Saját csapdánkba kergetjük önmagunkat.

"A kígyó saját farkába harap" - mondja a Ji King.

Itt tartunk most - ez a mi jósjelünk.

Miként tesszük mindezt?

Rendkívül egyszerűen: fordítva élünk, ami nem lenne baj, ha azért cselekednénk így, hogy kiegyenlíttessünk.

Az első hiba éppen abban rejlik, hogy tetteinknek nem oka, hanem célja van. Az okot az okozat váltja fel.

Néhány morbid és triviális példa a tisztánlátás kedvéért.

Sokan azért választják a testépítést, hogy félelmet és áltekintélyt követelő izmokat szerezzenek. Az edzések mindaddig nem okoznak örömet, amíg nem érik el a kívánt tömeget. Hogy mi történik ezután, arról később beszélgetünk.

Másik gyakori jelenség, amikor a szórakozás célja a berúgás, a részegség.

S ha már ennyire "lefelé" indultunk el, ott van a pornográfia is. Az aktus nem az örömszerzésről, hanem a kielégülésről szól. Az internetes pornójeleneteknek pedig megvan az az "előnyük", hogy nem kell megvárni a "közjátékot", gyorsan a végére lehet tekerni.

Talán nem megszokott, hogy ezekről beszélgetünk, de amíg nem vesszük észre azt, ami "lent" folyik, nem léphetünk magasabb lépcsőkre.

A fentiekben láthatod, hogy megfeledkeztünk az Útról. A robogó vonatablakon ki sem nézünk, a táj látványa csöppet sem foglalkoztat, csupán az, mikor érünk oda. Addig pedig lekötjük magunkat valamivel, hogy "gyorsabban teljen az idő".

Íme, egy reális-metaforikus kép.

Mi történik, ha elértük a célt?

Ha képesek lennénk átélni az Út csodáját, az elért célt tennénk újabb úttá, ám ehelyett indulási pontként tekintünk rá.

Ez az oka annak, hogy átértékelődött a sport fogalma. Ma már nincs sportszerűség, hanem csak sport-szerűség létezik. (Tisztelet és hála a kivételeknek.)

A rekordok világát éljük - észre sem véve, hogy múló illúziókat akarunk megtartani. Születik egy új rekord - s máris megdöntendővé válik. Ettől kezdve nem csak magunkat, de másokat is le akarunk győzni.

Aki pedig elérte a rekordot, csupán addig lesz ünnepelt, míg valaki túl nem tesz rajta. Abban a pillanatban az őt éljenző tömeg átrohan az újabb "sztárhoz".

Csak az számít, aki a dobogó tetején áll.

Nyáron, a "vizes EB" egyik rangadója után ennek szem- és fültanúja lehetett minden TV néző. Miután a magyar induló "csak" a második helyet szerezte meg, a közvetítés riportere és a nyilatkozó edzők először szinte letargiába estek, majd az ezüstérmes sportolót kezdték támadni.

Weöres Sándor írja Öregek című versében:

"Élet-katlanban régi étek,

élet-szekerén régi szalma,

élet-gyertyán lefolyt viasz:

téged megettek,

téged leszórtak,

te már elégtél:

mehetsz aludni..."

 

 

Téged nincs már miért szeretni.

Így lepleződik le az érdek.

Egy tizenöt éves kamaszfiú -Weöres Sándor- már meglátta ezt.

Shakespeare LXXV. szonettje zárósorai jóslattá váltak:

Koldus-szegény királyi gazdagon,
Részeg vagyok és mindig szomjazom.

(Szabó Lőrinc fordítása)

Valóban ezek vagyunk.

Mikor eltűnik a pompa, meglátjuk saját szegénységünket. Viszont amikor az öröm mámorában úszunk, még többet akarunk.

Ha a célhoz érve megkérdik, "Honnan indultál?" és "Milyen utad volt?", vajon tudsz-e válaszolni?

Mi lesz az első gondolatod?

Az ember éppen tudásával taszítja tudatlanságba önmagát.

Ezért van távol tőlünk az ítélet, és nem ér el minket az igazság, várunk világosságra, és ímé, sötétség, és fényességre, és ímé, homályban járunk!

Tapogatjuk, mint vakok a falat, és tapogatunk, mint a kiknek szemök nincs, megütközünk délben, mint alkonyatkor, és olyanok vagyunk, mint a halottak az egészségesek közt.

