A valódi igazságok mindig egyszerűségükben mutatkoznak meg. Nincs szükség hosszas fejtegetésekre, körmondatokra, a Bölcsesség a Csendben nyilvánul meg.

Sajnos ez utóbbi mondat már csak féligazság, a másik felét valahol elvesztette. Oly mélyen szunnyad, ahol nehéz utolérni, csak néha csillog teljes fényességében.

Mindez nyomon követhető, megkereshetjük, hol veszett el, hiszen nem tűnt el nyom nélkül. A lenyomata máig bennünk él.

Nem kell messzire mennünk, elég, ha a művészet, azon belül is a zene történetét vesszük szemügyre. Az igazi értékeket tápláló zene ugyanis gyökerében őrzi a Kincset.

A valódi Tudás, az Igazság nem veszhet el. Minden korban voltak őrizői a Titoknak. Titkot jelentett azok számára, akik már elvesztették látásukat. Hiába szemeik, ha a Befelé figyelő szem (a Harmadik szem) már bezárult. Hajlamosak lettünk arra, hogy szokásainkat -ügyet sem vetve annak jó vagy rossz létére- megtartsuk, s foggal körömmel harcoljunk érte, szemben a változással. Megbomlott elméjű szülőkké váltunk, akik halott gyermeküket nem engedik el ölelésükből.

Visszatérve a zenéhez. Az egyház önkényuralma miatt sokan úgy magyarázzák a reneszánsz és a barokk zenét, hogy azt "szakrális" szemszögbe helyezik, melynek elsődleges célja az egyház szolgálata volt. Amíg a zene csak egy meghatározott réteghez köthető, addig ez az állítás részben megállja a helyét. A nagy zenei iskolák valóban az egyház fennhatósága alatt születtek, ám mindaddig nem lehet szabad művészetnek nevezni (márpedig az ókori görög elvek szerint valóban szabad), amíg annak tevékenységi, önkifejezési körét korlátok közé szorítjuk. Ezért vált külön egyházi és világi zene.

Itt már az Igazság csorbult. Buddha felismerte az ember mibenlétét, azt, hogy két világ szülötte; hogy isteni léte mellett a földi világhoz kötött, fizikai léte is van. Ezáltal válik a kör teljessé -és nem zárttá. Az ősi szimbólumok -köztük a Jing-Jang- pontosan ezt mutatják, ez alkotja a Teljességet.

Pitagorasz égi törvények alapján határozta meg a harmóniákat, ám a reneszánsz és a barokk kor zenéje már felismerte, hogy a harmónia nem lehet önmagában harmonikus, valamihez kapcsolódnia kell, hogy teljessé váljon. A klasszikus kor ezt az elvet vitte tovább mindaddig, amíg már nem csak az egyház, de a "társadalom" is a zenei közízlés meghatározójává vált. A cél továbbra is a harmónia keresése volt, ám mindezt már az egyháztól távol kívánták elérni. A törekvés eszméje helyes, ám az út már téves.

Míg a megelőző érákban a művészek felismerték azt, hogy a helyes út nem az, hogy alárendelem magam az isteni hatalomnak, hanem az, hogy isteni részemet egyesítem emberi mivoltommal, addig a klasszicizmus korára elérkeztünk a hullámvasút lejtőjének fennsíkjához, ahhoz a ponthoz, amikor az egó először megmutatta magát.

A romantika kora már az én, az egó világa lett. A művészi kifejezés az én mögé helyeződött. Megindult a versengés. Ugyanakkor néhány zeneszerző -úgy, mint Brahms- felismerte, hogy vissza kell fordulni a régi Mesterekhez, ezért tanulmányozni kezdték többek között Johann Sebastian Bach művészetét.

Ez már a tudomány, a teóriák, a dogmák győzedelme, amikor már képtelenné váltunk a megértésre, ezért tanulmányozni, elemezni, magyarázni kezdtük azt, ami korábban lehetetlen volt, ami magától értetődött. (A barokk korban a kották mai szemmel nézve szinte sivárak voltak, alig találhatunk bennük utasításokat, mivel a kor művészei számára a zene magában hordozta mindezt. Bizonyos dallami, ritmikai elemek meghatározott jelentéssel bírtak; a díszítések, "technikai", agogikai megoldások ösztönössé váltak.)

Majd beköszöntött az izmusok kora. Impresszió, expresszió. Tagadások, lerombolások. Ám a rombolás nem mindig hozta magával az újjáépülést. Az újjászületés, a reneszánsz még nem érkezett el.

A kották hemzsegnek a bejegyzésektől, utasításoktól. A művész önmagában tehetetlenné vált, minden magyarázatra szorul. Nem csak az előadónak, a befogadónak is.

A modern kor zenéjét még nem igazán látjuk át. Túl sok a magyarázat, túl nagy a homály. Sötétben tapogatózunk. Egy kérdést -úgy gondolom- mégis joggal tehetünk fel.

Amikor bekerültem a zeneművészeti főiskolára, első félévben egy nagyon fontos megállapítást tanultam meg. A zene mindig az adott kor elé tart tükröt, mindig a jelen világot festi le. Ma már ezt is meghazudtoljuk. Nem vagyunk hajlandóak meghallgatni egy kortárs művet, nem hogy elmenni egy olyan hangversenyre, ahol csak mai művek csendülnek fel. Miért? Hiszen magunkkal néznénk szembe, a világgal, s azzal, mit tettünk vele. Ezt nem akarjuk, és itt jön be újra a Hazugság, a struccpolitika. Inkább homokba dugjuk a fejünket, elhallgatjuk azt, ami van. Sajnos, ez egy korábbi rendszer üledéke, amin képtelenek voltunk túllépni, és a mai napig sokan félnek a változástól. Körbenéznek, körülöttük minden összedőlt, a víz a nyakukig ér. Úgy gondolják, jobb nem mozogni, mert akkor még vizesebbek lesznek. Ahelyett, hogy elindulnának megkeresni, honnan jött az ár, és miként tehetnének ellene.

Carpe diem! Élj a mának! Ma már ezt sem értjük. Nem tudunk élni vele.

Az egónk hallja meg először, és nem az Ős Ten, akihez valójában szól. Az egó pedig úgy értelmezi, hogy csak egyszer élünk, most kell cselekedni, ezért halmozza az élvezeteket, habzsol, fogyasztóvá válik, szenvedélybeteg lesz, függő, s játékával a halálba kergeti magát. Amikor meglátja az utca végét, pánikba esik és visszafordulna, ám akkor veszi észre, hogy nincs visszaút, ahhoz pedig gyáva, hogy továbbmenjen.

Csendesedj el, találd meg Középpontodat, és mantrázd magadban: Carpe diem! Élj a mának! Itt fogod meghallani, mit jelent ez. Én itt hallottam meg.

Szolgálat. Egy újabb elkorcsosult szó napjainkból.

Ma már jószerivel nincs szolgálat, csak szolgáltatás, ami jelzi azt, hogy valamiért cserébe, valamilyen haszon érdekében történik. Sőt, önmagával kerül szembe az értelme, amikor azt mondja: ellenszolgáltatás fejében.

Valami megszólal. Nem elég, hogy a szolgálatból szolgáltatás lett, mindez valami ellen történik. De mi ellen, sőt, ki ellen?

Értelmét vesztette az a kifejezés is, hogy "felajánlja szolgálatait". Az ajánlat és az alázat meglehetősen hasonlóak, ami nem a véletlen műve.

Ha valakit, vagy valamit szolgálni kívánok, akkor azt alázatból teszem. Merüljünk el még jobban az alázat szóban. Valami alá. Külső páncélom, az egóm alá helyezkedem. Visszavonulok a Középpontomba, hogy onnan szemlélődve meglássam a helyes irányt, s helyesen cselekedjek.

Mi lehet önmagam alatt? Az Egységtudat. Annak felismerése, hogy nem csupán magamért vagyok felelős, hanem mindazért és mindazokért, amiket és akiket magamon kívülesőnek gondolok.

Az a Tudás, amely kimondja, hogy minden mindennel összefügg. Ez a Logosz Birodalma.

Ennél a szónál elnémultam, kezem eltávolodott a billentyűktől. Újabb felismerést kaptam, ami mellett nem mehetek el némán, ezért engedd meg, hogy egy személyes mondatot is ejtsek.

Erika! Mostmár tudom!

Köszönöm!

A szolgálat által ismerem fel a Logoszt, csak általa juthatok el a kollektív tudattalanig (C. G. Jung kifejezésével). Az Igazság és a Tudás ezen a ponton önmaga alá merül, és feloldódik az Egységben. Itt már nincs rá szükség, ahogy eljövend az a "hely", ahol a személyiség, az én is lehullik, s beleolvad a felhőtlen dervisforgásba, a "Boldog lelkek táncába".

Ezzel szemben a szolgáltatás eltiporja ezt az idillt, és kizárólag a személyes érdekeket nézi. Az sem zavarja, ha mást kell megkárosítania, becsapnia, kockára tennie mások életét. Szemellenzője nem engedi be a felismeréseket. Nem látja meg a Karmát, ami a Logosz küszöbén fekszik csupán.

A Törvény pedig nem üvölt, nem veri az asztalt. Ez a Törvény uralkodik a Természetben is. Nem tud kiáltani, képtelen szembeszegülni. Őt is a Logosz, s a Karma irányítja. Ereje csak akkor jelenik meg a fizikai dimenzióban, ha önmaga határait már átlépi.

Valójában már átlépte, ám nem vesszük észre, inkább újabb gátakat, kőfalakat emelünk, s azt hisszük, ezeket képtelen lesz áttörni. Bízunk szelídségében, ugyanakkor félünk tőle. Csakhogy a félelmet nem mutathatjuk ki. Jó mélyre el kell ásnunk, és hinni, hogy olyan mélyen van, ahonnan nem törhet föl. Ám sem a Félelem, sem a Hazugság nem a mi törvényeink alapján működik.

