Hommage... III.

 2011.03.20. 22:44

Legutóbbi beszélgetésünket azzal a gondolattal zártuk, hogy a Férfi lehetőségeket kap - időt és teret arra, hogy önmaga létét felismerje. Lehetőséget kap a tulajdonképpeni változtatásra, amely valójában az egyetlen létező, hiszen a létezés mozgatórugója az állandó mozgás - ez a fizika egyik alaptörvénye is egyben.

Beszélgettünk a patriarchatusról is. A kérdés viszont nyitva maradt: van-e létjogosultsága az ilyen formájú férfiuralomnak - már ha egyáltalán beszélhetünk uralomról, vezetésről.

Valójában a Férfi az, aki becsapja önmagát. A Nő erre csak akkor képes, ha a Férfi is hajlandóságot mutat a gyengeségre. A Férfi az, aki elhiteti saját magával lénye vélt nagyságát - a Nő pedig alázatosan segíti ebben. Olyan színészi bravúrról ad tanúbizonyságot, mellyel segíti a Férfit saját magasztalásába burkolnia, s mikor a tömjénezés negédes füstje elhalványul, a Férfi észreveszi, hogy valójában falak közé lett zárva.

A rácsok mögött pedig dühöngeni kezd.



S ha már a színészetről esett szó.


A napokban olvastam egy kiadványt, melyben George Bizet Carmen című operájának hátteréről beszél rendező s karmester. Utóbbi azt írja: mind Carmen s mind Don José (a két főszereplő) alakját tévesen értelmezik. Míg Carment a végzet asszonyaként jelenítik meg, addig Don José markáns férfi képében díszeleg.
Ezzel szemben Carmen egy fiatal lány, akit szenvedélyei vezetnek, Don José pedig naiv, határozatlan férfi, akiről a darab végén derül ki, hogy 3 nő is - az édesanyja, Michaela (az édesanyja által választott jegyese), valamint Carmen - egyaránt megvezeti.

A kiadványt olvasva egy kérdés kezdett el foglalkoztatni: vajon mi az oka annak, hogy félreértelmezünk egy remekül megírt regényt, operát? Mi okozza azt, hogy helytelenül élünk és ítélünk meg alapvető archetípusokat? Hiszen, ha jobban megnézzük, mind a Férfi, mind a Nő karaktere az ősi formákat képviseli.
Szépséges, ártatlannak tűnő Nők, akik az igaz szerelem erejét keresve válnak a történet irányító alakjaivá.

Az átlag Férfi pedig így szól: éppen az ő ravaszságuk kergeti őrületbe Don Josét, aki végül gyilkossá válik. Elméje olyannyira borul el, hogy éppen a szerelem nevében öl.


Itt álcázza le magát a hazugság. A szerelem nem válhat gyilkossá, egyedül a félelem.
A Férfi pedig nem ismeri be, ha fél. Amikor az opera során Michaela magára marad a csempészektől hemzsegő hegyekben az éjszaka leple alatt, Istent hívja segítségül. "Bár azt mondom, engem semmi sem rémít, most Te védj meg engem, Uram."
Ezzel szemben Escamillo, a hős torreádor és Don José sem vallja be félelmét, helyette gyámoltalan kisfiúként omlik a hőn szeretett Nő karjaiba. Különbség persze van kettőjük között, hiszen Escamillo a nagybetűs Férfit hivatott megjeleníteni, míg Don José a gyáva, önállótlan Férfit.
Escamillo beismeri Carmennek, hogy bátorsága csak akkor nyer valódi értelmet, ha a Nő biztosítja őt szerelméről. "Hamarosan büszke lehetsz rám, ha szeretsz."

Bár vallomásában van némi disszonancia, hiszen sem a valódi Szeretetet, sem a valódi Büszkeséget nem lehet feltételekhez kötni.
Don José viszont záró jelenetében kezdetben könyörög, s zokogva üvölti: "Ne hagyj el!", később indulatában megöli Carment. Utolsó mondata ez a holttest felett: "Carmen, imádlak!"
Mint kiderül, a gyilkos szándék sem teljesen az övé, ugyanis az utolsó pillanatban Michaela ragadja meg Don José kezét, s a tőrt egyenesen Carmen szívébe döfi.
 


Carmen meghalt, Don José veszített. Lényeges különbség.
 


A patriarchatus megbukott. S mindezt egy Férfi írja meg regényében, s egy másik Férfi bújtatja az opera köntösébe.

Mi ez hát? Segélykiáltás? Figyelmeztetés? Öngyilkosság?



Tudósok gyakori vitáját képzi, miért tátong mély szakadék Férfi és Nő kommunikációja között. Miért nem képesek megérteni egymást?
Sokan közülök a könnyebb utat választják, s azt mondják: Férfi és Nő alapvetően különbözik. Ehhez olykor még doktorátust szerzett szakemberek is nevüket adják, s könyveket írnak, publikációkat közölnek, melyben azt hangoztatják: az egyik fehér, a másik fekete.

Arra már nem tesznek kísérletet, hogy e kettőből kikeverjék a szürkét.

A fentiekkel szemben hiszem, hogy Férfi és Nő alapvetően nem egyforma, hanem Egy. Csakhogy mi már annyira megszoktuk, hogy csupán fekete és fehér létezik, hogy képtelenek vagyunk elfogadni a szürkét. Keverék = nem tiszta - és már el is vetettük.

Az igazság az, hogy ezt az alapvető Egységet az ego mögött kell keresni - ám ettől a halálnál is jobban rettegünk. "Méghogy levetni az ént? Akkor mi marad nekem?"
Félünk a felismeréstől, amely az igazi Nyugalmat hozza el.

Éppen ez az a félelem, amely a párkapcsolatok széthullásához vezet - ugyanis mi nem a Társunkat, a Párunkat akarjuk meg lelni, hanem a "Tökéletest." (Ez többnyire a Férfi csapdája önmaga számára, de ma már a Nőket is egybe gyakrabban belekényszerítjük.)
Tudnod kell, hogy Tökéletes nem létezik. Pontosabban létezik, de csak Egy: az, aki a saját képmására teremtette az embert. Ennél a pontnál viszont elfeledkezünk valamiről. Történetesen arról, hogy ez a "valaki" nincs megnevezve. Se nem Férfi, se nem Nő. Nem fehér és nem fekete.
Akkor miért vált ketté? Miért lett belőle Férfi és Nő? Éppen azért, hogy a szabad akaratról biztosítson. Azért, hogy lehetőséget kapjunk arra, hogy felismerjük alapvető Egységünket, melyet ily módon képesek legyünk újrateremteni. Ehhez viszont mindketten szükségesek vagyunk.

Ám ez csak úgy jöhet létre, amennyiben teljesül a Namaszté: ha a bennem lévő Isten meghajol a Benned lévő Isten előtt. Amíg erre nem kerül sor, minden próbálkozásunk hiábavaló.