 

Ézsaiás próféta könyve 59:9-10.

Mindennek ideje van.

S bár az óra körbe forog, benne minden percnek szerepe van.

Tudni kell létezni a végtelenségben, de tudni kell élni a pillanatnak.

Az Időben mindennek kezdete és vége van.

Igaz ez? Vagy inkább az Igazság egy része leledzik benne?

A kereszt a sír felett épp e kettősséget jelzi. A vízszintes mutatja az időtlenséget, s benne a függőleges a mulandóságot. Szerepek egy végtelen színműben.

Vajon színészek vagyunk, vagy szerepek?

Talán mindkettő. Csakhogy képtelenek vagyunk megteremteni az egyensúlyt. Nálunk a mérleg csupán akkor áll kiegyenlítetten, ha üres.

Meg akarjuk mutatni, milyen fontos szerepünk van - s hogy mennyire jól tudunk játszani.

Saját magunk csapdájába esünk, ugyanis a festék átmarja arcunkat, s nem tudjuk lemosni. A porondon bukdácsoló bohóc valóban hasra esik, s a bánatos monológot mondó tragika fájdalma sem enyhül a színfalak mögött.

S a néző sem az embert pillantja meg a mindennapokban, hanem a karaktert.

S amikor sírba hull a szereplő, a közönség is vele hal.

Ezért fogja önmagát siratni.

Embernek fia! ímé, én elveszem tőled szemeidnek gyönyörűségét hirtelen halállal, és ne sírj és ne jajgass, se könyed ne hulljon.

Fohászkodjál csöndesen, halottakért való sírást ne tégy, fejékességedet kösd fel, és saruidat vedd lábaidra, s ne fedezd be bajuszodat, és az emberek kenyerét ne egyed.

 

Ezékiel próféta könyve 24:16-17.

Mit jelent az emlékezés?

Nem csak a pillanatot, hanem a végtelenséget is.

Sorsunk elfogadását és a szabad akaratot.

Az Idő is csapdába kergeti nemcsak önmagát, hanem megalkotóját is: az embert.

Úgy hiszi, az ő ideje egyszeri, szólama csak egyszer csendül fel, ezért annál inkább harsog. "Most figyeljetek rám!" Minél inkább zúg mellette a zenekar, annál hangosabban kiabál. Ám ha szólójában magára marad, saját hangjától megrémül, s visszavágyik a csendbe, ahol a többiek is vannak.

Pedgi akkor valóban mindenki rá figyelne - de így már nem érdekes.

S vajon mi mikor fülelünk?

Halljuk egyáltalán magunkat, vagy a tomboló tömegre figyelünk-e?

Akarunk-e hallani?

Nézd meg, hány és hány ember jön-megy fülében hangszóróval, hogy elnyomja mindazt, mi benne szól.

Tegnap esti sétám során döbbentem láttam, hogy a temető, mely csöndes lenne, most árusok hangját visszhangozza. Egymást érik a bódék, hol koszorút, mécsest lehet kapni, máshol - s ez döbbentett meg leginkább - édességet.

De a zsidók, kik nem hisznek vala, írigységtől felindíttatván, és magok mellé vévén a piaczi népségből némely gonosz férfiakat, és csődületet támasztván, felháboríták a várost (...)

Apostolok Cselekedetei 17:5.

Az óra nem jár visszafelé.

Mindennek ideje van.

Képes-e az igénytelenség igényt szülni?

Vagy annyira magába süllyed, hogy már nem ismeri fel önmagát sem, csak a hiányt érzi, s pánikba esve tombol, miközben fájdalmától üvöltve dönt romba mindent?

S mikor minden elhalkult, akkor veszi észre, hogy lázas ámokfutásával mekkora pusztítást végzett. Ekkor ébred rá, hogy nem a lét elviselhetetlen, hanem a nem-lét. Nem az egyedüllét, hanem a magány.

Észrevetted már, hogy mindig arra panaszkodunk, ami van? Pedig az igazi fájdalmat mindig a hiány okozza.

Csakhogy mi a fájdalomcsillapítók korában élünk - noha valójában a fájdalomcsillapítók korát éljük. Megbénítjuk receptorainkat - nem érzem, tehát nincs.

Magunkat látjuk egyedül "jónak", s minden, ami "rossz", kívülről érkezik.

Csapnivaló színészek vagyunk, ugyanis nem tudjuk eljátszani az Áldozat szerepét. Tudniillik az Áldozat nem hárítja a "rosszat" - ellentétben velünk.