Mindezek a Szolgálat törvényei alapján működnek. Ha pedig a Szolgálatot szolgáltatássá akarjuk kényszeríteni, azonnal megjelenik az ellen, s ha valami eléri önmaga csúcspontját, úgy visszafordul a lejtőn, s önmagába zuhan vissza. Újra meg kell találnia a Középpontot, de a csúcsról már csak egy út vezet: a Vissza.

Azok a tanok, amelyek az Idők végezetéről, az Utolsó ítéletről szólnak, nem a megfélemlítést veszik eszközül, hanem a Logoszt. (Hozzáteszem: a Tanok és nem a hamis próféciák!) Ismerik a Törvényt, s ezért látják azt. Nem a jövendőbe látnak, hanem a Középpontba pillantanak.

Mit fogsz nekünk tanítani? Ez az első kérdés, amely Rólad eszembe jut. Különös: nem azon gondolkodom, vajon miként neveljünk, mire tanítsunk meg Téged, hanem az, hogy Te mit tudsz nekünk mutatni.

Parányi vagy, s mégis letérdelek Előtted.

Tudom: ha Rád figyelünk, letörlöd a hazugságot, amelybe már "belenőttünk", s lételemünkké vált. Erre tanítottak, s ezt kell tanítanunk. "Mutass példát" - de milyen példa, az amely önmagában hamis alapokra épül? Mi történik, ha ezt adjuk tovább? A válasz egyszerű: az, amerre most tartunk.

"Utólag könnyű okosnak lenni". Ezt hajtogatjuk folyton-folyvást, ahelyett, hogy magunkba néznénk, s feltennénk a kérdést: ha van kiút, miért nem látjuk? Hogyan vehetnénk észre? Azáltal, hogy "felnőttünk", behunytuk szemeinket, és becsuktuk füleinket. Van kiút, csak nem látjuk, mert nem akarjuk látni. Van hang, mely irányít, csupán nem halljuk, mert nem akarjuk hallani.

Te még hallod és látod a választ. Nem utólag és nem okosan: most és bölcsen. Ami előtt pedig meg lehet hajolni, az a most és a bölcsesség. A rohanó időt nem tudjuk megfogni, az "okosságot" pedig meg tudjuk szerezni, szemben a bölcsességgel, amit hozunk, ami eleve velünk van. Amit itt nem látunk: az a most; s amit nem hallunk: az a bölcsesség. Mindkettőt onnan hozzuk, ahol most Te vagy.

A rengeteg hazugság eredményeként pedig úgy gondoljuk, onnan kilépve többé nincs kapcsolatunk vele. Kiűzettünk a Paradicsomból, időbe, "tudásba" zárva élünk. Ami akkor történt, az nem rajtunk kívül történt: megkaptuk a szabad akaratot, s éltünk vele. A kiűzetés nem volt más, mint magunk süketté és vakká tétele. S ahelyett, hogy az újonnan megnyíló kapukat kerestük volna, a csukott ajtót lestük, mikor tárul fel újra. Belezuhantunk és magunkat rántottuk le.

Ekkor kezdtünk el fordítva élni, amit megéreztünk, tudtuk, hogy az irány nem helyes, de ahelyett, hogy egy új folyosót nyitottunk volna magunk előtt, körbevettük magunkat kifogásokkal, s a hazugság dombjait hegyekké emeltük.

Még léphetünk. Az én lépésem az, hogy figyellek Téged, s hiszek Benned, s nem veszem el Tőled azt, amit közénk hozol.

Sétálni indultam. Nem volt célom, és nem volt utam. Úgy is mondhatnám: célom a céltalanság, utam az úttalanság volt.

A Föld órája volt. Megfogadtam, hogy ez idő alatt sétálni fogok, megnézem, ahogy elalszanak a fények. Elvégre ritkán látni ilyet, és sajnos most sem ért különösebb meglepetés. Persze jó érzéssel töltött el látni azokat a házakat, lakásokat, ahol valóban kihunytak a fények; ha máskor és hosszabb időre nem is, legalább most, erre a hatvan percre.

Első lépéseim a természetbe vezettek. Itt ilyenkor amúgy is sötétség van, de ez a séta mégis különlegessé vált. Megáltam egy kiemelkedésen, talpam alatt az esőtől nemrég felázott föld, pillantásomat a messzeségbe vetettem, és akkor meghallottam Őt: a Csendet. Nem a semmit, mert a semmit nem lehet hallani, a Csöndet viszont igen. S a Csendben ott volt még valami: a moraljás, az élet nesze. Egyszerre volt jelen a Káosz és egyszerre a Mozdulatlanság. Hosszú percekig néztem, ahogy semmi sem történik és közben mégis minden változik.

Ekkor jöttem rá valamire: ha befogod a füled, nem a Csendet hallod! Ha a Csendet akarod hallani, ki kell nyitnod füleidet. S ha látni akarod a Fény: merülj el a Sötétségben.

Egyedül voltam, mégis hihetetlen biztonságérzet ölelt át. Előttem feküdt a Végtelenség.

Ekkor értettem meg, mit jelent a meditáció: a Középpontban lenni. A szó maga is ezt jelenti. Tudom, hogy akkor ott voltam. Bár körbevett a morajlás, én a Csendre figyeltem, azzal egyesültem.

Ha meg akarod érteni a külvilágot, azt nem benne kell keresned, hanem a Középpontból kell szemlélődnöd. Minden igazság ide vezet vissza: ha változtatni akarsz a körülményeken, először magadban kell változnod. Az Ős Tenedben!

Ha sikerül eljutnod ide, magányod feloldódik az egyedüllétben. Illúzióidat itt tudod csak megfigyelni. A Megértés itt győzedelmeskedik a Tudatlanság felett.

Elgondokodtam azon, vajon miért gyújtunk fényt az éjszakában, és miért vesszünk magunkat körbe folytonos zajjal. Miért nem akarunk látni, és miért nem akarunk hallani? Látni a Sötétséget és hallani a Csendet.

Miért hazudunk magunknak? Azért, mert félünk.

Félünk szembenézni mindazzal, amit a Középpontban megláthatunk és meghallhatunk. Aki pedig fél, az megijed és menekülni kezd. De vajon hova?

Ekkor értettem meg a harcművészetek tanításait. Nem arra tanítanak, hogy menekülj, hanem arra, hogy nézz szembe a félelmeiddel! Lásd meg, halld meg, érzed meg őket: ekkor a Tieddé válnak, s máris győzelmet arathatsz felettük. Mélyen kell az ellenséged szemébe nézni, hogy megérthesd őt és legyőzhesd.

A harcművészetben a győzelem nem egyenlő az ellenség megölésével, a fizikai halállal. A győzelemben valami más pusztul el, valami olyan, ami sokkal hatalmasabb, ezért a veszteséggel való fájdalom.

Aki elmenekül, nem harcol, így képtelen lesz valaha is győzedelmeskedni.

Paulo Coelho egyik könyvének a címe jut eszembe: A Győztes egyedül van. Bár soha nem olvastam a könyvet, megértettem a címét. A Győztes nem menekül el: nem veszi magát körbe látszólagos pajzsokkal, nem bástyázza körül magát. Vállalja az egyedüllétet, mert tudja: itt a legerősebb. Egyedül, legbelül: a Középpontjában. Bármit is cselekszik, minden tette, minden mozdulata innen indul ki. Ezért képes győzni, mert haragja is a Szeretetből táplálkozik.

Mi pedig nem harcolunk, csak gyáván menekülünk, vagy ölünk. Félelmeink hazugságainkból gyökereznek, s hazugságainkkal félelmeinket tápláljuk. Nem belülről kifelé élünk, hanem éppen ellenkezőleg. A Sötétséget a Fény által akarjuk elkergetni, nem pedig fordítva.

Nem vagyunk a Középpontban, ahonnan minden látszik és minden hallatszik. Bármi kerül is elénk, csak az egyik oldalát látjuk. Nem látjuk, hogy a Sötétség nem a Fény ellenfele, hanem az a Fény hiányából fakad. Éppen ezért a Fényt a Sötétség fegyvereként kezeljük, nem pedig úgy, hogy Fényt adunk a Sötétségnek, hogy azt elnyerve felülkerekedhessen önmagán.

Amit hallunk, nem a Csend; amit látunk, nem a Fény.

A függöny legördült, a tapsok egyre tompábbá váltak, mielőtt elhaltak volna, a fények felgyúltak és a nézők szép lassan elhagyták a színházat.

Vajon miként tértek haza? Mi jutott el hozzájuk az üzenetből? Megértettek-e bármit is?

Egy remekmű zsenialitása annak állandó időszerűségében rejlik. Megnézem, elolvasom, és az az érzésem támad, hogy ez akár ma is játszódhatna. A díszletek ugyan változnak, de az üzenet ugyanaz marad.

Egy színdarab, egy szépirodalmi mű azáltal kerül közelebb Hozzánk, hogy a világ lekicsinyített mását, sőt, saját életünk bonyodalmait, drámáit fedezzük fel benne. Az ilyen alkotásba valóban bele tudod élni magad. Olyan, mintha Veled történne. Sőt, mintha már átélted volna.

Ahogy lassan kisétálok a zenekari emelvényről, még vetek egy pillantást a kihalt színpadra, s felidézem, mi minden történt itt néhány perccel korábban. Vajon tovább él-e a darab? Hiszen Bernstein fantasztikus üzenetet rejt el a Finálé utolsó ütemeiben: megszólalnak a "tiszta" akkordok, ám az utolsó ütések disszonánssá teszik azokat. Valami véget ért, de valami folytatódik.