Amíg a Tökéletest keresed, mindez nem valósulhat meg. A tökéletes ugyanis hibátlant jelent, a hibátlan pedig annyit tesz, mint a lehetőségektől megfosztott.
A hibát értelmezheted úgy is, mint annak a felismerését, hogy valami más úton is elérhető. "Próbáld meg így, hátha sikerül." Aki viszont hibátlan, az el van zárva annak a lehetőségétől, hogy mást is kipróbálhasson. A lehető legridegebb korlátok közé szorul.


A Férfi itt követi el a hibát: tökéletesnek akarja feltüntetni magát, miközben saját falait húzza fel.
Így válik Kékszakállú herceggé - bezárva csodás vára kapuit:
 


És mindég is éjjel lesz már...

Egy gondolat - egy mondat XIX.

 2011.03.06. 13:29

A félelmet a jelenlét hiánya szüli.

Egy gondolat - egy mondat XVIII.

 2011.02.23. 22:18

Az egyetlen, ami állandó: maga a változás.

Hommage... II.

 2011.02.17. 21:57

"Taníts meg szeretni!" - ezt kéri a Férfi, midőn a Nő szemébe néz.

Ő ugyanis meg akar tanulni szeretni. Nem elégszik meg azzal, hogy eljátssza a szerelmest, tökéletesen magáévá akarja tenni a tudást.

 

Ez utóbbi öt szó elárulja Férfi vélt önvalóját.

Tökéletesen - hiszen ő maga is az.

Magáévá - szüksége van arra, hogy tulajdonának érezze.

Akarja - az elszántság agressziója ez.

Tenni - számára a kifejeződést a cselekedetek mutatják meg.

Tudás - ebben véli felfedezni az erőt.

 

 

Játszani nem akar. Számára nincsenek szerepek. Mindent komolyan akar venni.

Ha pedig játszani akar, könnyen belebukik.

 

Néha mégis kiváló színésszé válik. Nagyszerű alakításokkal igazolja tehetségét mindaddig, amíg nem azonosul a színész szerepével. S mire ráeszmél, hogy már nem a színpadon van, s az utolsó monológ valójában a saját haldoklása, drámai befejezést tervel - hiába, a tapsot már nem fogja hallani.

 

William Shakespeare drámái éppen ezekről a Férfi-archetípusokról szólnak. Férfiakról, akik az utolsó pillanatig is "alakítanak", s miután végzetük elé dobják magukat, kiderül, hogy a valódi főszerepet ismét a Nő játszotta. Az a Nő, aki még most is a színpadon áll.

Ahogy Rómeó, úgy Hamlet is ezeregy orcáját mutatja. Nemes célért küzd, ám végül mindketten a hazugság s az ármány csapdájába vesznek.

S ami azonos: egyikőjük sem veszi észre, hogy míg a rivaldafényben fürdetik önmaguk hiúságát, nyomukban megannyi emberélet huny ki.

Olyanok ők, mintha a Tarot egy-egy figuráját játszanák - de valahogy nem tudnak azok lenni. Hamlet tettetett bárgyúsága a Bolond ábrázatát idézi, ám végzetes hibát ejt. Nem tud valóban Bolond lenni. A Bolond száma a nulla, ami nem jelentheti azt, hogy nincs. Épp ellenkezőleg - ő hordoz magában mindent.

 

Ugyanakkor a Tarot szerint a nulla a "még meg nem nyilvánult száma".

Nem véletlenül beszél "gyermeki tudatlanságról". A gyermeki tudatlanság ugyanis a Férfi "játéka". Azé a Férfié, aki nem képes felismerni a hazugságokat, s azé a férfié, aki atyáinak hazugságait - amik még a múltat is meghazudtolják - erőlteti az utána jövőkre.

Akárcsak a Bolond, egyenesen a szakadék felé halad, miközben elfelejtette, hogy mivel ő "nulla", nem lehet egyedül, nem lehet önálló. Magában hordoz mindent és mindenkit, éppen ezért nem csak ő hullik a szakadékba, de magával ránt mindent és mindenkit.

Nem ismerte fel, hogy a nulla egyben az Örök Körforgás jele is. Csakhogy a visszatérés a szakadék mélyén fog megtörténni. A következő generációk gyermekeinek ezért fel kell jönniük onnan, hogy saját útjaikat járhassák.

 

A nulla képtelen birtokolni - mi mégis erre vágyunk. Birtokolni akarjuk társunkat és birtokolni akarjuk gyermekeinket.

Pedig egymáséi csak akkor lehetünk, ha nem vagyunk egymáséi.

Hiába vagyok Férfi, nem nyomakodhatok Beléd anélkül, hogy magamban helyt készítsek számodra. Valóban nullának kell lennem ahhoz, hogy Téged befogadhassalak.

 

Csakhogy a Férfiből hiányzik az, ami nélkül nem lehet nulla. Nincs benne Alázat.

Az Alázat befelé és kifelé egyaránt irányul, ám a Férfi szinte csak "kifelé él". Tesz, alkot, nemz. Áldozatot ad és nem hoz.

Ő a felfelé mutató háromszög, ahova nincs be, csak ki.

 

Ha a Férfi játszik is, kifelé játszik.

Azt képzeli magáról, hogy jó színész - nem pedig hiszi, ehhez ugyanis Hit kell. A Hit pedig ismét befelé és kifelé irányul.

S amikor halálos seb éri a színpadon, utolsó monológjában a Nőért zokog. Az Édesanyjáért, a Szerelméért - azokért, akik befogadták őt.

A Férfi ekkor válik a szó legszorosabb értelmében istenfélővé. Félelmét az atyai hazugságok bástyái adják, s azok a hazugságok, amelyeket önmaga épített rá, hogy a légvár ki ne pukkadjon.

Atyáitól azt tanulta (emlékszel a kezdő mondatra?), hogy Isten a saját képmására teremtette az embert - aki történetesen Férfi volt.

Mit von le ebből?

Isten Férfi, a Férfi viszont képtelen befogadni.

Hogy fog engem befogadni?

 

A Férfi megretten a haláltól.

 

Amíg ereje teljében van, úgy véli, hegyeket képes megmozgatni, hiszen teremtő erőt kapott, ám ezt az erőt is kifelé használja. Nem képes felismerni, hogy erejével önmagára is hat, befelé.

Nem ismeri fel, hogy elméje teremtő ereje sokkal nagyobb, mint testéé.

Nem ismeri fel, hogy miként Isten teremtette őt, képes ő maga is Istent számtalanszor újrateremteni. Istent ugyanis "kívül" képzeli el - ahelyett, hogy belül hinné.

 

Hit? Tudás? Képzelet?