Ráadásul úgy akarjuk megformálni a karaktert, hogy "valami" áldozatának tűnjünk - közben önmagunk áldozatává leszünk.

Nem tudunk játszani. Elfelejtettük - mert az könnyű volna, mi pedig mindent a nehéz oldaláról akarunk megközelíteni.

Nézd meg a zenészeket. Azt tartják "nagy" művésznek, aki valami nehezet tud eljátszani. Sajnos a zenészek között ez a mentalitás kezd uralkodóvá válni.

Színház - opera. A zenekari árokban ülök. Tudom, hogy a következő két és órában eleget kell tennem a karmester, a szólisták, zenekari társaim és a közönség elvárásainak. Nem kiemelt helyen ülök, "alsóbbrendű" szólamot játszok, mégis fontos hangok szerepelnek a kottában. "Nem is nehéz."

Vége az előadásnak. Mivel nem volt "nehéz játszanivalóm", nem kapok dicséretet. Nekem ez volt a dolgom.

Meg kellett felelnem.

Valóban örömöt okoztam-e a közönségnek, a zenekarnak és a karmesternek - senki sem kérdi.

Ők maguk éltek-e át örömöt, katarzist - önmaguktól sem kérdik.

Magamnak okoztam-e örömöt, átéltem-e valami magasabbat - talán csak én kérdem.

Meg kellett felelnem.

De vajon önmagunknak megfelelünk-e?

Tudjuk-e egyáltalán, ki is az az önmagunk?

Egyetlen súlyosabb tény van annál, hogy meg kell felelnünk: meg akarunk felelni.

Lemész az edzőterembe. Körülötted csinos, formás nők és hatalmas izmokkal rendelkező férfiak képei. "Én is ilyen akarok lenni." Majd csüggedten nézed magad a tükörben.

A kép ismerős - velem is sokszor előfordult. Megfigyeltem: miért edzek. Eleinte az "mozgatott", hogy ne ilyen legyek, hanem amolyan - másmilyen. Több év után vettem észre, hogy mindaddig amíg ez a gondolat hajtott, a testem kevésbé reagált az edzésre.

Tested és lelked felett nincs korlátlan hatalmad. Ők önmaguk.

Nem akarhatod, hogy "megfeleljenek" neked - ahogy ők sem akarnak igájukba dönteni.

Ők másokat ismernek, és tudják, hogy különböznek Tőled.

Ismerd fel saját és mások elvárásait.

Ez előbbin mindig könnyebb változtatni - hiszen Te vagy a kulcs.

Még mindig félelemből cselekszünk.

Ezzel szemben a Tökéletesre vágyunk - olyanra, ami nincs, azáltal, ami hamis.

Félelmeink kalodájában éljük napjainkat.

Félünk a hibáktól - ezért hibázunk.

Hitünket is csupán a félelem táplálja.

Lehet-e hinni oltalomért esedezve? Képes lennél előre néző tekintettel hinni?

Párkapcsolatainkban sokszor nem a Szerelmet, hanem a menekülést keressük.

Mit gondolsz, miért megy tönkre megannyi kapcsolat?

Kiben hiszünk?

Magunkban?

Ha hinnénk magunkban, nem mástól várnánk a gyógyírt lelkünk fájdalmaira.

Démonjainkat félelmeink szülik - nem pedig fordítva.

A félelem pedig gátat szab a megismerésnek.

El tudsz képzelni egy világot félelem nélkül?

Miért félsz tőle?

Többiek vagy mások?

Boldognak lenni nem azt jelenti, hogy belelátjuk a rosszba a jót, hanem azt, hogy megtanulunk látni.

Mai beszélgetésünk címét egy mostanában népszerű slágerből kölcsönöztem.

Sokat emlegettük a valódi Szeretetet, a szerelmet s a párkapcsolatokat, ám mindezek kimeríthetetlenek, hiszen amíg életetni képesek, mindaddig csodálatos élményekkel, felismerésekkel ajándékoznak meg.

Ám felmerül a kérdés: vajon a szenvedés ugyanúgy osztályrésze mindennek?

Ha tényleg szeretek, ha igazán szerelmes vagyok, éppúgy kell sebeket szereznem, mint élveznem a felhőtlen napsütést?

