegyél már észre".

Miért kell reklámozniuk magukat? Mert az értéktelenséget kell értékessé tenniük -ugyanúgy, mint a piaci reklámoknak. Önmaguk meghazudtolásával szerepeiket is hamissá teszik. Pontosabban: a már meghazudtolt szerepekbe nőnek bele.

Ismét Bartókra és Balázs Bélára utalva: a nő eljátssza a gyengét, aki oltalmazni kell, a férfi pedig eljátssza a sziklaszilárd, rendíthetetlen bástyát. Valójában a nő nem gyenge és a férfi nem erős. Ha beismernénk -ami nem megy-, sokkal könnyebb dolgunk lenne. Nem kellene álarcot tartanunk magunk elé. Csakhogy maszk nélkül félünk. Rettegünk.

Ezért újabb hazugságokat faragunk, amelyek -úgy hisszük- eltakarnak. Ám a hazugság átlátszó. Minél többet raksz magadra, annál inkább átlátszik.

A hazugság pedig a harcból háborút kovácsol. A benső harc nemes, hiszen állandó mozgást tart fenn, ami maga az élet. A háború viszont csak a gyilkolásért folyik. Értelmetlen. A harcot megnyerheted, a háborút soha.

Férfi és nő így fordul egymás ellen. Nem ismerik fel az egyszerű igazságot, amelyet Auden így fogalmaz meg:

Senki sem létezhet egyedül.

Hogy valójában mit teszünk, azt az alábbi, záró történet mondja el.

Egy ember így szól az Úrhoz:

"Atyám, mutasd meg nekem a Mennyet és a Poklot".

Isten két ajtó elé állítja őt. Benyit az elsőn, ahol egy hatalmas üstben csodás illatú étel fortyog, mely körül körben ülnek. Ekkor látja, hogy az üst körül ülők csontsoványak, ordítanak egymással, egymást tapossák. Mindegyikük karjához oda van kötözve a kanál, amellyel ugyan tudnak meríteni az üstből, ám saját szájukat nem érik el.

A következő ajtó mögött ugyanez a látvány tárul fel, ám az üst körül ülők jóllakottak, jókedvűek, egymáshoz szeretettel fordulnak, pedig a kanál, akárcsak az előző ajtó mögött ugyanúgy karjukhoz van kötözve.

Isten, látván az ember meglepődését, így szól:

"Látod, gyermekem: ők egymást etetik."