A Tarot Pál apostolt említi:

Ha pedig valaki azt hiszi, hogy tud valamit, még semmit sem ismer úgy, amint ismernie kell.

(Pál apostol Korintusiakhoz írt I. levele 8:2)

 

 

A Férfi időt és lehetőséget kap arra, hogy felismerjen, kinyíljon és teremtsen.

Hosszú belső utazás kezdődik számára...

Egy gondolat - egy mondat XVII.

 2011.02.15. 19:23

Aki hatalmas emberré akar válni, készüljön fel, hogy problémái és hibái is hatalmasak lesznek.

Egy gondolat - egy mondat XVI.

 2011.02.05. 18:19

A "sohasem" nem más, mint a nem-létező idő.

Egy gondolat - egy mondat XV.

 2011.02.03. 23:18

Ha nem a tiéd, told el magadtól.

Ha viszont a tiéd, azonnal oszd meg.

Requiem a Szeretetért II.

 2011.02.02. 20:55

De most elmentél s mint golyót a fában
hagytad szívünkben minden szavadat,
s oly messze vagy tőlünk, túl a halálban,
hogy bennünk csak a borzalom maradt.

(Faludy György)

 

Ma egy asztalt kellene körülülnünk, de egy sír mellett állunk. Évek teltek el, de még most sem tudjuk felfogni.

 

Miért is akarnánk? Miért akarunk mindent érteni?

Mindig mindent tudni akarunk.

 

Egy zen tanítás szerint valaki egyszer azt kérte Istentől, mutassa meg neki, milyen a halál. Ekkor Isten agyoncsapta őt.

 

Ő is tudni akarta a Halált.

 

Ugye, mennyire furcsán cseng: tudni a Halált?

A nyelvben ott van minden Ősi Igazság.  Jobban kellene figyelnünk rá. Hallanunk kellene, nem csak hallgatni.

 

A kérdés itt maradt: de akkor mit kellene tennünk a Halállal? Át kellene élnünk? Élnünk a Halált? Ez elég bizarr.

Szeretnünk kellene? Ez talán még inkább elüt.

 

Úgy hiszem, mindennek meg kellene hagynunk a maga helyét és idejét.

Csakhogy sokszor önmagunk csapdájába esünk.

Ugyanakkor a csapda -bármennyire furcsa is- nem ellenünk, hanem értünk van. Csapdája ugyanis mindenkinek van. Amikor a legkilátástalanabb helyzetben érezzük magunkat, akkor léptünk bele. Mindezt annak köszönhetjük, hogy zárva voltak "lelki" szemeink, amelyekkel megláthattuk volna.

Nem véletlen, hogy nem látjuk. Nem véletlenül vannak csukva szemeink.

Lehetőséget kapunk.

 

Lehetőséget arra, hogy mi magunk dönthessük el, valóban a "borzalom" marad-e velünk, vagy pedig helyet készítünk szívünkben a Szeretetnek.

 

 

Éltethetjük a borzalmat is. Kérdezhetjük magunktól, vajon miért tört derékba egy fiatal  élet. Magunk előtt láthatjuk a tragédiát, elképzelhetjük a fájdalmat.

Ám utat engedhetünk a Szeretetnek. Megköszönhetjük azt, hogy ismerhettünk, hogy közöttünk lehettél. Felismerhetjük Tanításaidat.

Sajnos zárt "lelki" szemeink miatt ezt földi létünk alatt ritkán ismerjük fel. Az emlékeket szépíteni pedig nem ugyanaz, mint szeretni. A Szeretet ugyanis nem a múltban létezik, egyedül a Mostban.

 

Amikor mélyen Párod szemébe nézel, azt mondod: "Szeretlek". Miért mondanád azt, hogy "Szeretni foglak"?

S most, a sír felett állva képes vagy azt mondani: "Szerettelek"?

 

 

 

S eszembe jutsz: könny csordul arcomon
és megállok: céljaim fele voltál
és fele szabad tetteimnek.

(Szabó Lőrinc)

 

Az elmúlt szerelem legmélyebb pontjára mutat rá a költő:

Te elmentél, de a céljaim itt maradtak. Lehet, hogy megtörtek. Lehet, hogy egy részüket magaddal vitted - de a lángot őrzöm.

 

S ez a láng: a Szeretet.

Requiem a Szeretetért I.

 2011.01.22. 00:06

Megfakult fényképek. Mosolyok, ölelések, finom érintések.

Fájó emlékképek. Könnycseppek, görcsbe rándult torok, ökölbe szorított kéz.

 

Miért most fáj a Szeretet?

Miért akkor, amikor már nincs itt?

 

Egymáshoz simuló arcok, egymásba kulcsolt kezek.

Ígéretek, vágyak.

Pillanatok, melyek örökkévalónak tűnnek - s most holtan fekszenek előttünk.

 

Hol és mikor ejtettünk rajtuk halálos sebet?

Valóban eredendő bűnben élünk, s minden szerelmes pillantással kést döfünk egymás szívébe? Valóban mi lennénk a Szeretet kéjgyilkosai?

Valóban minden hiábavaló?

 

 

A zokogás hangjai a düh ordításaivá válnak. A könnyeket felváltja a vad indulat.

Hogy változhatnak meg az érzések?

 

Ha megfigyeled, magad is láthatod, hogy a Szeretettel sokszor éppen ellenkezőleg bánunk, mint ami "életszerű" lenne. Akit korábban szerettél - vagy legalább is ezt vallottad róla -, most hidegen ellöksz magadtól, vagy éppen sírva ölelnéd magadhoz. "Soha többé nem engedlek el."

Amikor pedig a sírgödör felett állsz, megrendülve beszélsz arról, mennyire szeretted őt. S a halálos ágy mellett szorítod kezét - "Ne menj el! Ne hagyj itt! Nem akarlak elengedni!"

 

A halál valahogy mindig megszépül - az elmúlás sosem.

Akinek életében talán egyszer-kétszer mondtad, hogy szereted, most naponta meglátogatod a temetőben. Gondozod a sírt, "törődsz vele". Akinek pedig percenként súgtad, mennyire szereted, holnap már lehajtott fejjel mész el mellette az utcán.

Ha tehetnéd, kitörölnéd a múltadból - míg a holtat visszahoznád.

 

A Szeretet sosem akkor fáj, amikor Veled van.

Pedig a Szeretet képes fájni. Csakhogy mi éppen a fájdalomcsillapítók korát éljük. Nem engedjük megtörténni a dolgokat, inkább elnyomjuk őket. Semmit sem vagyunk hajlandóak igazán megélni.

 

Sohasem mondjuk a Párunknak, hogy hiányzol - amikor éppen mellettünk van.

Teljesen elfelejtettük, milyen együtt tanulni. Mindent egyedül akarunk elsajátítani - észre sem véve, hogy ami játszunk, valójában társasjáték.