Vajon tényleg folytatódik valami ... Benned s bennem? Összeforrtak-e bennnünk a gondolatok? Elért-e minket Soundheim, Laurents, Berstein, Román Sándor, s velük együtt Auden, József Attila, és még sokak üzenete, kiáltása? Megláttuk-e magunkat a tükörben?

Elmenni a színházba és megnézni egy darabot, az bizony szinte kiváltság, úgy érzed, több leszel tőle. Csak sokszor ez mindössze a külvilág felé mutat, nekik üzened, hogy "Igen, megtehettem. Meg tudtam venni a jegyet, és megnéztem az előadást. Én már több vagyok, mint ti." Ám mindezek csak külsőségek; nem tesznek többé. Egy ruha felöltöztet, de úgy jöttél, ahogy menni fogsz: meztelenül.

Mindezeket a külső világtól kapjuk (vagy vesszük el). A valódi értékek, az erények belső adományok. Ott vannak Benned, Neked mindössze annyi a feladatod, hogy kiválaszd, mire van szükséged és tudj élni velük. Ez is az Alázat része.

Az Alázat viszont feltételezi, hogy ismered a Vonzást. Ha nincs Benned Alázat, a Vonzás sem szolgál. S mi az, ami elhomályosítja az Alázatot és a Vonzást? A hazugság.

Hányszor hallottam füstbe ment párkapcsolatok után barátok, barátnők vigasztalásait: "Nem érdemelt meg Téged." "Te jobbat érdemelsz." S a csalódott, kiábrándult fél így zokog fel: "Nem is értem, mit keresett mellettem ez az ember."

Amikor ezeket hallom, szinte éget belül a hazugság és legszívesebben odaordítanám: "Megérdemelted! Ahogy ő is Téged!"

Te vonzottad be, mert Te is ilyen vagy! Nem vonzhatsz magadhoz se jobbat, se rosszabbat, csak önmagad pontos tükörképét! Nézz szembe magaddal: Ő Te vagy!

Életem egy nagyon fontos leckéje volt ez: Alázattal lenni. Felismerni önmagamat azokban az emberekben, akikkel találkozom, akikkel útjaink keresztezik egymást, akikkel sorsom, életem összeforr. Bárhogy is alakult a jövő, bármit is tettünk egymással: közös leckénk, közös feladatunk volt. Megmutattuk egymásnak, milyenek vagyunk, és milyenek lehetünk. Tudom, ha Ő nincs, ma nem itt tartok, éppen ezért hálás vagyok.

Nem csapom be magam azzal, hogy nem érdemeltük meg egymást, mert ismerem a Vonzást: az Alázat megmutatta számomra.

Tudsz-e ilyen felismerésekkel távozni egy színdarab után? Felismered-e a hangot, "amely kimondja a Hazugságot"? Felismered-e a Hazugságot és képes vagy-e szembenézni vele? Tudod-e "nevén szólítani" a Hazugságot, a Félelmet? Mert "neveden szólítottalak, az enyém vagy"! Most már ismerlek, megszelidítettelek. Ám ezért felelősséggel tartozom érted!

Ismerd fel, szólítsd nevén, szelidítsd meg! Ám mindezt Alázattal és Felelősséggel!

Az idő mára nem csak relatívvá vált, hanem felgyorsult, hogy megpróbálja követni az eseményeket. Minden őrületes tempót vett, s azt hiszi, hogy előre, a cél irányába szalad, pedig a saját farkát kergető kutyához hasonlóan körbe-körbe forog.

Vajon mikor szédül el a dervistáncban?

Az események pedig olyannyira felpörögtek, hogy karmánk már szinte azonnal visszacsap, míg korábban egy élet kevés volt hozzá. Amit a közelmúltban elkövettem, szinte a következő szembejövő alkalommal visszatér hozzám; amit nemrég mások kárára követtem el, most a saját bőrömön tanulom meg.

Amit korábban bevonzottam, már a küszöbön áll, de amikor ajtót nyitok, nem ismerem meg. Ám amíg nem engedem be, addig nem távozik. Azt hiszem, ha gyorsan futásnak eredek, nem érhet utól, majd meglepődve látom, hogy a nyakamban lohol. Pedig valójában én körözök körülötte.

József Attila így kiált a mélységből: "Mért fáradnak el a rohanók?". A válasz pedig ma érkezik: mert azt hiszik, együtt futnak, valójában egymást kergetik. Mert cél nélkül futnak, rohannak bele a vakvilágba. Be van kötve a szemük, s ahelyett, hogy megpróbálnák letépni a fekete szemkötőt, azt hiszik, ki lehet menekülni a sötétségből.

Általában szeretem, ha a dolgok "ki vannak mondva", most mégis ódzkodom a bennem lévő gondolat kimondásától, mert az az Ős Ten része, aki halhatatlan létére halottá vált, s mindaddig, amíg képtelenek vagyunk visszafogadni a helyére, nem fogjuk tudni elfogadni az Igazságot.

Vajon jó-e az, ha minden "ki van mondva", ha mindennek megvan a saját neve?

Az ősi kultúrákban nem véletlenül volt tiltva Isten nevének kimondása. Innen ered az a sok név, amelyek közül néhányat még ma is hallhatsz: Brahman, Siva, Jehova, Allah, stb. Ők nem különböző "személyek", hanem egyazon Energia több formája.

A tudomány éppen ott öli meg az Ős Tent, hogy mindent definiálni akar. Nem hisz a csodákban, mindenre tud magyarázatot, mindenre törvényt alkot, amire pedig nem tud magyarázatot találni, azt nem fogadja el, nem foglalkozik vele. Homokba dugja a fejét, s azt mondja: "így nem látlak, tehát nem létezel, nem kell veled törődnöm".

Nem ismeri az Alázatot, helyette önmagának hazudik.

Az Alázat nem azt jelenti, hogy alábecsülöm magam, s azt mondom, Te vagy a nagyobb, az erősebb, akármi legyen is, neked van igazad. Az Alázat azt jelenti, hogy nem próbálok meg felülkerekedni rajtad, hanem elfogadlak. (A harcművészetek legfontosabb alappillére az alázat.)

Csakhogy az Elfogadáshoz Szeretet kell.

Na, de kérem! Szeretet? A mai világban? Ugyanmár!

Ha a Szeretettel foglalkozunk, akkor értelmét veszti a tudomány, a politika, a kereskedelem, a média, s mindaz, amire a modern világkép felépül. Ez a modern világkép pedig pontosan tudja magáról, hogy amire épül, az bármikor összedőlhet, ezért eltakarja, más köntösbe bújtatja. Nem szeretné, hogy bárki is leleplezze, s ez ellen minden módszert bevet, semmitől sem rémül meg.

A modern világkép nem érti önmagát! Már régóta nem teljes. Eleinte féligazságokra támaszkodott, amelyek mára hazugságokká aljasultak.

Sokan úgy vélik, hogy a tudomány az egyház ellensége, pedig valójában éppen egymást szolgálják. Persze, ezt kifelé nem lehet megmutatni, ezért a közönség előtt egymás haját tépik, a függöny mögött pedig már következő közös tervüket szövik. S mindehhez társul még a politika. Együttes erővel dolgoznak, ami az "egyszerű halandó" számára félelmet kelt, ezért megalázkodik előtte.

A Félelem ugyanis megöli az Alázatot. Ellenben az Alázat térdre kényszerítheti a Félelmet. A képlet egyszerű, csupán meg kell fordítani. Elvégre minden egyenlet akkor helyes, ha az ellenkező irányba is működik.

Így a hazugság a saját csapdájába esik: önmaga fegyverével végez saját magával.

Ahhoz, hogy ezt elérjük, Alázatot kell tanulnunk, az Alázat ugyanis nem megöli, hanem erősíti az Ős Tent. Kinyitja azt a kaput, amelyen eddig azt hittük, nem tudunk átkelni, pedig csak rossz irányból közelítettük meg.

Nietzsche nem kisebb dolgot mond ki, mint korunk ars poetikáját, főként azáltal, amit hozzátesz: "Mi öltük meg!"

Emlékszel, amikor az Isten szó jelentéséről beszélgettünk? (Igen, beszélgettünk, mert ilyenkor kapcsolatba kerülök Veled. Érezlek, ezért szólok Hozzád.) Pontosan ez az, amit megöltünk: az Ős Tent.

Egy-két nappal ezelőtt még úgy fogalmaztam: az egó gyáva, ám ma rá kellett döbbennem valamire. Az egó korántsem ennyire egyszerű, és kisstílű. Önmagamnak mondanék ellent, ha azt állítanám, hogy az egó gyáva, ugyanakkor látom, tapasztalom, meddig képes elmenni. Honnan meríti a bátorságot? Onnan, hogy tudja: nincs egyedül. Elszánt kisfiú, de ha baj éri, ott van anyuci szoknyája, ami megvédi. Tudja, hogy ha körülötte tombol a szélvihar, a forgószél közepén csend van, nyugalom, mozdulatlanság.

Ez a középpont az Ős Ten. Mondhatnám úgy is, itt lakik az Isten, de ez nem igaz, csupán innen indul ki.

Ma este sokadszorra ültem a zenekar soraiban, és sokadjára néztem és hallgattam végig a West Side Story című musicalt, viszont a végső konklúziót csak ma este értettem meg, a hazaúton. A darab fináléjában megtörténik a harmadik gyilkosság, melyet az ellenségeskedés, a bosszúállás mellett féltékenység is vezérel. Maria pedig a katarzis csúcspontján ezt mondja: "Mi öltük meg. (...) De mostmár én is tudok ölni, mert tudom, mi a gyűlölet."