Persze, nagy bölcsen rávághatnánk, hogy ez természetes, hiszen minden csak akkor teljes, ha mindkét oldalát egyaránt megismerem.

Kijelentjük, s a várt megkönnyebbülés mégsem érkezik meg.

Számtalan aforizmát, idézetet ismerhetünk, melyek arra kívánnak rávilágítani, hogy a jóért a rosszat is vállalnunk kell.

Valóban úgy gondoljuk, hogy létezik a szükséges rossz? Áldozatot hozunk, vagy önmagunkat áldozzuk fel? (Korábban erről is beszélgettünk.)

Mit élünk meg egy kapcsolatban, amikor azt mondjuk: "Tudom, hogy rendetlen és nem is a leghűségesebb, mégis szeretem." A mondat elég művinek tűnhet, mégis gyakoribb, mint gondolnánk.

Fodor Ákos Három negatív szó című rövid írása jut eszembe a fenti mondatról.

Nincs

Semmi

Baj

Meglepő. Gyakran hangoztatjuk, de vajon elgondolkoztunk-e azon valaha is, mi az, amit valójában mondunk?

Ha most újra megnézed a fent említett mondatot. Persze, itt leginkább a teljes mondat bír hamis kicsengéssel, de sokszor maguk a szavak is árulkodnak. Mondok erre egy szemléletesebb példát.

"Látom a hibáidat, de én így szeretlek."

Szembesültem már ezzel, és el kell mondanom, cseppet sem úgy éreztem, mintha hálásnak kellene lennem annak, akitől hallottam. Köszönöm helyett azt mondanám: Hazudsz! Legfőképp magadnak.

A valódi Szeretetben nincs "annak ellenére". Egyrészt ez tagadás, ami ellentmond a Szeretetnek. Másrészt ha szeretlek, nem tudom azt ellened fordítani.

A Szeretet nem történhet valami ellen, vagy valamivel szemben, de nem lehet valamiért szeretni. Az ugyanis nem szeretet, hanem érdek.

Sokan ostorozzák József Attilát a nőkhöz írt versei miatt. Úgy vélik, anyakomplexusát későbbi párkapcsolataiban elégtételként kompenzálta. Azt viszont kevesen veszik észre, hogy képes volt arra, amire csak kevesen - a haragot szeretetté formálni.

Érted haragszom én, nem ellened,
nosza szorítsd meg a kezem, mellyel magosra tartalak álmaimban,
erősítsen az én haragom, dehogy is bántson, kedves.

A Szeretet nem formálható haraggá, gyűlöletté, ellentétben azzal a közhellyel, miszerint a lángoló szerelmet és a mély gyűlöletet egy hajszál választja el.

Mégha egyazon érme két oldaláról beszélünk is, nem kerülhetünk egyik pillanatról a másikra az ellentétes oldalra - oda út vezet.

Mitch Albom saját élményein alapuló regényének filmváltozatában (Leckék az életről) a halál torkában álló öreg professzor egy rendkívüli mondatot mond:

A Szeretet az egyetlen racionális tett.

Paradoxonnak tűnik, ugyanakkor annál sokkal többet jelent ez a hat szó. Valójában nem a Szeretet kérdőjeleződik meg, hanem a racionalitás, ami ez esetben tetté nemesedik.

A Szeretetnek ugyanis megvan az a csodája, hogy nem tűri a hazugságot, de nem is hazudtolható meg. Mire észrevennénk, a Szeretet már elillan az igaztalan szavak mögül.

Legtöbbször éppen ott rontjuk el, hogy akarjuk, ahelyett, hogy hagynánk megtörténni.

Valahányszor szerencsétlenség ér bennünket, a megrendülés mellett számtalan érzés, indulat kap szárnyra.

Az első kérdés mindig az: miért történt?

Valóban akarod tudni? Hiszed, hogy van miért?

Miért magadon kívül keresel?

Nézd meg őket, akik most ezer sebből véreznek, s tekints magadba.

Ami Neked van, az most Nekik nincs.

Valaha Ők is azt hitték, ez az övék. Ma már tudják, mit jelent az, amikor egy reggel arra ébredsz, többé nincs.

Te ekkor is azt kérdeznéd, ki vette el tőled?

Két dolgot tehetünk.

Az egyik, hogy görcsösen kapaszkodni kezdünk mindabba, amit a magunkénak érzünk, hiszen arra már rájöttünk, mennyire tünékeny is, ami biztosnak látszik.

