Nem akarok mást,

Csak szeretni Téged:

Átölelni, s szemedben

Meglátni a mindenséget.

Nem vágyom másra,

Csak érezni Lényed:

S arcod vonásaiból

Festeni tündérmeséket.

Nem akarok mást,

Csak tudni, hogy Te vagy!

Nézni, ahogy alszol,

Őrizni álmodat.

Nem vágyom mást:

Csak a vágyaidat.

Bőröd illata lepje majd

Sírom virágait, mint

Végső áldomást:

Nem kérek mást.

Az alábbi gondolatokat 2009. májusában vetettem papírra. Azt hiszem, most vált időszerűvé.

"Szeretni kell, különben meghalunk."

Egy film igazsága, egy élet igazsága, melynek nagysága apróságában rejlik.

Nem egy élet s nem egy ember tanítása feküdt ez alapon.

Szeretni kell, de kell szerelmesnek s haragosnak lenni. Tudni kell nem szeretni. De mindezt csak úgy, hogy az a szeretetből induljon ki.

Tanulj szeretetet, hogy megtanulhass majd haragudni, s hogy végül megtanulj elengedni. Szerelmesnek lenni, s haragudni annyi, mint Jing és Jang. Ugyanannak az éremnek két oldala.

Jing és Jang is ugyanabból az őserőből gyökeredzik, a szeretetből.

Szeretni kell, hogy élni tudj, és szeretni kell, hogy tudj meghalni.

Ha úgy gondolod, túlzottan szentimentális mindaz, ami az első két írásomban megjelent, engedd meg, hogy kicsit többet megmutassak magamból.

Miért a megemlékezéssel kezdtem?

Van hitem de nem hajtok fejet az egyház előtt. Ám a neveltetésemben a vallás is szerepet játszott. Amikor konfirmáltam, a személyre szóló áldás és Biblia mellett kaptunk egy kiskönyvet, amely minden napra tartogat egy bibliai idézetet. Gondoltam, felütöm a születésnapomnál. A következő állt benne:

Annakokáért annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk, hogy valaha el ne sodortassunk.

(A Zsidókhoz írt levél 2. fejezete)

Több évig félreértelmeztem ezt az üzenetet.

Nem állítom, hogy ma már teljesen átérzem, viszont egy hatalmas hibát már sikerült javarészt elhárítanom.

Néhány évvel korábban súlyos betegségben szenvedtem. Ma már tudom, magamnak vonzottam be, de akkor, lázadó kamasz fejjel másképp gondolkodtam. Édesanyám teljesen kétségbeesett. Úgy vélem, nem túlzok, ha azt mondom, hogy a Halál torkában álltam. Imádkoztam, hogy legyen vége, hogy győzzön a betegség. Egyetlen vágyat ismertem csupán: meghalni, amiért hajlandó voltam szinte bármit elkövetni. Egyre súlyosabb lett az állapotom, ám Kerberusz nem engedett át a küszöbön.

Amikor elolvastam ezt az idézetet, csupán megerősödött bennem az a hit, hogy a születésem tévedés volt, nekem nem kellene életben lennem. Elvégre pont a születésnapomon az áll a kiskönyvben, hogy "annál is inkább szükséges nékünk a hallottakra figyelmeznünk". Hiszen ez teljesen egyértelmű, nincs mit ragozni rajta. 

Főként ismerve azt, hogy azért kellett más városban születnem, mint ami közelebb állt akkori lakhelyünkhöz, mert az egyikünk nem élte volna túl, de annak is meg volt az esélye, hogy mindketten odaveszünk.

Akkor hát, nincs más hátra. De miért nem tudok elmenni? Úgy hiszem azért, mert a testem halálához először az egónak kell elpusztulnia. S ha már a Könyvek könyvéből idéztem, álljon itt még egy frázis:

És monda: Bizony mondom néktek, ha meg nem tértek és olyanok nem lesztek mint a kis gyermekek, semmiképen nem mentek be a mennyeknek országába.

(Máté Evangéliuma 18:3)

Milyen is a gyermek? Még közel áll a "helyhez", ahonnan érkezett, s ahova vissza fog térni. Nincs egója, nem tudja, mi az. Őszinte.

Ebből a világból csak egyet tud, SZERETNI.

Ez az, amit mi elfelejtünk. Szeretni.

Nem tudunk. Én sem.

Ezért a megemlékezés.

Ha Erikára gondolok, tudom, miért kellett itthagynia ezt a világot. Pontosan azért, mert TUDOTT SZERETNI. Ismerte a Titkot, ami mindannyiunk előtt ott lebeg, csak nem vagyunk olyanok, mint a gyermekek. Mi már "felnőttünk", s ezzel együtt lelki szemeink lezárultak. Ha pedig "szemünk pillás függenye" előtt meg is rebben némi árnyék, megijedünk tőle. Tudjuk, hogy változnunk kell, már pedig a változás fájdalommal jár. Minek nekünk fölösleges szenvedés, van így is elég.

Ma már azt is tudom, miért éreztem ezt és miért akartam hosszú éveken át öntudatlanul is a Halál felé menni. Könnyű megoldás lett volna, de nem volt "időszerű".

Ez a szó az utóbbi időkben gyakran hagyja el a számat. Kezdem felismerni azokat a csodákat, amiket megélhettem ugyan, de még nem voltak időszerűek. Remélem, még azzá válnak.

Mert a csodák itt vannak: bennünk élnek. Képesek vagyunk rá.

Elsőként szeretnék emléket állítani mindazoknak, akik által formálódtam, gyarapodtam.

Fájó szívvel gondolok Rád, Erika! Tudom, hogy újra találkozni fogunk, és talán egyszer eljutok oda is, ahová Neked sikerült! Köszönöm Neked, hogy ismerhettelek és köszönöm mindazt, amit adtál!

Te voltál életemben a fénysugár, aki megmutatta, milyen embernek lenni az embertelenségben. Szavaid tisztán élnek bennem, melyek mint apró mécsesek a sírodon, utat mutatnak a sötétben.

Isten Veled, János, Szeretett Nagymamám, és Isten Veletek fiúk!

Isten Veled, Viki! Valaha egyek voltunk, de Te nekem adtad a legcsodálatosabb ajándékot. Igyekszem méltóképp élni vele!

Kedves Olvasó!

Ez a blog azért jött létre, mert szeretném a gondolataimat megosztani Veled is.

Nem leszek naplószerű, és nem ígérem, hogy naponta szorgalmasan gépelem az újabb és újabb sorokat.

Nyílván lesz, ami megnevettet, ami elgondolkodtat, netán olyan is, ami könnyeket csal szemedbe. Ilyen vagyok. Egy átlagos ember.

Aki gondolkodik, aki érez. Sajnos manapság már nem ez az átlagos. Ám nem is nagyszerű, hanem ahogy Osho kiválóan megfogalmazza, "kisszerű". Erre is ki fogok majd térni, de most mást kell letennem.

Várhatóan elég sokat fogok idézni, amiért szíves elnézésed kérem! Tekints ezekre úgy, mint gondolatlángokra, melyek újabb tüzeket szítottak bennem, s talán átpattan egy-egy szikra a Te elmédre és szívedre.