 

Semmit sem akarunk teljes mértékben átélni.

Mindent kívülről szemlélünk - ahelyett, hogy a bőrébe bújnánk.

 

A Szeretetről mindössze azt akarjuk tudni, hogy "jó". Nem akarunk tudomást venni arról, hogy igenis, a Szeretet tud fájni.

S éppen emiatt őrölünk bele abba, amikor elkezd fájni.

 

Fájni pedig akkor fog, amikor már nincs itt - hisszük mi.

Valójában pedig a Szeretet egyedül a mostban létezik - így fájni is csak most tud.

 

Éppen ezért engedni kell a Szeretetet. Most kell, hogy fájjon. Most kell, hogy hiányozz - amikor itt vagy velem.

 

El kell tévedned ahhoz, hogy biztosan hazatalálj.

Ehhez viszont meg kell élned a bizonytalanságot - teljes valójában.

 

Éld meg azt, amitől félsz. Add meg neki a saját idejét.

S minél jobban félsz tőle, annál jobban merülj el benne.

 

Tanuld meg, hogy bármi, amit érzel, azért érkezik hozzád, mert most van itt az ideje.

Ha szomorú is vagy, tudd, hogy most szomorúnak kell lenned.

Légy hát szomorú!

Éld át a keserűséget! Sírj!

 

Érezd, hogy a Tiéd - s mire kinyitod a szemed, rájössz, hogy már nem a Tiéd.

Töltsön el a boldogság, hogy megismerted, s ezért bármikor visszatérhet hozzád.

 

Bármi is törjön Rád, amit úgy érzel, nem a tiéd, ami nem helyénvaló, kerülj hozzá minél közelebb. Tégy úgy, mint a vízilabdázó, aki eltéved a medencében. Keresd meg a legmélyebb pontot. Merülj a medence aljára, s amint érzed talpad alatt a köveket, máris tudod, hol keresd a kiutat.

 

Ne űzd el a percet.

 

Vedd elő újra a régi képeket.

Nézz rá, és emlékezz, miközben tudod, hogy az a pillanat valóban a tiéd volt; s csak ennyit mondj:

"Köszönöm!"

Hommage... I.

 2011.01.19. 21:53

Igaz-e, hogy érezlek most is,
Amikor messzire vagy tőlem?
Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

 

Miért keresű a férfi?

Egyáltalán: miből feltételezhetjük, hogy e négy sor egy panaszos férfi sóhaja?

 

"Kívánsz"... Valóban kíván minket a Nő?

"Bennem"... Én, a Férfi lehetek csak benne. Ő nem lehet bennem.

 

Miért fáj mégis?

Mi az, ami fáj?

 

Egyetlen szó: a tagadás.

Ez az, ami a fájdalmat okozza - a tények tagadása.

A Férfi okozza magának a fájdalmat, mert nem képes beismerni önmaga előtt önmagát.

 

A Nő szereti nézni magát a tükörben.

A Tükör a női lét szimbóluma - ám korántsem a hiúság, sokkal inkább az őszinteség okán.

A Férfi nem szereti a tükröt. Inkább teremtő erejét rombolássá torzítva töri össze, s azt mondja: "A tükör hazudik".

Pedig a tükör épp annyira képtelen hazudni, mint amennyire őszinte. A tükör olyan, mint a bölcs Tanító. Megmutat téged önmagadnak. Próbára tesz, képes vagy-e felismerni, megismerni, elfogadni önmagad.

 

Párkapcsolatban mindig a másik Fél a Tükör.

A Férfi számára a Nő - a Nő számára pedig a Férfi.

A különbség abban rejlik, hogy a Férfi előre tudja, mit akar látni a tükörben. Pontosan azt a képet akarja viszontlátni, amit előre felépített.

Ezzel szemben a Nő nap mint nap újraépíti önmagát. Minden alkalommal lerombolja mindazt, amit addig felépített, s képes azonnal újat építeni.

 

A Férfi pedig - aki uralja a Teremtő képességet - kudarcot vall.

Ha nem azt látja viszont, amit elképzelt, a képet rombolja le - észre sem véve, hogy szélmalom harcot vív. Ha rajta múlik, akár a délibábot is szíven döfné.

A Férfi tehát szilánkokra töri a tükröt, míg a Nő tudja, hogy szüksége van a tükörre, hiszen ha nem látja magát, nem képes sem építeni sem lebontani.

 

Mi, Férfiak viszont csak annyit látunk, hogy a Nő lerombolta önmagát , s ez - valljuk be - tetszik nekünk. Oly rendkívüli örömmel tölt el, hogy észre sem vesszük, miként építi újra magát. Mi csak a roncsot látjuk, s kárörvendően rögvest felajánjluk érdekektől zsongó segítségünket.

"Bennem lehetsz csak ünneplőben." Egyedül én segíthetek rajtad.

 

Ám ahhoz, hogy újjáépíthesselek Téged, a magam tégláiból kell adnom Neked. Hiszen Ádám is ezt tette - az oldalbordáját áldozta Éváért.

Ám a Férfi hamis képet épít fel a Nőnek. Miért is?

Egyrészt azért, mert a tükröt összetörte. Nem látja magát. Így könnyen lehet, hogy olyan téglát húz ki magából, amely őt dönti romba. Ezt viszont nem érzi - s mivel nincs tükre -, nem is látja.

Másrészt Ádám áldozatot hozott. Az áldozat pedig áldás. Nem magam miatt teszem - egyedül Érted.

Az Áldozatot a Férfiak már a bibliai időkben is rosszul értelmezték. Gondolj Káinra, aki saját testvére életét oltotta volna ki.

 

 

A Férfi tehát önmagát pusztítja, s haláltusájában görcsösen kapaszkodik a Nőbe, akit magával akar rántani - mivel nem érti a Halált.

"Ha én elpusztulok, úgy is világ is velem hal"- gondolja. "S ha én vagyok az ünneplő ruhád, a gyászruhád is én leszek."

 

 

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?
Mért rág szú-módra szét a tenger
Karcsú, viharra teremtett hajót?...

"Mért nem...?"

Ez a Férfi kérdése.

Nem tudja. Nem érti.

 

 

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

 

Íme: én vagyok a Kígyó.

Elcsábítalak, majd magammal rántalak a biztos pusztulásba.

Magamhoz ölellek, s a kéjben nem én oldódok fel benned. Te adod nekem magad - én viszont nem adok Neked semmit. Az én szikrám nem a Te gyertyádat gyújtja meg - hanem Téged perzsel fel.

 

Látod?

Ez vagyok. Leleplezem magam előtted.

De csak előtted - magam előtt nem. Nem akarom látni azt, aki vagyok.

 

 

S pocsolyákba árkolt bús arcomba
Birnál-e nézni, ha én is belelátnék?...

 

Tudom, hogy Te jóságos vagy.