Ez az, amit ma éjjel sikerült megértenem, amikor is Nietzsche gondolatai jártak a fejemben, s ráeszméltem, hogy a mondatok azonossága nem a véletlen műve. Arthur Laurenc, a musical szövegírója továbbálmodta azt, amit Nietzsche nem fejezhetett be, de Mariaval csupán féligazságot mondat ki. A teljes igazság Benned lakozik.

Tudod, mi a gyűlölet? Meg tudod fogalmazni?

Tudod, mi a Szeretet? Szeretet nélkül a gyűlölet nem értelmezhető. Pedig mai világunk, a tudomány kora hemzseg a meghatározásoktól, mindent "definiál". A hibát pedig ott követi el, hogy mindent önmagában akar fogalomba ágyazni, nem akarja megkeresni az ellentettjét. Pedig mindennek van másik oldala. Aminek nincs, az nem létezik.

A Sötétség Fény nélkül, az éjszaka nappal nélkül, a Jang Jing nélkül nem létezik.

Az egó az Ős Ten nélkül nem létezik, és ezt tudja is.

Gyakran érzem úgy, hogy a gondolataim, mindaz, amit itt leírok, amit érzek, amit élek, halva születik. Félek, hogy nem találja meg a hasonlót, mert az már nincs. Meghalt. "Mi öltük meg."

Az az elemi félelem, az a megmagyarázhatatlan rettegés, amit érzünk, abból ered, hogy az Isten (az Ős Ten) halott, megöltük. Rossz irányból indultunk el. Az egónk a saját csapdánkba csalt minket. Elpusztította azt, amiből táplálkozni tudott. Nincs már menedéke.

Ám az Isten és az egó kapcsolatáról tudnod kell még valamit.

Egyensúly csak úgy létezhet, hogy az egyik oldal tökéletes ellentetjét képviseli a másik félnek. Halandóság és halhatatlanság csak együtt létezhet. Az egó halandó. Az egó azonosul azzal a lénnyel, aki vagy, ám tested halálával ő is halálra van ítélve, hiszen akit magáénak hitt, nincs többé.

Hogy újra a színház világát hozzam példaként: az egó a lehető legrosszabb színész. Nem képes több szerepet eljátszani, csak egyet, és azt is csupán egyetlen alkalommal. Véget ér a darab, s rá nincs szükség többé.

Ám ott van az Ős Ten, a halhatatlan. Ő az a színész, aki tudja, hogy több szerepet is képes kiválóan eljátszani. Számára az élet nem egyetlen alakítás, hanem egy nagyon hosszú szerep, melyet mindaddig alakítania kell, amíg a darab műsoron van. Ha viszont lekerül a színlapról, már készen áll az újabb szerep megformálására.

Az egó csupán a maszk, melyet az Ős Ten, a Te középpontod magára ölt. Ott van alatta önmaga, ám az egó annyira hiteles álarc, hogy elhiszed, azonosulsz vele. Ám amikor vége a darabnak, kijössz a nézőtérről és bemész a művészklubba, meglátod a színészt a sminkje nélkül, első pillanatban nem ismered meg, csak később jössz rá, hogy ő volt az.

Az életben ugyanez megadathat, de ahhoz be kell jutnod a művészklubba, a színfalak mögé, ahová csak kevés néző leshet be.

Tehát ne feledd: megöltük, de halhatatlan. Csupán magunkat tudjuk eltávolítani tőle, ő pedig nem fog erőszakkal visszatérni. A szelleme viszont mindaddig kísérteni fog, amíg fel nem ismered, s nem leszel Te magad is Ebenezer Scrooge.

Ez a mondat a Valahol Európában című musicalben hangzik el, Kuksi legelső dalában. A kisfiú a háború viszontagságai elől menekül, kezében kedvenc játékmackójával, aki az egyetlen mentsvárat jelenti számára.

Még kisgyermek, de a férfilét első leckéjét már megkapta: nem szabad félni. Ő pedig jó akar lenni, betartani a játékszabályokat, akkor is, ha az élet más játékot játszik vele, ám hiába marad hű utolsó szívdobbanásáig, a játékot nem ő nyeri.

Halálát a hazugság okozza.

Miért kell hazudnunk? Azért, hogy létrehozzunk valamit, egy hamis valóságot, amivel magunkat próbáljuk megnyugtatni.

A hazugság nyugtató. Ha valaha kellett nyugtató hatású gyógyszert szedned, tudod jól, hogy kábítószeren éltél. Egy olyan kémiai anyagon, amely eleinte úgy tűnt, megoldja a problémáidat, majd hosszabb idő elteltével azon vetted észre magad, hogy nem tudsz nélküle létezni, a rabjává váltál. A gondjaid pedig csak sokasodnak.

Az életet rengeteg "nyugtatóval" tudjuk csak elviselni, amelyek lehetnek fizikaiak és mentálisak. Egy a fontos: ne legyen kapcsolatunk a realitással. Tudjuk, hogy bele is halhatunk, de az még mindig jobb, mint a valóság. Amikor viszont a halál hűvös szele karcol, akkor már előle menekülnénk ... és az ördögi kör bezárul.

Nézz a sorok közé: a hazugság "politikája" ugyanaz a struccpolitika, amelyről az Ötödik metamorfózisban fogunk beszélgetni a tudomány kapcsán. Nézz vissza onnan!

Úgy is mondhatnánk: ami politikával bír, az hazugságra épül. A hazugság pedig bármikor összeomolhat.

Ezt csináljuk most: ülünk a hazugság halmain, ami folyton kileng. Tudjuk, hogy nem szilárd alapon nyugszunk (ezért nincs "nyugtunk", csak nyugtatók árán), de inkább tovább építjük a légvárat, hátha ugyanabból a matériából még több megszilárdítja azt.

S ahelyett, hogy biztos alapot keresnénk, egyre erősebben kapaszkodunk.

Korunk Kuksiai vagy halottak, vagy rövid időn belül mindet elpusztítjuk, mert Kuksi a gyermek szemével lát. Látja, hogy hazugságokra alapozunk, látja, hogy össze fog dőlni, s figyelmeztet minket, de mi nem akarjuk, hogy bárki is figyelmeztessen, inkább a hazugságot is hazugsággal leplezzük (elvégre nincs olyan szekér, amire nem lehet még pakolni), mert mi, "felnőttek" tudjuk, mit kell tennünk.

Nézd meg, miként bánunk ma a gyermekekkel.

Életük nagy részében iskolapadba ültetjük őket, ahol nem a saját véleményük, gondolatuk számít, csakis az, hogy amit elmondunk nekik, vissza tudják adni. Megtanítjuk őket tökéletesen hazudni. Amint kilépnek az iskolából, figyelünk arra, hogy ez a hazugságból épített hajó nehogy léket kapjon, ezért minden oldalról körülvesszük őket. Álvalóságot teremtünk nekik, s elhitetjük, hogy ez így jó, ezt kell követned. Erre szolgál többek között a média is.

Féltve óvjuk őket mindattól, ami a bennük élő Ős Tent szólítja meg.

A gyermekekhez való viszonyunk egy ősi ellenérzetből fakad, amit "a fejlődő technológia" csak tovább rombolt.

Ilyen szülő akarsz lenni?

Amíg két csillag ragyog az égbolton, még tudunk hová menni, még van mihez viszonyítani. El nem tévedhetünk.

Ha már csak egy fény fog tündökölni, csak a remény marad, hogy a Szeretet csillaga lesz az.

Az életben több csillag bukkan fel, de legtöbbjük csak átvonul felettünk, majd sietve porba hull. Ahogy egyre közeledünk az Egyetlen csillag felé, egyre több hullócsillagot ismerünk fel, amelyek tüze önmagukat pusztítja. Persze, ezt nem látjuk azonnal, mert a hol a tündöklés, hol a szemünkbe hulló csillagpor vakít el. Majd a por hamuvá lesz, s holt hamvakkal a kezünkben ismerjük fel a csillogás mögötti Értéktelenséget.

A csillagok fogynak, de fényük mécsesként ragyog szívükben. El nem tévedhetünk. Ahogy fogynak az útjelzők, úgy érezzük magunkat egyre közelebb a célhoz.

Ahogy közeledünk, a fények megsokszorozódnak, s az út végén egybeolvadunk a Fénnyel, hogy benne éljünk tovább.

Ugyanúgy indult, mint bármelyik nap: szürkén, komoran. Tömött buszok, az emberek egymást tapossák, szídják, ölik. Nem gondolkodnak, szemeikkel csak néznek, nem látnak, húsból gyúrt gépekként lépdesnek azzal a programmal, hogy tapossanak át mindenen, ami az útjukba áll.

Szokásom szerint szinte utolsónak szálltam be a buszra, amellyel dolgozni járok. A sofőr már megismert, és úgy gondoltam, számomra sincs már újdonság: ugyanaz a busz, a legtöbb arc ugyanaz, ugyanaz a tömegnyomor.

Mint mindig, most is körülnézek az utasok között, kémlelem, vajon kik ők, vajon milyen történetet rejt az arcuk. A lépcsőn állok, innen leginkább a kilátást lehet figyelni, vagy a közvetlenül mellettem állókat. Zenét hallgatok, nem akarom érzékelni a környezetemet.

A kapaszkodók mellett egy Édesanya ül, ölében gyermekével. Mindennapos jelenet, de akkor átsuhan rajtam egy szellő, ami valamit mutatni akar: valami történni fog. A zene hangerején nem akarok halkítani, elég hangos, de nem zavar, épp ellenkezőleg, eltakar. Csak szemlélődöm.

