Legutóbbi beszélgetésünket azzal a gondolattal zártuk, hogy a Férfi lehetőségeket kap - időt és teret arra, hogy önmaga létét felismerje. Lehetőséget kap a tulajdonképpeni változtatásra, amely valójában az egyetlen létező, hiszen a létezés mozgatórugója az állandó mozgás - ez a fizika egyik alaptörvénye is egyben.
Beszélgettünk a patriarchatusról is. A kérdés viszont nyitva maradt: van-e létjogosultsága az ilyen formájú férfiuralomnak - már ha egyáltalán beszélhetünk uralomról, vezetésről.
Valójában a Férfi az, aki becsapja önmagát. A Nő erre csak akkor képes, ha a Férfi is hajlandóságot mutat a gyengeségre. A Férfi az, aki elhiteti saját magával lénye vélt nagyságát - a Nő pedig alázatosan segíti ebben. Olyan színészi bravúrról ad tanúbizonyságot, mellyel segíti a Férfit saját magasztalásába burkolnia, s mikor a tömjénezés negédes füstje elhalványul, a Férfi észreveszi, hogy valójában falak közé lett zárva.
A rácsok mögött pedig dühöngeni kezd.
S ha már a színészetről esett szó.
A napokban olvastam egy kiadványt, melyben George Bizet Carmen című operájának hátteréről beszél rendező s karmester. Utóbbi azt írja: mind Carmen s mind Don José (a két főszereplő) alakját tévesen értelmezik. Míg Carment a végzet asszonyaként jelenítik meg, addig Don José markáns férfi képében díszeleg.
Ezzel szemben Carmen egy fiatal lány, akit szenvedélyei vezetnek, Don José pedig naiv, határozatlan férfi, akiről a darab végén derül ki, hogy 3 nő is - az édesanyja, Michaela (az édesanyja által választott jegyese), valamint Carmen - egyaránt megvezeti.
A kiadványt olvasva egy kérdés kezdett el foglalkoztatni: vajon mi az oka annak, hogy félreértelmezünk egy remekül megírt regényt, operát? Mi okozza azt, hogy helytelenül élünk és ítélünk meg alapvető archetípusokat? Hiszen, ha jobban megnézzük, mind a Férfi, mind a Nő karaktere az ősi formákat képviseli.
Szépséges, ártatlannak tűnő Nők, akik az igaz szerelem erejét keresve válnak a történet irányító alakjaivá.
Az átlag Férfi pedig így szól: éppen az ő ravaszságuk kergeti őrületbe Don Josét, aki végül gyilkossá válik. Elméje olyannyira borul el, hogy éppen a szerelem nevében öl.
Itt álcázza le magát a hazugság. A szerelem nem válhat gyilkossá, egyedül a félelem.
A Férfi pedig nem ismeri be, ha fél. Amikor az opera során Michaela magára marad a csempészektől hemzsegő hegyekben az éjszaka leple alatt, Istent hívja segítségül. "Bár azt mondom, engem semmi sem rémít, most Te védj meg engem, Uram."
Ezzel szemben Escamillo, a hős torreádor és Don José sem vallja be félelmét, helyette gyámoltalan kisfiúként omlik a hőn szeretett Nő karjaiba. Különbség persze van kettőjük között, hiszen Escamillo a nagybetűs Férfit hivatott megjeleníteni, míg Don José a gyáva, önállótlan Férfit.
Escamillo beismeri Carmennek, hogy bátorsága csak akkor nyer valódi értelmet, ha a Nő biztosítja őt szerelméről. "Hamarosan büszke lehetsz rám, ha szeretsz."
Bár vallomásában van némi disszonancia, hiszen sem a valódi Szeretetet, sem a valódi Büszkeséget nem lehet feltételekhez kötni.
Don José viszont záró jelenetében kezdetben könyörög, s zokogva üvölti: "Ne hagyj el!", később indulatában megöli Carment. Utolsó mondata ez a holttest felett: "Carmen, imádlak!"
Mint kiderül, a gyilkos szándék sem teljesen az övé, ugyanis az utolsó pillanatban Michaela ragadja meg Don José kezét, s a tőrt egyenesen Carmen szívébe döfi.
Carmen meghalt, Don José veszített. Lényeges különbség.
A patriarchatus megbukott. S mindezt egy Férfi írja meg regényében, s egy másik Férfi bújtatja az opera köntösébe.
Mi ez hát? Segélykiáltás? Figyelmeztetés? Öngyilkosság?
Tudósok gyakori vitáját képzi, miért tátong mély szakadék Férfi és Nő kommunikációja között. Miért nem képesek megérteni egymást?
Sokan közülök a könnyebb utat választják, s azt mondják: Férfi és Nő alapvetően különbözik. Ehhez olykor még doktorátust szerzett szakemberek is nevüket adják, s könyveket írnak, publikációkat közölnek, melyben azt hangoztatják: az egyik fehér, a másik fekete.
Arra már nem tesznek kísérletet, hogy e kettőből kikeverjék a szürkét.
A fentiekkel szemben hiszem, hogy Férfi és Nő alapvetően nem egyforma, hanem Egy. Csakhogy mi már annyira megszoktuk, hogy csupán fekete és fehér létezik, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a szürkét. Keverék = nem tiszta - és már el is vetettük.
Az igazság az, hogy ezt az alapvető Egységet az ego mögött kell keresni - ám ettől a halálnál is jobban rettegünk. "Méghogy levetni az ént? Akkor mi marad nekem?"
Félünk a felismeréstől, amely az igazi Nyugalmat hozza el.
Éppen ez az a félelem, amely a párkapcsolatok széthullásához vezet - ugyanis mi nem a Társunkat, a Párunkat akarjuk meg lelni, hanem a "Tökéletest." (Ez többnyire a Férfi csapdája önmaga számára, de ma már a Nőket is egybe gyakrabban belekényszerítjük.)
Tudnod kell, hogy Tökéletes nem létezik. Pontosabban létezik, de csak Egy: az, aki a saját képmására teremtette az embert. Ennél a pontnál viszont elfeledkezünk valamiről. Történetesen arról, hogy ez a "valaki" nincs megnevezve. Se nem Férfi, se nem Nő. Nem fehér és nem fekete.
Akkor miért vált ketté? Miért lett belőle Férfi és Nő? Éppen azért, hogy a szabad akaratról biztosítson. Azért, hogy lehetőséget kapjunk arra, hogy felismerjük alapvető Egységünket, melyet ily módon képesek legyünk újrateremteni. Ehhez viszont mindketten szükségesek vagyunk.
Ám ez csak úgy jöhet létre, amennyiben teljesül a Namaszté: ha a bennem lévő Isten meghajol a Benned lévő Isten előtt. Amíg erre nem kerül sor, minden próbálkozásunk hiábavaló.
Amíg a Tökéletest keresed, mindez nem valósulhat meg. A tökéletes ugyanis hibátlant jelent, a hibátlan pedig annyit tesz, mint a lehetőségektől megfosztott.
A hibát értelmezheted úgy is, mint annak a felismerését, hogy valami más úton is elérhető. "Próbáld meg így, hátha sikerül." Aki viszont hibátlan, az el van zárva annak a lehetőségétől, hogy mást is kipróbálhasson. A lehető legridegebb korlátok közé szorul.
A Férfi itt követi el a hibát: tökéletesnek akarja feltüntetni magát, miközben saját falait húzza fel.
Így válik Kékszakállú herceggé - bezárva csodás vára kapuit:
És mindég is éjjel lesz már...