A másik pedig, hogy átadjuk magunkat az elfogadásnak, s annak a megcáfolhatatlan igazságnak, miszerint semmit sem vihetünk magunkkal.

Amihez ragaszkodsz, körmödet belevájva halálos sebet ejtesz rajta.

Nem a megtartást, hanem az elengedést kell megtanulnunk.

Úgy vélem, nekünk embereknek az a legnagyobb bajunk, hogy nem tudunk elfogadni.

Mindent meg akarunk változtatni, mindig mindennél jobbat szeretnénk - mintha létezne tökéletes.

Személyiségeket akarunk átformálni.

Képtelenek vagyunk feloldódni a pillanat végtelenségében.

Rohanunk, s ebben a tébolyban nem látjuk meg azt, ami nem a mi tempónkat követi.

Többet sopánkodunk azon, ami nincs, minthogy örülnénk annak, ami van.

Többet nézünk, de kevesebbet látunk.

Az Egység nem azt jelenti, hogy csak egyfajta van, hanem azt, hogy a csodálatos tarkaságban minden szín egyenlő, mert egyforma része az Egésznek.

Ha csupán a címet tekintjük, joggal gondolhatjuk, hogy lerágott csonttal, vagy éppen egy abszolút evidenciával állunk szemben. Gondolataim kalandozása és összegyűjtése közben mégis arra döbbentem rá, hogy ez a téma koránt sem kimeríthetetlen. Kérdések tucatjait vetheti fel, úgy etikai, mint filozófiai, lélektani szempontból.

Tudományos fejtegetések esetében elhanyagolhatatlan a tárgyszó definiálása, etimológiai analízise. Ez utóbbi mondat szárazságával éppen azt kívántam kiemelni, hogy az ilyen jellegű klisék nem feltétlenül válnak hasznunkra. A bűn, a büntetés tekintetében ez különösen fontos.

A világirodalom, s a filmtörténet számos alkotáson keresztül mutatja be és dolgozza fel a bűnt, a bünhődést, a büntetést.

Ma ismerkedtem meg Jancsó Miklós Szegénylegények című filmjével, amely több gondolatra is ráébresztett. A rendező tág látókörét bizonyítja a film kivitelezése. A téma komorságát hangsúlyozzák a fekete-fehér képkockák, de emellett a szűk és végtelen perspektíva állandó szimultanitása további rétegek felé tör utat.

Az első perctől az utolsó pillanatig nyitva marad a kérdés, hogy a bűnök, amelyekkel vádolják a fogvatartottakat, koholtak, vagy valós bűnök. Egyáltalán: kivel szemben követtek el bűnt? (Itt jegyzem meg, hogy ez a politikában s így a történelemben is állandó, visszatérő kérdés.)

Melyek azok a kritériumok, amelyek alapján bűnről beszélhetünk? Erre könnyű válaszolni: a törvényben foglalt feltételek be nem tartása.

Csakhogy itt nyer teret az etikai kérdéskör: ki alkotják a törvényeket? Miként ítélkeznek ők mások felett?

Van-e bűntelenség? Kell lennie, mert csak azok hozhatnának döntést a bűn és a bűnös felett, akik tiszták. Ilyen viszont nincs. Bűntelenség nem létezik.

A gond gyökere kettős.

Egyrészt - ahogy arról már korábban beszélgettünk - a bűn a vallástörténet és a Biblia szerint is a kezdetektől fogva létező dolog: lásd eredendő bűn. A teológia ezen a ponton önmagával száll vitába, ugyanis amennyiben a bűn eredendő, úgy az a Teremtés része, ez esetben viszont nem lehet "rossz". Feltehetőleg éppen ezért a Sátán műveként került be a köztudatba.

Másrészt: ha visszagondolsz korábbi beszélgetéseinkre, amelyek a Szeretet jegyében születtek, láthatod, hogy a Szeretetben, és így az Elfogadásban sincs nélkülözés. Ez azt jelenti, hogy minden, amiből hiányzik valami - tehát nem Egész -, az nem lehet egyenlő a Szeretettel. Így tehát a bűntelenség is ebbe a kategóriába tartozik.

Ám van egy ennél sokkal fontosabb dolog is.

Beszélgettünk már a megbocsátásról. Említettük, hogy nincs semlegesítés: azaz egy rossz cselekedetet nem tudok közömbösíteni egy "jó" tett által. A matematika törvényei itt nem érvényesek, ugyanakkor észre kell vennünk egy tökéletesen matematikai összefüggést is.