Ekkor látom meg a kisfiú gyönyörű arcát. Mintha a sok szürke arc között egy angyal arcának csillogása ragyogna fel. Mindenki közömbös, csupán ő mosolyog és vidáman ismeri meg a világot. Mi, "felnőttek" igyekszünk elkerülni, hogy egymáshoz kelljen érnünk, vagy beszélgetésbe keveredjünk egymással, ám ez a kisfiú meg akarja érinteni az előtte álló fiatal férfit, miközben mosolyog rá és beszél hozzá. A férfi nem tulajdonít neki jelentőséget, mozdulatlanul áll előtte, hogy megérinti vagy sem, szinte mindegy neki. Hogy hozzábeszél ... csupán gyermeki szokás (majd kinövi).

A következő megállónál újabb utasok szállnak fel, ezért a fiatal férfi hátrébb megy. A gyermekkel szemben megáll egy húszas éveiben járó lány. Nem kimondottan szép, kissé telt is, öltözködésében teljesen egyszerű. A szemében mégis valami különös csillogásra leszek figyelmes. Helyet keres, ahol megállhat, majd megpillantja a kisfiút. Mintha némán hívnák egymást, a lány ugyanazzal a sugárzó mosollyal, szó nélkül megáll a fiúcska előtt, aki még mindig mosolyog, sőt most mintha még erősebb fény áradna lényéből.

Két csintalan tekintet találkozik és kezdetét veszi a játék. Először csak incselkedve, majd szaporodnak az érintések, hol erősebben, hol simogatva, az érzelmek szavak nélküli teljes skáláját megjelenítve. A lány most még jobban pompázik. "Felismerte" a gyermeket, ahogy a gyermek is őt. A többi utas ügyet sem vet a jelenetre, a kisfiú annyira belemelegedett a játékba, hogy szinte ösztöneitől vezérelve kiált fel, minden végtagja izeg-mozog. Kurjantásai egyre hangosabbak. Ahelyett, hogy zavarna, inkább halkítok a zenén, hogy még jobban láthassam és hallhassam kettejüket.

Újra körülnézek. Hirtelen átsejlik bennem a kép: ezt festette meg Steven Spielberg a Schindler listája című filmben, amikor feltűnik egy csodaszép kislány. A háttérben minden szürke, ám a kislány kabátja élénkpiros. Ő az Élet a pusztulásban, Ember az embertelenségben. Most ugyanez a kép tárul elém: ugyanez az élénk szín hatja át a gyermeket és a lányt, és pontosan ilyen szürke világot formál a többi utas.

Ahogy tovább nézem a lányt, valósággal megkívánom. Nem testi vonzalom ez, valami teljesen más. Szeretném átölelni és elmondani neki, mit érzek. Elmondani, hogy valami olyat adott ma nekem, amiről azt hittem, kihalt. Szeretnék tovább gyönyörködni a pompában, amit magából áraszt. Szeretném, ha részese lehetnék a Fénynek, mely belőle árad, hogy ez a világosság kísérjen tovább az élet homályában.

Az utazás véget ér, le kell szállni és elindulni a munkahelyem felé. Ez a csodás érzés, amit az elmúlt félórában átéltem, még körülleng, érzem, amint jelenléte beterít. Fantasztikus így létezni és tanítani. A tanítás persze mindig felemel, de most úgy érzem, bármilyen munkát kellene végeznem, soha el nem múló örömmel tenném.

Az élet persze kicsit több, mint ez a 30 perc, de ha már ennyi ajándékot kapunk, az nagyon sokáig velünk marad.

Utolsó mondataid egyike gyakran visszhangzik bennem: "Meg kell találnom a hét igazgyöngyöt, és akkor elmehetek."

Így is történt. Számunkra váratlanul, hatalmas űrt hagyva magad után.

Tudom, hogy meglelted, s ez mindkettőnket boldogsággal tölt el, ugyanakkor sok-sok kérdést is felvet, csupán egyet nem: mi volt az a hét?

Még egy emberöltőt sem kaptál arra, hogy megtaláld, ami egyszerre pillanatok műve, máskor hosszú út. Nem állítom, hogy megértettem és felismertem mindazt, amit tanítottál. Még nem fejeztem be a leckét, és azt sem, amire kértél. Amit pedig rám hagytál, még csak most kezdem újraépíteni.

Talán be tudom fejezni, talán át tudom adni. Talán az utolsó idők lángjában ég porrá.

Kilenc évvel ezelőtt mindazt láttad, aminek ma a küszöbén állunk, legyen az személyes, vagy kozmikus élettörténet.

Orvos voltál, mégis szemberöhögted a tudományt. Tudtad, hogy egy légvár, ami hazugságokra épül, és azt is, hány ilyen délibáb van még az életben, amibe görcsösen kapaszkodunk, valójában pedig csak a levegőt markoljuk.

Nem azért haltál meg, mert nem szerettél élni. Az élet minden parányi ajándékának szívből tudtál örülni, önzés nélkül, tisztán tudtál szeretni (ettől mi még nagyon messze vagyunk), képes voltál meglátni a Fényt, minden körülmények között. Nem a ledőlt romot láttad, hanem az alatta nyíló virágot.

Megmutattad, milyen jó tanárnak lenni (amikor még nem tudtam, hogy az leszek): nem lehetsz mindig a tanítványod mellett, eljön az a pont, amikor a Mester elenged, de tanításai nem merülnek feledésbe, s a magok, melyeket elültetett tovább élnek az ifjú szívében.

A gyümölcsöt már magunknak kell megérlelni.

Ha akkor azt kérdezted volna tőlem, melyik a legcsodálatosabb zene, biztos hetekig kutakodtam volna tanácstalanul. Ma már nem ezt tenném. Megkérném, hogy hunyd be a szemed és tárd ki a füled. Nem a csend a legszebb, hanem a zene, ami Benned és Körülötted szól. A Te szólamod is gyönyörű, de a Nagy Zenekart szolgálod. Az együtt muzsikálás csodálatosabb!

A jógában van egy nagyon fontos mondat, a "Namaszté". Szanszkrit fordításban annyit tesz, mint "a bennem lévő isten meghajol a Benned lévő isten előtt".

Mit is jelent mindez?

Elsősorban azt, hogy tisztellek Téged, mert megtanultam tisztelni magamat!

Megértettem, felismertem a bennem lévő istent, ugyanakkor ráébredtem arra, hogy az isteni erő benned is ott munkál. Majd azáltal kerültem közelebb Hozzád, hogy felismertem, a kettőnk istene egy. Mi egyek vagyunk.

Egyszerűen hangzik, ám saját világunkban, mindennapi harcaink közepette ezt cseppet sem könnyű felismerni. Hiszen "zajlik az élet", mindenki a saját mókuskerekét pörgeti, s ez a tébolyult tempó olyan zajt teremt, amiben nem halljuk meg a belső hangokat.

A hang nem némul el -ezt mindannyian érezzük-, csupán elnyomják a halálhörgések, a kétségbeesett sikoltások. A füleinket, hallásunkat elveszíthetjük, mert abban a dimenzióban, ahová tartoznak, a Mulandóság őrködik.

A benső hang pedig már egy másik dimenzió kivetülése, amit az érzékszerveink szintjén hangként tudunk megélni. Mivel itt minden úgy jelenik meg, ahogy azt a befogadó érzékelni tudja.

Ám ha füleink, hallásunk a Mulandóság martalékába vész is, valami tovább folytatódik. Hangként már nem tudom érzékelni, de valami továbbra is él bennem. Ha lenne más késztetésem, békében tudnék élni úgy, hogy csak a földi, fizikai dimenzióhoz igazodom. Csakhogy sem békét, sem harmóniát nem érzek. Nem jó itt nekem, valami állandóan mozgat, valami cselekvésre, változásra késztet.

Pedig mennyivel könnyebb lenne mindössze egy dimenzióra hangolódni. A Harc, mely bennem dúl, éppen két világ állandó konfrontálódása. Az egyik békét akar, de a másik nem enged. Nem tudja elviselni, hogy bárkit is megtűrjön maga mellett, mert akkor elveszti egyeduralmát.

Kardját kivonja ugyan, de bekötött szemmel rohan a harcmezőre, ahol így a biztos pusztulás várja. Szemkötője lesz szemfedője is.

Ha csupán egyetlen pillanatra felemelné a kendőt, meglátná, hogy a Harcot soha nem nyerheti meg, mert felismerné ellenfelét. De nem csak ettől fél, hanem attól is, hogy ez az egyetlen pillanat elég lenne arra, hogy a Fény megvakítsa. Ezért inkább a Sötétségben botorkál tovább. Félelme viszont valótlan, mert vakság helyett Látást nyerne.

Te hol harcolsz? Kinek az oldalán állsz? A Sötétség, vagy a Fény harcosa vagy?

Kinézek a busz ablakán, körülnézek utastársaim közt, s mást sem látok, mint pusztulásba rohanó húsokat.

Egymást tapossák, csak egyéni érdekeik vannak. Más nem számít: csak hogy én ott legyek, hogy nekem jó legyen.

Egy ülőhelyért képesek megölni egymást.

Szipusok.

Vajon tudják-e, hova rohannak?

Őket is a hiány, a keresés, az elveszett megtalálása mozgatja.

Viszont nem akarnak felismerni.

A felismerésben szembesülök magammal. Más út nincs, magamon keresztül kell elindulnom. Lépésenként kell haladnom, nem játszhatok úgy, mint a rejtvényújságban, ahol már előre látom a célt és a kiindulási pontot, s egyszerűbb, ha visszafelé haladok, hogy megkapjam a megoldást.

Meddig lehet játszani?

El lehet jutni a végső felismerésig is. De hogyan tovább?