Még ha arcom a sártengerben úszik is, Te lehajolsz, felemelsz és letörlöd.

Én viszont nem akarom látni a saját arcomat. Még tisztán sem.

 

Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

 

S végül a Férfi önmaga sírjába hullik. Noha ott áll mellette a Nő, ő ellöki magától.

Látod: megöltem magam. Hogy lehettél ennyire buta, hogy mindezt nem vetted észre? S hogy lehettél ennyire önző, hogy semmit sem tettél ellene?

 

Most hát eltöröm a Te tükrödet is.

Pedig még belenézhetnénk - de most már késő. Vége a színjátéknak.

 

S a Férfi még most is ostoba.

Úgy véli, ő a vesztes, a Nő nyert.

Téved. Ő nem veszített - kiszállt a játékból. Magára hagyta a játékos társát.

 

Csakhogy így a Nő sem tud veszíteni.

Egyedül nem lehet játszani - se nyerni, se veszíteni.

 

 

A Férfi azt hiszi, vége a játéknak.

Pedig még csak most kap újabb esélyt...

 

 

 

 

Az idézett vers:

József Attila: Mért hagytál el, hogyha kívánsz

Gondolatok a Szeretetről II.

 2011.01.08. 23:36

A Szerelem egyik legnagyobb csodája, hogy lehetőséget kapunk benne és általa az Élet minden aspektusának megéléséről.

A Szerelemben nem csak kisgyermekké, hanem szülővé is válsz.

A Megismerés előről kezdődik, ugyanakkor már kialakult benned egy kép. Korábban hibáztunk s tanultunk. Most új lehetőséget kaptunk.

Minden tapintás, simogatás új értelmet nyer, miközben tudni akarjuk kezelni egymást.

Az eddigi tapasztalatainkból akarunk meríteni - ám a Szeretet utunkat állja. Ez az Ő ismertető jegye: amikor úgy érzed, minden összeállt, hirtelen lerombol.

A Szeretet megmutatja, hogy falakat építettél. Magas bástyákat, amelyeken nem látsz ki - így nem Téged védenek.

 

A Szeretet legelső tanítása: légy gyermek!

Mit is jelent ez?

Többek között azt, hogy ne ítélkezz. Aki tudást szerez, elkülöníti magát - aki a megismerésre törekszik, feloldódik.

Tudni csak egymásról lehet, viszont megismerhetjük egymást.

Ha tudok rólad, csak kívülállóként beszélhetek - a tudomány nyelvén szólhatok mindössze.

Ha viszont megismerlek, részesülök a Szeretet csodájában.

 

 

Jézus azt mondá:

Ha a test a lélek által jött létre, az csoda, de ha a lélek jött létre a test által, az a csodák csodája.

 

A kisgyermek számára a világ csoda - ahogy ő is csoda édesanyja és édesapja számára. Pedig az ő testükből lett - viszont nem csupán testből lett test, hanem lélek is.

 

A Szerelemben így leszünk egyszerre gyermekek és szülők. Valami születik belőlünk - de általunk is.

Egymás számára kisgyermekek vagyunk. Félve érintjük egymást, s némán nézünk párunk szemébe. Keressük a lelket a test mögött.

A Szépben meglátjuk a Csodát - a Csodában a Szépet.

 

Ismerkedünk egymással.

Még meg kell szoknom, hogy itt vagy.

Most még fáj a hiányod. Később is hiányozni fogsz, amikor nem leszel mellettem, de addigra már megismerem az itttlétedet - és megismerem a hiányodat.

Most még csak tudom, hogy hiányzol...

Vers - cím nélkül

 2011.01.06. 21:48

Szívem már az álmok mezein

járt, míg nyitva vártak szemeim.

Elmémben úgy cikáztak a szavak,

mint lámpa fényénél apró bogarak.


Lesz-e idő, hogy elmondjam Neked,

vagy minden Igazságot mondatok rejtenek

el, s e fátyol mögé bújunk mi is, hol

félő lelkek reszketnek?


Hisz a Szépre mindig félve nézünk -

a fényben behunyjuk fél szemünk.

S kiket e maró tűz lángja emészt:

Két félből ím sosem lesz egész.


Vágyad az, mi reményed öli meg.

Reggeli harmat szemed pilláin

az Élőért hullott könnycsepp.


Engedd hát szeretni önmagad.

Legyen szabad életed.

Ereszd be kapudon a Szeretetet,

Ki már küszöbödre telepedett.

Egy gondolat - egy mondat XIV.

 2011.01.04. 18:57

Tarts meg az ősit - dobd el a régit.

Angyali tekintet

 2011.01.01. 23:08

Sokunk életét kíséri visszatérő motívum.

Írók, költők, festők, zeneszerzők alapozták életművüket ilyen ismétlődő elemekre.

 

Azt hiszem, útban vagyok ahhoz, hogy megleljem a magam motívumát: az Angyal tekintetét.

Ott látom a kisgyermekek, gyönyörű lányok és haldoklók szemében.

 

Ahogy öledbe veszel egy törékeny, épphogy megérkezett gyermeket, s szemeitek találkoznak, ott érzed magad a Közelségben.

 

"Ugye, Te még látod őket? Ugye még látod az Angyalokat?

Hiszen nem rég még köztük voltál. Onnan jöttél Te is.

Ugye még látod őket?"

 

 

Majd magadhoz öleled Szerelmedet, tekintetetekkel egymást fürkészitek.

 

"Ugye, Te vagy az Angyal? Ugye, Te vagy a Szerelem Angyala.

Hiszen Téged értem küldtek. Eljöttél értem. Mióta itt várlak.

Látom a szemed ragyogását. Most ismertelek fel."

 

 

S az Út végén újra megjelenik Ő. Szeretted kezét szorítod, s a fájdalmak és könnyek között észreveszed, hogy a szemében ott az a különös fény.

 

"Ugye, Te már látod őket? Te már látod az Angyalokat!?

Most már Ők is itt vannak Veled. Már nem csak én fogom a kezed.

Nem mehetek Veled, de ők elkísérnek Téged."

 

 

 

Alszik. Üldözte őt a sors ezernyi bajjal,
És mégis élt, amíg mellette volt egy angyal
.
Meghalt. Oly egyszerű a magyarázata:
Mikor a nap lemegy, beáll az éjszaka.

Írja Victor Hugo.

Heinrich Heine pedig így vélekedik:

 

Angyal mondja: égi öröm;

ördög mondja: pokoli kín;

ember mondja: szerelem.

 

Látod: ez az Angyal Misztériuma - mindenkinek igaza van és senki sem mond helyeset. Az Angyal engedi, hogy meglásd őt - vagy ördögnek, vagy embernek hidd.

"Szilveszter-éjen"

 2010.12.31. 11:51

Mennyi emléket hordozol szívedben? Mire emlékezel ma éjjel?

