Ahogy közeledsz a hegycsúcs felé, a levegő egyre ritkásabb, erőd lépésenként fogy, szervezeted a feladásra ösztökél, ám valami mégis húz előre.

Mi harcol ilyenkor benned? Tested és lelked párbaja ez? S hol vagy Te?

Mikor vagy önmagad?

Felérsz a legmagasabb pontra. Páratlan elégedettség érzése önt el: íme, erre is képes vagyok. Legyőztem magam s a természet zord erőit: itt vagyok. Majd a völgybe tekintesz, és újra átgondolod utad minden pillanatát. Vajon melyik a legszebb, melyik a legnemesebb? Az első lépések, szívedben az elhatározás hősiességével? Megállni a csúcson és látni, érezni a teremtés esszenciáját, amit most a magadénak érezhetsz? Vagy a mögötted álló út látványa?

Hol vagy most?

Újra el kell indulnod: itt nem maradhatsz. Az út visszafelé sosem ugyanaz, mint ami ide vezetett.

Mi változott meg?

Mindez percek alatt forgott le, s mégis megannyi érzés, gondolat, kérdés suhant át rajtad.

S most azt kérded: tulajdonképpen mi az, ami van? Mint kolosszális méretű óraműben az egymáson forgó fogaskerekek, nincs két egyforma pillanat? Csupán változók összejátéka mindez?

Választ akarsz kapni - ez az, ami előrevisz. Úgy érzed, amíg az út előre vezet, nem érhet gond. Legtöbbször csak a lábunk elé nézünk, s emiatt nem vesszük észre, ha körbejárunk, ha csak saját mókuskerekünket forgatjuk.

Talán észrevesszük. Mi történik ekkor? Meginog valami. Valami, igaznak véltünk, meghazudtolni látszik önmagát. Beindulnak a kérdések, s riadtan vesszük tudomásul, hogy a függöny mögött nincs senki. Mint a színész, aki élete szerepére készül, kilép a színpadra, és meglátja, hogy a nézőtér üres.

Neki mégis itt kell lennie. Még ha egyetlen néző sem akarja őt látni, mielőtt kilépett volna a függöny mögül, átszellemült, átélte hősének rezdüléseit - egy ideig ő lett. Kapott valamit.

Megtörtént valami, amit nem lehet sutba dobni, nem lehet semmisnek tekinteni. Nem szükséges hozzá, hogy higgyen az eleve elrendelésben. Semmi sem volt szükséges: valami mégis történt.

Úgy hiszed, mindez valami törvényszerűség alapján történt?

Mi az, amit Te törvénynek gondolsz? Ugyanarról a törvényről, és ugyanúgy gondolkodsz-e, amikor tudod, hogy nem bánthatnak, s emiatt biztonságban érzed magad, vagy amikor tudod, hogy életed nagy lehetőségétől pár pillanat választ el csupán, de ekkor előtted pirosra vált a lámpa?

Lehet, hogy ami téged megvéd, valaki mást sért. Lehet, hogy ami téged korlátoz, valaki mást felszabadít.

Továbbra is buzgón hiszed, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő?

"Akkor hol rejtőzik az igazság?" - teszed fel a kérdést.

Életed egyetlen állandó momentummal sem bír, Te pedig mindvégig a végső nagy kérdést keresed.

Adva van számodra a tudomány, a művészet, a technológia, a vallás - s mégsem tudsz megnyugodni.

Végül megkérdőjelezed a mindent, és egyenlőség jelet raksz közé és a semmi közé.

Minden reggel úgy ébredsz fel, hogy mögötted van sok-sok év, netán sok-sok élet tapasztalata. Ugyanazokat a rutinokat hajtod végre, amit már hosszú idők óta művelsz, ám ma még nem élted meg.

Ha megfigyeled, metamorfózisokat írok - átalakulásokat. Mindez bennem is csak néhány írásommal ezelőtt "tudatosult".

Ez viszont nem bölcsesség. Ki tekintesz valóban bölcsnek? Azt, aki mindent tud és életét eszerint rendezni, vagy azt, akit "tudatlansága" vezérel, miközben bámulod élete nagyszerűségét?

Az igazság senkinél sincs és mindenki birtokolja.

Az érmének valóban két oldala van, ám éppen attól válik érmévé, hogy mindkettő egyaránt az övé. Aki tagadja az életet, az nem tagadja a halált. Ám aki a halált tagadja, az életet is tagadja - és mindez fordítva is elmondható.

Igazság csak abban rejlik, amit bármely irányból közelítesz is meg, ugyanoda jutsz el.