Meg lehet gyújtani néhány gyertyát, de a sötétség most erősebb. Lehet reménykedni, hogy a Fény legyőzi a Sötétséget.

Vagy ahogy a mai társadalom gondolkodik: jobbat kell teremteni - mindenből. Ami megvan, azt kell fokozni. Legyen gyorsabb, erősebb, nagyobb, több.

Csakhogy lehet újat is teremteni, ahhoz viszont kevés néhány gyertya: olyan tűzre van szükség, mely felperzseli a régit, és abból teremt újat. Erre viszont gondolni sem akarunk. Az számunkra egyet jelent azzal, hogy VÉGE. Nincs tovább.

Így gondolkodik az Ego. Számára csak ez van. Nem lát tovább önmagánál. Ám most eljutottunk oda, ahol az Ego elpusztítja önmagát - saját csapdájába esik, és amint erre rájön, irtózatos kapkodásba kezd: saját haláltusájának legkeményebb drámáját mutatja be. "Ha én meghalok, hát pusztuljon minden." És így is tesz.

Ezt éljük most. A vad Egók fültépő halálhörgései között járunk, s mindegyik belénk kapaszkodik, és le akar rántani.

Majd a tűz fellobban, és a parázsló hamvak új hajnalt festenek az égboltra...

A rengeteg gondolat mellett, melyek átcikáznak testemen, Auden sorai járnak bennem. (1939. szeptember 1. című verse)

Amikor tested már kezdi levetni magáról a fizikai világ láncait, s nem marad más, csak a hangod, vajon milyen hang fog továbbélni benned? Mit fog mondani Neked, s azoknak, kik még utánad maradnak?

Valóban ez történik, amikor eljutsz a végső igazság felismeréséhez? Felismered-e a sorsdöntő játszmákat?

Tudod-e őszintén mondani: Szeretlek?

Nem a létezés tart egy szemhunyásig, hanem az élet. A létezés végtelen, mint ahogy Te magad is.

Most már minden végtelen. Felismerlek Benneteket!

Igen, és már nincs más hátra, mint hogy megköszönjem. Megköszönjelek Benneteket egymásnak és magamnak.

Ha egy férfi szívében csak a mai nap lángja él, az csak átmelegít, de fényt nem ad.

Ha nem tudnak felismerni, nem tudják, mit jelentesz vagy jelentettél nekik (valójában ahol ez a felismerés zajlik, csak a jelen létezik), az nem azt jelenti, hogy nem Te vagy a fény az életükben, hanem azt, hogy még magukat nem ismerték fel. Még barlangban vannak, ahol egy láng nem képes fényt adni és megmutatni a kiutat.

Szeresd őket, mert még dolguk van itt! Még él bennük a Harc, mely az Életüket adja.

A fény akkor fog felragyogni, ha véget ért a Harc.

Ha belenézek a gyertya lángjába, tudom, a Ti fényetek is ott van. Ragyogjatok hát, magatokért és másokért!

Nem véletlen, hogy mostanában megannyi könyvet olvasunk.

Valósággal faljuk a lapokat és a betűket és minél többet akarunk. Fogyasztók lettünk, márpedig a fogyasztónak nincs szüksége értelemre, nem kell, hogy felülvizsgálja, amit tesz, miért teszi. Az eladónak ez nem kell, csupán forgalomra és bevételre van szüksége, ahhoz pedig egyszerű, cselekvő fogyasztók kellenek.

De miért van szükségünk annyi könyvre?

Mindent belőlük akarunk megtudni (ha nem az internetről). Könyvekből tanulunk kis gyermekkorunktól fogva halálunkig. Könyvekből tanuljuk meg, hogy kell számolni, hogyan kell sütni-főzni, hogyan éljünk jó párkapcsolatban, miként közeledjünk szexuálisan partnerünkhöz, hogyan legyünk jó szülők, hogyan bánjunk a háziállatainkkal, stb.

Minden tudást információként és minden információt tudásként akarunk megszerezni. Nem véletlenül élünk a tudomány és az informatika korában.

De mi is az a tudás? Mit értünk ma alatta?

Nap mint nap ledöbbenek, amikor a gyermekeket figyelem az iskolában, ahol tanítok. Hatalmas mennyiségű (!) leckét kell megtanulniuk, de mindaz, amit tanulnak, csupán lexikális tudás. Viszont amikor a hétköznapi életről beszélgetünk, akkor derül ki, hogy tudásuk valójában nagyon felületes.

Emlékszem, középiskolás koromban miért gyűlöltem meg az irodalom órákat. Nem a könyvenk, olvasmányok miatt, bár érdekes módon a kötelező olvasmányokat ritkán vettem elő. Zavart a kötelezőség.

Egyik órán válaszolnom kellett arra a kérdésre, hogy mit akar kifejezni a költő. Elmondtam, hogy számomra mit jelentenek ezek a sorok, én miként értelmezem. "Nem jó." Ez volt a válasz. Nem értettem, miért "nem jó" az, amit én gondolok. Nagyon mérges lettem, mert hirtelen tudatosult bennem, hogy a "helyes válasz" nem az én gondolatom, hanem valaki másé, aki  mint egy vegyész, elemezte a művet és meghatározta, mit hogy KELL értelmezni.

Valójában az idő múlásával megértettem, hogy mindaz, amit tudás címszó alatt belénk öntenek az iskolákban, valakik által meghatározott gondolatok, információk. Az a fontos, hogy tömegcikkek legyünk, és még véletlenül se tudjunk önálló gondolatokat létrehozni.

A főiskola alatt ez még inkább elmélyült bennem. Amikor a legrettegettebb vizsgámra, a komplex pedagógia-pszichológia szigorlatra készültem, ugyanaz az elmondhatatlan düh fogott el, mint a középiskolában. Az a tíz tétel, amelyből fel kellett készülnöm, másról sem szólt, minthogy (számomra) egyértelmű dolgokat hangyányi darabokra szedjünk és minden részletét igyekezzünk minél értelmetlenebbül elmagyarázni.

Igaz, a vizsgát jelessel teljesítettem, de azóta ha meglátok egy gyermeket, vagy amikor az óráimon a gyermekeimmel foglalkozom, nem az érdekel, hogy Freud vagy Erikson szerint milyen életkori sajátosságai vannak és a különböző fejlődési szakok melyikében tart, hanem az, hogy ki ő, aki előttem áll.

Visszatérve a könyvekre. A könyvpiac ma egy rendkívül jó haszonnal dolgozó iparággá vált, ugyanis felismerte azt, hogy az emberek nem azért vásárolják a könyveket, mert általuk önálló érzéseket, gondolatokat szeretnének ébreszteni magukban, hanem azért, hogy megtudják, mit hogy kell csinálni. Hogyan kell élni. Elolvassák, megtanulják, alkalmazzák ... és nem kérdeznek. Hall, olvas, meglát egy hírt a médiában és csámcsog rajta. Nem néz mögé, nem érdekli, honnan jött és mennyi valóságalappal bír. "Benne volt a TV-ben", ez neki elég.

Valóban elég akkor, ha nincs előttünk az értelem. Sem önmagunkban, sem az életünkben. Sajnos legtöbbször a Könyvek Könyvével, a Bibliával is így vagyunk. Sokan nem csupán azért nem olvassák, mert nem értik meg, hanem úgy vannak vele, hogy ha a templomban úgy is elmagyarázzák, miért törjék magunkat.

Sőt, van a templomnál egy árulkodóbb szó, a magyar egyház kifejezés. Mit értünk alatta? Azt, hogy csak egy ház létezik, ami az igaz hitet adja. Csak ebben hihetek, ha letérek az útról, elkárhozom. Ezért bármit is mondanak ott, "vakon hiszem".

Csakhogy a "vakhitet" valójában nem ismerjük. Ez nem az, hanem félelem.

Érdekes, hogy gyermekkorom óta érdekelt a Biblia, de valamiért soha nem tudtam rávenni magam, hogy elolvassam. Próbálkozásaim voltak, de valahol mélyen egy hang figyelmeztetett, hogy amit a kezemben tartok, az már meg van magyarázva. Ezért voltam képtelen elolvasni. Engem nem a magyarázatok érdekeltek, hanem a mondanivaló.

Majd később megtudtam: a mai Biblia valóban meg van magyarázva, sőt, mitöbb nem csak magyarázva van, hanem sok-sok írásból összeválogatva -valaki szájíze szerint.

Ha valóban értenénk, mit jelent a Biblia, mit jelent az, hogy a Könyvek Könyve, nem lenne szükségünk magyarázatokra (és ezzel együtt még több ezer könyvre sem). Ám a Biblia megjelenésével más is megszületett: a politika és a bürokrácia.

A bürokrácia nem ott kezdődik, ahol az emberek leírják gondolataikat, vagy fontosnak vélt feljegyzéseket készítenek. József Attila szavait idézve a bürokráciában nem vagyunk egyebek, mint "kartoték-adatok". Ezek mögül az ember hiányzik.

Ha pedig a sorok mögé látnánk, és letörölnénk a rengeteg kartotékot, rájönnénk, mi minden felesleg áll az utunkba. A politika nagyon jól ismeri ezt, csak ha nyíltan az emberek elé tárná, önmaga "értelmét", "mibenlétét" veszítené el. Megölné önmagát.

A temérdek könyvet pedig azért is faljuk, mert életünk nem szól másról, mint szüntelen keresésről, kutatásról. Érezzük, hogy valamit elvesztettünk, de csak nagyon mélyen és csak nagyon ritkán tör felszínre a felismerés.

Sőt, az öngyilkosság mögött is keresés áll! Az öngyilkosságot elkövetők javarésze valaki, vagy valami után indul el. Valamit elveszített és úgy véli, csak ott találhatja meg. Valójában nem áll messze az igazságtól.