Feledni akarsz? Vigadni? Vagy csak túllépni?

 

Az Óév küszöbén állva átlépünk az Új Évbe.

Mi sem egyszerűbb, hiszen nap mint nap ezt tesszük. Minden éjjel álomra hajtjuk fejünket azzal a biztos nyugalommal, hogy holnap új napra virradunk. Tudjuk, hogy meg fog történni - ezért nem is csoda. Megszámolni sem tudnánk, hányszor történt meg eddig.

Most is ez következik. Az óra éjfélt üt, s máris egy új nap időszámítása kezdődik. Ám mi benne akarunk maradni a pillanatban. Át akarjuk élni, részesei akarunk lenni a hétköznapi csodának.

Egyetlen másodpercet is képesek vagyunk ünneppé varázsolni.

 

Ürítjük poharunkat, táncolunk. Ünnepeljük az Életet. S talán észre sem vesszük, de a Halált is.

A tűzijáték és a pezsgős dugók zajában észre sem vesszük az elmúlást, s mégis őt magát ünnepljük. Az elmúlás sírja körül keringőzünk, s mosolygunk rá. "Szervusz. Jó, hogy itt voltál. Most már menj."

 

Elengedünk. Tudjuk, hogy az a Rend, ez a Törvény. Neked most indulnod kell, hogy mást is beengedhessünk.

 

Bárcsak minden percben, minden helyzetben ugyanezt a bizalmat érezhetnénk.

Csakhogy mi gyanakvóak és bizalmatlanok vagyunk. És legtöbbször önzőek. Saját magunk korlátait és falait építjük fel - és csodálkozunk, hogy nem tud belépni az, akit annyira várunk. Ha pedig megérkezik, akárcsak a Kékszakállú herceg, becsukunk magunk mögött minden kaput. S várunk sötét, rideg lesz.

 

 

Mikor van a Te Szilvesztered?

Mikor teszed Ünneppé a Percet? Mikor teszed Csodává a hétköznapit?

Gondolatok a Szeretetről I.

 2010.12.30. 16:54

Ha arra kérnélek, jellemezd a Szeretetet, milyen jelzőket említenél?

"Megértő, elengedő, gyengéd, vigasztaló..."

 

 

Minden "jót" a Szeretethez társítunk. Jellemezni akarjuk a Szeretetet. Mi akarjuk felruházni.

Ahelyett, hogy a Szeretet töltené meg a szavakat, érzéseket.

 

A Szeretetet el akarjuk képzelni - ahelyett, hogy megismernénk, és ahelyett, hogy azt gondolnánk, csak a számunkra "jó" képzetek jelentik a Szeretet részét.

Mi akarjuk a szálakat a Szeretetbe vezetni - pedig, ha hagynánk, észrevennénk, hogy a szálak a Szeretetből gyökereznek.

 

 

A Szeretetbe nem lehet belehatolni - csak feloldódni benne.

 

"Mennyből az angyal"

 2010.12.24. 15:20

Szükséges-e a Szeretetnek ünnep?

Hiszem, hogy a Szeretet maga az ünnep.
A Szeretet maga a vers, a tánc, az ének.

A Szeretetnek nem kell hely és nem kell idő.

S mivel nem kiált, nem integet, sokszor csak akkor vesszük észre, amikor már nincs köztünk.
Ahhoz, hogy érezzük, rá kell hangolódnunk - írja Müller Péter az Isten bohócaiban.


Amíg nem vagyok ráhangolódva a Szeretetre, nem tudom magamra erőltetni.

Erre szolgál Advent: várakozás, készülődés. Hosszú ideig készítem magam, hogy befogadhassalak.
Sajnos ma már ez a készülődés elsősorban a kereskedelemre koncentrál. "Mindjárt itt vannak az Ünnepek, s még azt sem tudom, mit vegyek neki."
Leginkább ez foglalkoztat ilyekor, nem pedig az, hogy vajon készen állok-e a Szeretet fogadására. Az adventi kalendárium ajtai mögött a csokit keressük, ahelyett, hogy lelkünk bugyrait nyitogatnánk. Egyszerűbb kivenni az édességet, mint benyitni oda, ahol talán keserűség rejtezik.

Pedig a keserűt édessé tenni - ez maga a felhangolás.



Felhangolódni - felvenni a közös rezgést.
Sajnos ez nekünk nehezen megy. Egyfelől arra tanítanak minket, miben különbözünk másoktól (nem pedig arra, miben hasonlítunk a többiekre), másfelől pedig arra kényszerítenek, hogy legyünk olyan, mint az éppen aktuális trend. Ez az egyéniség halála - de a kollektíváé is egyben.
Húrjainkat túlhúzzák és túlhúzzuk. A túlhúzott hangszer pedig könnyen megy kárba, s képtelen zenélni.

Karácsony van. Jézusról beszélünk.
Csak az Ő születésére emlékezünk, pedig:

minden élet jézusi élet.



Erre kellene ráhangolódnunk.
S lásd az élet ajándékát: minden nap új nap kél, s mindig visszatér, mi elmúlt.
Számtalan alkalmad kínálkozik a hangolásra.
S ha nem is igazítod húrajaidat: még mindig itt vagy. A Szeretet zenekara nem fordul el Tőled.
Bármikor beléphetsz. Mindig várunk Rád. Itt mindig fontos vagy.


A Szeretet az Angyal, aki a Csodáról beszél.
 

 

Ahol nem csillog a karácsony.
Nincsen aranydió a fákon,
Nincs más, csak fagy, didergés, éhség.
Mondd el nekik, úgy, hogy megértsék.
Szólj hangosan az éjszakából:
Angyal, vigyél hírt a csodáról.

(...)

És elmegy sok ember előtte:
A Katona, ki szíven döfte,
A Farizeus, ki eladta,
Aki háromszor megtagadta.
Vele mártott kezet a tálba,
Harminc ezüstpénzért kínálta
S amíg gyalázta, verte, szidta:
Testét ette és vérét itta -
Most áll és bámul a sok ember,
De szólni Hozzá senki nem mer.

(...)

És a világ beszél csodáról,
Papok papolnak bátorságról.

(...)

Angyal, vidd meg a hírt az égből,
Mindig új élet lesz a vérből.
Találkoztak ők már néhányszor
- A költő a szamár, s a pásztor -
Az alomban, a jászol mellett,
Ha az Élet elevent ellett,
A Csodát most is ők vigyázzák,
Leheletükkel állnak strázsát,
Mert Csillag ég, hasad a hajnal,
Mondd meg nekik, -
mennyből az angyal.

(Márai Sándor: Mennyből az angyal)

Egy gondolat - egy mondat XIII.

 2010.12.20. 19:22

A Szerelem nem megtalálás, hanem keresés.

Egy gondolat - egy mondat XII.

 2010.12.17. 07:31

A harag sohasem az elengedést szolgálja.

Egy gondolat - egy mondat XI.

 2010.12.15. 13:37

Az élethez szükségesek a csodák - éppen azért, hogy élni tudjunk.

Társkeresés V.

 2010.12.11. 20:50

Nagyon régen beszélgettünk a párkapcsolatokról, ezért is gondoltam, ideje egy kicsit leporolni ezt a témát.

Elég sok mindenről esett szó ennek kapcsán, ám sajnos olyan korban élünk, amikor az evidensnek vélt dolgokat újra elő kell venni és beszélni kell róluk. Hiába a kommunikáció éltetése, elbeszélünk egymás mellett. Halmozzuk a szavakat, ahelyett, hogy a legtisztább szavakhoz nyúlnánk vissza.

Szinte csak felszínes kifejezéseket használunk, s nem nézünk mögéjük. El fogunk jutni oda, amikor már nem értjük egymást.

 

Mit tudsz felmutatni?

A válasz: ABS-sel, tempomattal és Hepa-filteres légkondival ellátott bioetanol meghajtású autógépkocsit, könnyűszerkezetes amerikai konyhás lakást, dual core-os wi-fi-s laptopot, valamint superslim 3G-s IPhone-t.

Olyan szavakkal vesszük körbe magunkat, amelyek "trendiek", s bár nem értjük őket, biztonságban érezzük magunkat általuk.

Szingli nők és férfiak járnak disco-ba, ahol a rezidens DJ a legnagyobb slágereket pörgeti, miközben a welcome drink-et isszák.

 

Persze, a világ változik, s vele együtt változik a nyelvi kultúra is.

Már nem is vagy menő, ha nem vagy képben az új divatirányzatokkal.

 

De mit szólsz ahhoz, ha azt mondom: a szerelem is változik?

 

 

Nemrég egy lelkész prédikációját hallgattam, melynek témája ez volt: a boldogító igen után.

Sokan úgy gondoljátok, a szerelem sosem fog változni. Ugyanúgy fogom szeretni a feleségemet 20 év múlva, mint most, s ugyanilyen boldogok leszünk.

Elmúlik 20 év, ránézel a nőre, akit a legnagyobb szerelemben az oltárhoz vezettél, s csalódva azt mondod: "Ez már nem ő." Igen ám, csakhogy Te sem vagy már az.

Már pedig nem cseledhetünk úgy, mint 20 évvel ezelőtt. Ha odamennék a feleségemhez és megkérdezném: "Nincs kedved sétálni és beszélgetni?", vagy "Elkísérhetlek egy darabon?", netán megszöktetném, valószínűleg elmeháborodottnak tartana.

 

Uraim, bizony van egy komoly lemaradásunk a nőkkel szemben: a legtöbben közülök tisztában vannak azzal, hogy az életben megannyi szerepben tetszelgünk, s nagyszerűen eljátsszák a szeretőt, az édesanyát, a nagymamát, s az idős asszonyt.

Mi viszont mindig abban a szerepben szeretnénk látni, ahogy beleszerettünk: fiatalnak, vonzónak és szerelmesnek. S közben észre sem vesszük, hogy magunk is megöregedtünk, s kis jó indulattal sem lehet bennünket vonzónak nevezni. Pláne szerelem ... ugyan.

 

S mit teszünk ekkor?

Azt mondjuk: a házasság börtön, s mi szépen leláncoltuk magunkat. Nekünk senki sem szólt, hogy az asszonynak fontosabbak lesznek a gyermekeink, mint magunk. Folyton csak azt hajtogatja, hogy ő nem csupán feleség, hanem édesanya is. Na és? Én pedig apa vagyok.

A másik lehetőség, hogy mindemellett keresünk egy fiatal, vonzó nőt, aki pótolja mindazt, amit a feleségünk már nem, s ráadásul még meg is hallgat.

Mintha ő sosem változna. Ha pedig őbelőle is édesanya válik ... akkor gyorsan elhagyjuk a süllyedő hajót.

 

Ismerős motívum.

Az asszony, aki pusztulásba taszítja a férfit.

Érdekes módon a Szentírásban Éva jelenik meg vétkesként. Ő bírja rá Ádámot, hogy egyenek a Tiltott Gyümölcsből.

Ám tegyünk még lépést visszafelé. Mi az oka annak, hogy első emberpár vétkezik? Nem más, mint a változás el nem fogadása.

És monda a kígyó az asszonynak: Bizony nem haltok meg.

(Mózes I. könyve 3:4)

 

 

A menekülés sosem fog véget érni, amíg önmagunk elől futunk.

El kell fogadnunk a tényt, hogy a szerelem, amit öröknek és csodálatosnak tartunk, éppoly változó, mint mi magunk. Amikor azt mondjuk a párunknak, "Sosem hagylak el" és "Mindig szeretni foglak", legszívesebben megnyomnánk a pillanat állj gombot.

A szomorú igazság pedig az, hogy nincs "megtaláltam Őt" - a Szeretet ugyanis nem lehet belefejezett.

 

Sem a szerelem, sem a házasság nem "készen kapott". Mindössze mi emberek hisszük azt, és cselekszünk úgy, hogy ha valamit elérünk, akkor az onnantól kezdve "megvan". "Megszereztem, már nem kell semmit sem tennem."

"Papírom is van róla, most már hátradőlhetek."

 

A házasság szentsége nem lezárás, hanem egy hatalmas vállalkozás kezdete. Az oltár előtt nem látjuk a végét. Amikor kimondjuk, "Szeretlek", magunkban azt érezzük, ennél már nincs tovább, főként nincs feljebb.

"Elfogadod-e?"

Mit jelent ez számodra?

 

Kérlek, légy az útitársam.

Hosszú az út, lesz időnk megismerni egymást. Szeretném, ha a Te jegyed mellém szólna. Néhány részt már ismerek. Nagyon várom, hogy megmutathassam Neked.

 

Ez az öröm a kisgyermek öröme, aki már tűkön ül, hogy megmutathassa az ajándékot, amit kapott. Nem azért, hogy dicsekedjen - számára sokkal fontosabb a megosztás öröme. Azt szeretné, hogy az ő öröme a Tied is legyen.

 

Most Egy vagy a számomra. Hamarosan nem csak nekem fogod ezt jelenteni.

 

Engedd meg nekem, hogy megismerhesselek.

 

Egy gondolat - egy mondat X.

 2010.12.08. 09:57

Dönthetsz úgy, hogy nem akarsz szeretni, de úgy nem, hogy nem tudsz.

Monológ Istenhez II.

 2010.11.19. 20:17

Túl nagy a köd ahhoz, hogy tisztán lássalak.

De vajon hol vagy Te, s hol van a köd?