Számtalanszor eltűnödtem azon is, hogy ha egy értelmetlen teremtés elszenvedői volnánk, akkor miért találnánk meg mindennek megfelelőjét a természetben. Mert ott van, csak ki kell nyitni a szemünket. A természetgyógyászat, a gyógynövények régebbre nyúlnak vissza, mint az orvostudomány. S hogy miért nem kapnak elég szót? Azért, mert amire a természetgyógyászat és a gyógynövények képesek, azt nem tudjuk a tudomány nyelvén elmagyarázni. Nincs rá szakkifejezésünk, nem tudjuk egy érthetetlen, idegen nyelvű kifejezéssel meghatározni.

Ha a Biblia a maga teljességében, helyes fordítással, magyarázatok nélkül került volna elénk, most nem lenne szükségünk a "tudásra".

Sőt, a "tudást" Ádám és Éva választotta. Mi lett volna a másik út? Nem a tudatlanság, hanem az Értelem.

Ha értenénk egymást és nem tudnánk egymásról, ha -ahogy Müller Péter írja- teremtményekként gondolkodnánk, ma máshol tartanánk.

Elmondhatatlan hálával tartozom azért, amiért művészetet taníthatok és tevékenykedhetem benne. Csakhogy a kor "szellemisége", az oktatáspolitika -sőt, mindkettő külön-külön is- üldözi a művészetoktatást, mert az gondolatokat, érzéseket ébreszt nem csak abban, aki műveli, hanem abban is, aki hallgatja.

Ha füleink lennénk, hallanánk. Nem vesztettük volna el azt, ami után ma lázasan kutatunk, Értenénk és nem tudnánk.

Bárcsak felnőnénk egy gyermek bölcsességéhez, hogy megértsük annak nagyszerűségét!

Egy kedves barátom a minap ezt kérdezte tőlem: "a blogodban Istenről beszélsz"?

Meglepett a kérdés, sőt bevallom, nem igazán értettem. Utána persze világossá vált, ám ennek okát még korai lenne felvázolnom. Ellenben szeretném elmondani, miért használom szándékosan keveset az "Isten kifejezést".

Egyrészt szeretném mindenkinek megadni azt a tiszteletet, és azt a szabadságot, hogy a saját nézetének megfelelően álljon ehhez a kérdéshez és annak megfelelően éljen ezzel, vagy más szóval.

Másrészt meggyőződésem, hogy amikor Istenről beszélünk, valójában nem vagyunk tisztában azzal, pontosan miről vagy kiről is beszélünk.

Kezdjük az elején. A Biblia azt mondja, hogy Isten a saját képmására teremtette meg az embert. Egy másik barátom erre azt mondta: "hiszen éppen fordítva történt - az ember teremtette meg saját képmására Istent".

Gondolj csak bele: amikor gyermekként szüleid, az egyház, vagy bárki próbálta Neked Istent elmagyarázni, nem úgy képzelted el, hogy ő az, aki valahol fent van, ezért nem láthatod, s ha jóként élsz, megjutalmaz, ha vétkezel, megbüntet, s ha imádkozol hozzá, meghallgatja kérésedet?

Hol itt a bökkenő? Ott, hogy az élet nem erről szól. A "valóságban" nem az történik, hogy ha jót cselekszem, feltétlenül jutalmat kapok és ellenkezőleg; valamint hányszor fordult az elő, hogy imádkoztál, de mindhiába? Ha valóban így lenne, mi szükség lenne ránk? Akkor ott lenne Ő, aki "intézné" a Te életedet, Neked pedig annyi dolgod van, hogy betartsd a játékszabályokat. Csakhogy "idelent" más szabályok diktálnak.

Most pedig merüljünk el ismét anyanyelvünk csodáiban.

Az Is-ten szavunk két szótagból áll - nem véletlenül. Kezdjük hátulról.

Tenmagad. Ezt a szót nyílván jól ismered. A ten itt a belső önmagadra utal.

Az is az ős szóból származik.

Ha a kettőd összeolvasod, a jelentése ős önmagad lesz, lényednek az a belső része, amely ősi, tehát valahonnan "régről" származik, messzebbről hozod.

Erről viszont keveset beszélünk, hiszen mivel járna mindazt belátnunk, hogy az Isten valójában bennünk lakozik - mindannyiunkban. Ha mindezt elfogadnánk, teljesülne mindaz, amit John Lennon énekelt meg Imagine című dalában. Ráébrednénk, hogy Te is és én is cseppek vagyunk, amelyek ugyannak az óceánnak részei. Egyek vagyunk.

"Képzeld el, hogy nincsenek vallások. Nincsenek országok, nincs miért ölni vagy meghalni. Nem nehéz, ha megpróbálod."

Ezek mögött a szavak mögött húzódik az Isten értelme.

Viszont ha ráébrednénk minderre, az a világ, és az a "valóság", amelyet korábban felépítettünk, szempillantás alatt dőlne össze. Amit most realitásnak képzelünk, eltűnne, pedig elképzelni sem tudjuk, hogy más létezne, hogy számunkra a valóság azt jelenti, hogy csak ez van, nincs más út, vagy ha elképzelem is, csak illúzió.

Nem véletlen, hogy a filofóziában állandó kérdés a realitás és az illúzió, mint ahogy az sem, hogy a tudomány csakis azt teszi elfogadhatóvá, ami mérhető, s ezáltal kézzel fogható. Pedig tudja, hogy nem ez a teljes igazság. Csupán félünk mindezt beismerni, mert akkor vajon mi történne?

Ezért találkozunk ma annyi lelkileg, szellemileg beteg embertársunkkal, mert az Isten tudja az igazságot, ám másik képet vetítenek elé, s a két kép nem fedi egymást. Ezért válik beteggé.

Betegek vagyunk. Nagyon sokan. Pedig a gyógyulás valóban a kezükben lenne.

A közvélemény által rengeteget emlegetett szó a közmúltban.

A magyar nyelvnek megvan az a különös szépsége, hogy a szavak mögött is jelentést hordoz. Gyakran eljátszom a gondolatokkal és a szavakkal, így néztem kicsit a védőoltás szó mögé is.

Itt persze nem kívánok politikáról beszélni, tehát nem ebből a nézőpontból fogom szemlélni a szót, hanem csupán a sorok mögött olvasok. A politikáról csak egy megjegyzést teszek. Két fajta politika létezik: jó és rossz politika. Nem kell sokáig tűnődnöd, ha azt szeretnéd látni, melyikkel találkozunk ma, nem csak a mi országunkban.

Napjainkban, mire egy kisgyermek eléri a fiatal felnőttkort, számtalan védőoltást kap, amelyek különböző betegségek ellen hivatottak megóvni.

Csakhogy nem csupán testünket oltják be születésünktől kezdve, hanem személyiségünk, belső énünk is azonnal számtalan oltást kap. Ám ezek az "oltások" nem védenek, hanem eltakarnak valami elől.

Nem véletlen, hogy a Bibliában Jézus nagyon sokszor utal a gyermekekre. De ha nem vallásos szemszögből akarod nézni, gondolj a felvilágosodás vagy a humanizmus korára, amikor is a korabeli pedagógusok felismerték azt, hogy a gyermek nem tabula rasa-val születik a világra és nekünk, "tanult felnőtteknek" kizárólagos jogunk az, hogy a magunk képére formáljuk, neveljük őket.

Ezt a további történelmi érák tovább göngyölték, csakhogy az út egy ponton elkanyarodott. Ha tisztán látnánk C. G. Jung elméletét a kollektív tudattalanról, a tabula rasa és a szigorú keretek közé kényszerített szocializáció elvesztené értelmét.

Sőt, ha képesek lennénk a fizika egyszerűbb törvényeit (kezdve a newtoni törvényekkel) nem csupán a fizikai síkon szemlélni, hanem megérteni annak magasabb oktávját (mivel mindennek létezik alsóbb és felsőbb oktávja), gyökeresen változna meg életszemléltünk. Csakhogy a rendszer úgy lett kiépítve, hogy az alappilléreket ne tudjuk megpiszkálni, mert rájönnénk, hogy nem vasbeton épülettel állunk szemben, hanem légvárral.

Viszont mindaddig, amíg mi magunk nem leszünk képesek mindezzel szembenézni, elfogadni és a saját bőrünkön megtapasztalni az élet ezen oldalát, addig öntudatlanul oltjuk be a minket követő generációkat, akikben az éleslátás gyökerét szüntetjük meg.

A politika, és amit mi vezetésnek gondolunk mindezt nem tudattalanul teszi!

Mindenki félti a maga "kis szobáját". De mit is féltünk valójában?

Egónkat vonjuk páncél alá, mert nem ismerjük azt, milyen nélküle. Sőt, nem is kell teljesen elengednünk őt, csupán egyeduralmát kellene megtörnünk. Ám ha "kinti világunkban" nem működik demokrácia, miért éppen belül törekedjünk rá?

Addig pedig önként oltatjuk magunkat és vakon gyermekeinket is. Csakhogy ha mi magunk vakok vagyunk, mit várunk gyermekeinktől?

Az utolsó tanításod volt.

Tudtad, hogy ezt az utat egyedül kell megtenned.

Tudtad, hogy nem tudunk meghalni és nem tudunk gyászolni.

Elpusztulni vagyunk csak képesek, de vajon meghalni...?

Csukott szemmel, s nyitott szívvel itthagyni e világot ... vajon hányan vagyunk erre képesek? Képesek leszünk-e valaha visszatérni? Lehetünk-e valaha újra gyermekek, hogy hazatérhessünk?

Mindaddig, amíg önző módon gyászolunk és halunk meg, nem. Gyászunkban nem az eltávozottól veszünk búcsút, hanem magunkat siratjuk. Sőt, ki is mondjuk: "mi lesz most velem?"

Te képes voltál egy életet áldozni arra, hogy minderre megtaníts sokunkat, hiszen tudtad: annyi élet után áll mögötted, és még számtalan előttünk.

Ha felismernénk mindezek jelentőségét, már nem így élnénk. Ahhoz viszont, hogy ez megtörténhessen, még néhány generációváltásra van szükség, hogy újra eljövendjenek, kik egykor itt voltak.

S hogy átélhessük, milyen az, amikor kapcsolatban maradunk. Amikor megszűnik minden illúziónk.

A szobádban ültünk, s azt mondtad, ha megleled a hét gyöngyszemet, elmehetsz.

Már több éve annnak, hogy megtaláltad.

Tisztán élnek bennem szavaid. Most érzem és élem át mindazt, amit mondtál.

A haldokló Eva Peron legszebb dalában azt kérdi: "Hová megyünk innen?"

Most, hogy időnk egyre fogy, s hamarosan lehull a lepel rólam is, egyre jobban érzem a kérdés súlyát. Ha válaszolnom kellene rá, azt mondanám, nincs oda, nincs hová. Bezárult az a szemünk, amelyikkel képesek lennénk látni.

Emlékszel, mi ezen a szemen keresztül voltunk -és vagyunk!- összekapcsolódva. Most már értem, hogy ez több mint szem. Müller Péter szavaival élve ez a Szem a Mag.

Annyit gondolkodtam azon, hogy amit rám akartál bízni, azt vajon képes leszek-e elvégezni, vajon érdemes leszek-e rá. Ma már nem foglalkoztat a kérdés.

Tudom és érzem, hogy ha ez a Szem kinyílik, mindezen kérdések elvesztik értelmüket.

Közeleg az idő. Minden perc elteltével, a homokóra minden szemével egyre közelebb kerülünk, s annál boldogabb és könnyebb leszek.

Mit is jelent keresztapának, keresztszülőnek lenni?

Számomra azt, hogy része leszek életednek, sorsodnak, feladataidnak. Megosztod velem a kereszted.

Én pedig, feltétlen, valódi Szeretetem által felvállalom mindezt.

Nem csupán szüleinket választjuk meg, de a családot is, ahová születünk. Éppen ezért Szakrális Szerződésünk megkötésekor nem csak előre látunk, hanem kicsit visszafelé is; látjuk azt a szőttest, amit elődeink már elkészítettek és folyamatosan szőnek. Ez a család.

Ezért vagyok képtelen haragot, még inkább gyűlöletet táplálni azok felé, akikkel sorsomon osztoznom kellett, mert látom, hogy ők is benne voltak a tervben. A tervben, amiért én felelek, amit én hoztam létre. Tudom, hogy mindennek meg kell történnie ahhoz, hogy az legyek, aki most vagyok, s aki lehetek.

Nem kell a köznapi értelemben vett feltétlen szeretetet táplálnod rokonaid, családtagjaid iránt. Önmagunknak kell szerethetővé válnunk, tudnunk kell megérdemelni és elfogadni a Szeretetet, és képesnek kell lennünk a Szeretet áramoltatására is.

Viszont meg kell tanulnunk elfogadni. Az elfogadás, a feltétel nélküli, önzetlen Szeretet: az Agapé. Az érdekekhez kötött, ragaszkodó, makacs szeretet az egó szeretete. Persze, ennek is van létjogosultsága bennünk, csupán a megfelelő helyre kell azt rakni.

Mindent csupán a Lélek által, a felsőbb dimenziókban megélni nem helyes. Az épp oly sanyarú, mint ellentettje. Rendet kell teremtenünk magunkban, hogy mindennek helyet adhassunk.

Ahol most Te vagy, mindez még rendjén van. S miután a világra jössz, még sokáig hallani fogod a belső hangot, s látni fogsz benső szemeddel. S ha meghagyod füleidet a hallásra és szemedet a látásra, úgy fölénk emelkedhetsz.

Várlak. S ahogy egyre jobban közeledsz, napról-napra átélem azt a csodát, amelyet szüleid is. Osztozom a Szeretetben, s ez a legszebb, amit adhatsz, s amit adhatunk.

Mit is mondhatnék Neked? Hiszen bölcsebb vagy, közelebb vagy ahhoz, amit mi is szeretnénk elérni. Két világ határán lebegsz: s ezért hordozod mindazt, amit sokan még nem.

Olyanok birtokában vagy, amelyet itt, ebben a világban már elfelejtettünk, pedig onnan hoztuk, ahonnan Te is, csak "felnőttünk", s kincseinket ahelyett, hogy megosztanánk egymással, olyan mélyre temettük, hogy magunk sem tudunk róluk.

Te már készültél, sokszor elindultál felénk, de még nem volt itt az ideje, hogy felismerjünk. Nem voltunk készek Rád.

Most sem vagyunk teljesen azok. Azért jössz közénk, hogy tanulj és taníts minket! Eljöveteledig mást nem tehetünk, mint hogy magunkban helyet készítsünk Számodra. Addig is sok mindent kell tanulnunk. Meg kell értenünk és át kell élnünk a várakozás szent misztériumát és a Szeretet tündöklő ragyogását be kell engednünk szívünkbe.

Már most tanítasz minket! Nem csupán Szüleidet, hanem mindannyiunkat, akikben elültetted eljöveteled magját.

Te pontosan tudod, miért e két embert választottad, s miért ebbe a családba akarsz megérkezni.

Bennem már most ugyanúgy élsz, mint Édesanyádban és Édesapádban. Oly sokszor tűnődöm azon, hogy milyen lesz, ha már köztünk leszel. Úgy érzem, Te vagy az, akit korábban elveszítettem. Most értem meg arra, hogy el tudjalak fogadni, s valódi Szeretetben tudjalak részesíteni. Arra is gondoltam már, hogy Te helyettem jössz ide. Ezért is munkálkodom azon, hogy előkészítsem Neked a helyet.

Minden nappal közelebb kerülsz hozzám, s a várakozás nyugtalansága helyett az élet szépségeit kínálod fel nekem, s így kölcsönösen közeledünk egymáshoz.

Bennem már itt vagy!

Pompásan éreztem ma magam.

Barátok között töltöttem a napot, jó hangulatban, a levegőben érződött a kölcsönös szeretet mámoros illata. Elvégre azért gyűltünk össze, hogy megosszuk egymással a mai napot. Persze, erre más alkalom is kínálkozott, ami nem a Valentin nap volt.

Miért is "ünnepeljük"? Azért, mert szükségünk van rá. Azért, mert sokszor elfelejtünk szeretni, s csak akkor jutnak eszünkbe Szeretteink, amikor valamilyen alkalom felhívja rá a figyelmünket.

Én nem ünneplek. Igyekszem minden napot egyaránt kezelni, hiszen egyedül én felelek azért, hogy az a nap milyen lesz.

Valójában nem a világ változik körülöttem, hanem én magam érem el a változást. Magam döntöm el, milyen szemüvegen át nézem a világot.

Minden belülről sugárzik kifelé és onnan vissza.

S hiába az ünnepek, ha magamat nem tudom ünneplőbe öltöztetni. Először ezt kell megtennem. Fordítva nem várhatom el.

Az ünnepnek belül kell lennie. Szeretni pedig nem csupán egy napon szükséges.

Ez állt a delphoi jósda bejáratán.

De ki is vagyok én, és ki is vagy Te? Tudjuk-e egyáltalán, hol keressük önmagunkat?

Ha önmagadat keresed, ne magad elé, magad mögé nézz! Ne magadon kívül, hanem belül keresd!

Ami előtted és kívüled van, azzal csak azonosulsz. Nem más, mint egy szerep, egy maskara, amelyben élni tudod jelen életedet. Ami kívül és előtted fekszik, mind változó.

Ám a változó nem létezik változatlan nélkül. Ez az, amit szüntelen keresünk, kutatunk. Feltéve, hogy ezt tesszük, és nem feledkezünk bele az azonosulásba.

Milyen furcsa: pont egy jósda falán állt ez a felirat. De hiszen ez engem késztet cselekvésre, noha éppen azért megyek jóshoz, hogy ő monjda meg, ki vagyok.

Ezért járunk annyian pszichiáterhez, ezért sérül az a részünk, amelyet nem táplálunk. Csakhogy a tudomány nem képes a megfelelő ellátásra, mivel kifelé és előre tekint. A gyógyszerek nem jelentenek megoldást, mert ahelyett, hogy segítenék az önvizsgálatot, egy olyan állapotot hivatottak fenntartani, ahol minderre képtelenek vagyunk.

Ez sem véletlen. Ugyanis ha egyre többen eszmélünk fel ebből a "mélyaltatásból", és megismerjük önmagunkat, - öntudatra ébredünk! - összedőlne az a légvár, ami eddig látszólagos bizonyosságot adott. Akkor be látnánk a fal mögé. 

Mivel már elfelejtettünk belülre és magunk mögé nézni, mindezt másoktól várjuk. Kiestünk a tengerélményből, noha egy belső erő, egy örökkön mozgó alkatrész hajt minket előre, állandó hiányérzetet, megmagyarázhatatlan boldogtalanságot, szűnni nem akaró nyugtalanságot ébresztve bennünk. Valamit keres.

Elfelejtettünk sok mindent. Viszont a láng ott ég belül, csak amíg képesek vagyunk megőrizni a fény egy kis szeletét, képesek leszünk visszatérni és rátalálni a Fényre. Ám ehhez egy gyertya kevés. Sok-sok lángnak kell egyesülnie.

Viszont minden láng eggyel többet jelent!