 

Elfedjük magunkat, s Utánad kiáltunk.

Minden cselekedetünk éppen az ellenkezője annak, amit tennünk kellene?

Egyszer azt halljuk, várj, másszor: indulj.

 

S mi addig várunk, míg bele nem betegszünk, s addig megyünk, míg az út porába nem fulladunk.

Ócska játékot játszunk, és pocsék játékosok vagyunk.

 

Mivel mindig nyerni akarunk.

S a sírgödör felett töprengünk el életeken: vajon nyertek-e?

Volt-e értelme várni, volt-e értelme futni? Hiszen nem ez volt a cél.

 

De mi nyerni akartunk.

Mindvégig csak a cél lebegett szemünk előtt.

 

Túl nagy volt a köd ahhoz, hogy tisztán lássunk.

Elfedtük magunk elől út végtelenségét.

Csak egy pontig láttunk el, s úgy véltük, ez a cél.

 

 

Nyert valaki?

Ketten játszottunk: Júdás és én.

Júdás először azt mondta: "A kép már kitisztult."

Végezetül pedig így kiáltott fel: "Elmémet sötétség lepi."

 

Júdás veszített.

Viszont egyedül nem lehet nyerni.

 

Ketten pedig csak háborúzni tudunk.

Egyikünk sem látja, hogy kettőnk között állsz.

Rád célzunk ... és magunkat találjuk el.

 

 

Túl nagy a köd ahhoz, hogy tisztán lássuk egymást.

Félünk a ködtől. Nem merünk elindulni benne.

Pedig egy kéz mindig integet. Keresi a mi kezünket.

 

Induljunk el együtt.

Monológ Istenhez I.

 2010.11.18. 21:22

Azt mondják, keresnem kell Téged, mert választ csak Benned lelek.

Azt mondják, nincs találás, csak keresés van.

Kérdezhetném, miért keresselek, ha nem találhatlak meg.

Nem kérdezem.

 

Nem kérdem, mert tudom, hogy visszaterelnél. Szelíden mosolyognál, s kezedet vállalma téve azt mondanád:

"Rossz útra tévedtél. Miért bennem keresel?"

"Téged kereslek."

"Csakhogy én nem az vagyok, akit keresel."

 

Megtanítottak, hogyan lássalak Téged, hogyan éljek Neked, de a Te trónusod nem katedra, ami előtt pontosan kell visszamondani a leckét. Előtted milliárd könyv hever, s Te mindnek hiszel - egyenként.

Te úgy akarod hallani a leckét, ahogy magam tanultam. S mikor félve felpillantunk Rád a nehéz felmondás után, észrevesszük, hogy nincs Előtted napló.


Ha Te igazságos vagy, hova tűnt az Igazság?

Hiszen Te adsz és elveszel.

Mi viszont letakarjuk egyik szemünket, és csak azt látjuk meg, ha elveszel. S így teszünk mi is. Elveszünk, s úgy tartunk magunknál mindent, mintha bármi is miénk lenne. S mikor a legszebb ajándékot is levettük a polcról, dagadunk a büszkeségtől, hogy meg tudtuk szerezni magunknak. Majd a por elszáll, és a némaságban ráeszmélünk, hogy nincs kivel megosztanunk.

Megvettük az értéktelenséget.


S mikor a bánat sava mar, a fájdalomban Hozzád kiáltunk, a kínban haragunkat ordítjuk Rád.

Tűzbe dobjuk Bibliánkat, s a máglya mellett üvöltünk: "A Teremtés hibás." Noha Te saját képmásodra alkottál bennünket, de süketek vagyunk, s nem halljuk mondataidat:

 

"Teremtsünk embert a mi képünkre és hasonlatosságunkra; és uralkodjék a tenger halain, az ég madarain, a barmokon, mind az egész földön, és a földön csúszó-mászó mindenféle állatokon.

Ímé néktek adok minden maghozó fűvet az egész föld színén, és minden fát, a melyen maghozó gyümölcs van; az legyen néktek eledelül."

 

Nem hallottuk a legszentebb szót: teremteni.

A Te hasonlatosságod az, mely a teremtés csodáját számunkra is megadja - mi pedig általa pusztítunk.

A Te hasonlatosságod az, amely bennünk tükröződik.


Kit is keressünk hát?

A Tökéletességet? Vagy inkább higgyük, hogy a Teremtés nem hibátlan, így felmentve magunkat, s hibáztatva Téged?

Tudom, hogy Te most is ránk mosolyogsz, s azt mondod:

 

"A Bölcsességnek magva nem ott van, ahol keresed, hanem ahol megleled.

Mielőtt keresnéd, találd meg magad."

Requiem - Vili papa emlékére

 2010.11.08. 15:24

Visszaolvastam előző beszélgetésünk sorait - mintha ezzel búcsúztam volna Tőled.

 

Amikor valaki eltávozik, megannyi kérdést hagy maga után, de hiszem, hogy ha figyelünk, a kérdések között meghalljuk a választ.

Van-e értelme gyűlöletben leélni egy életet?

Van-e értelme egy életen át tagadni?

Figyelj csendben, s meghallod azokat a szavakat, amelyek kioltják egymást: gyűlölet, tagadás és élet.

Meddig lehet gyűlölni, s meddig tagadni? Van-e utolsó pillanat?

Meddig képesek a gyűlölet, a tagadás szavai visszhangzani azután, hogy minden elnémult? Van-e üresség, mely elnyeli őket, vagy szertefoszlanak a végtelen térben?

Vagy egyszerre állsz a némaságban és hallod a hangokat, melyek viharként zúdulnak Rád?

 

Van-e tagadás, vagy csak formálás és formálódás, "oldás és oldódás" van?

Valakit gyűlölsz, megvetsz, s úgy gondolod, bármit tesz is, Téged teljesen hidegen hagy. Bármit is érzel a másik iránt, mindig viszonyulsz, ami azt jelenti, hogy valamiképp formálódsz hozzá.

A gyűlölet sokkal erősebb önkiterjesztés, mint a szeretet. Csak míg a Szeretet képes áramolni, addig a gyűlöletet táplalni kell.

A Szeretetben mindannyian szabadon szárnyalunk, míg a gyülölet által egymáshoz láncoljuk magunkat.

Kinek kezén lánc feszül, rabbá válik.

 

És rabok ők már,

egykedvü, álmos, leláncolt rabok:

hetven nehéz év a békó karjukon,

hetven év bűne, baja, bánata --

hetven nehéz évtől leláncolva várják

egy jóságos kéz,

rettenetes kéz,

ellentmondást nem tűrő kéz

parancsszavát:

 

"No gyere, tedd le."

(Weöres Sándor: Öregek)

 

Formáltál minket, és formálódtál.

Tanítottál, s mi tanultunk.

 

"No gyere, tedd le."

süti beállítások módosítása