Képzeljünk magunk elé egy számegyenest, ahol a nulla az úgynevezett "bűntelenség", a negatív tartomány pedig a bűn halmaza. Elkövettem valamit, így már "mínuszban vagyok". A törvény elé kerülök, rám mérik a büntetésemet. Rosszat cselekedtem, ezért valami rosszal kell lakolnom. A számegyenest nézve ez annyit jelent, minthogy még inkább a negatív tartományba taszítanak.

Ez az érme egyik oldala. Ezt bizonyítják a szomorú statisztikák, melyek szerint a börtönbüntetésre ítéltek nagy része visszaesik. Tény ugyanis, hogy a skatulyázás által (bűnös vagy) éppen ezt a negatív tartományt erősítik bennük.

Az érme másik oldala a megbocsátás.

Középiskolás koromban egy osztályfőnöki óra keretén belül a bűnről és a megbocsátásról beszélgettünk. Az osztályfőnökünk református lévén egy katolikus társunkhoz fordult, kérdezvén a feloldozásról.

Ő elmondta, hogy van bűnbocsánat, erre szolgál a gyónás. A legsúlyosabb bűn az emberölés, mely alól csak maga a pápa oldozhat fel.

A kérdés azonnal felcsattant: "Hogy jön egy halandó ember ahhoz, hogy egy gyilkosnak azt mondja: megbocsátok, megszabadítalak a bűnödtől"?

Semlegesítés - ahogy korábban is utaltunk rá - nincs, főként nem ilyen formában.

Természetesen szabályokra, törvényekre szükség van, de meg kell látni a háttérben húzódó határokat, ahogy Jancsó Miklós is látta, mit jelent a bezártság a szabadságban.

Magunkat büntetni annyi, mint megteremteni a börtönt a végtelenben. Ám mást büntetni nem egyenlő a bezárt szabadsággal.

Jancsó Miklós filmjének záró momentumaiban a bűnösök vezetőjét - aki a történet során nem kerül elő - felmentik, ám mindazokat, akik a pártján álltak, halálra ítélik. Megannyi megválaszolatlan kérdés marad a nézőben. Ki volt a valódi bűnös? Ártatlanok kerülnek vérpadra?

Csekély belső válaszra lelhetünk, ha ráébredünk, hogy a korábban ártatlanok saját hazugságaik miatt kerülnek a vesztőhelyre. Ez örök igazság - a hazugság kelepce, mely végül azt őrli fel, aki társául fogadta.

Ám ez sovány vigasz.

Valóban az lenne az igazság, hogy nincs igazság?

Az önellentmondás mindig álca. Valami továbbra is takarja a szemünket. Talán éppen a fa áll az erdő útjába.

Mai beszélgetésünk első szikráját egy dalszöveg adta, amely így hangzik: Közel a szerelemhez.

Több szempontból is érdekes cím, amiről érdemes beszélgetnünk. Ha a popslágereket szemügyre vesszük, a dalok leginkább a szerelemről, egy boldog együttlétről, vagy esetleg a szakításról, az elmúlásról szólnak. Mindkét érzést jól ismerjük.

De vajon megfigyeltük-e már magunkat, mi minden támad fel bennünk, amikor közel kerülünk valakihez. Az érzések színes kavalkádja cikázik át rajtunk. Izgatottság, öröm, kétely, nyugalom. Még nem érkeztünk meg, még nincs beteljesedés. Lebegünk - és észre sem vesszük, mennyire "komfortosnak" éljük meg.

Vágyunk a másikra, akit még nem öleltünk magunkhoz, nem csókoltuk ajkát, mégsem érzünk hiányt. A küszöbön állunk, kezünk mégis remegőn emelkedik a kilincs magasságába. Még nem merjük megfogni.

Mit élünk át ilyenkor?

Néhányunkat a másik iránt érzett tisztelet, s a magunkból táplált félő óvatosság türtőztet. Másokat a félelem, hogy valamit elrontanak, vagy a rettegés, mely nem kíván szembenézni a kérdéssel: mi lesz, ha egyszer ennek vége szakad (noha még el sem kezdődött). S vannak olyanok is, akik maguktól féltik a másikat - őt felmagasztalva, magukat a szőnyeg alá söpörve.

Valójában ekkor vagyunk távol a szerelemtől, és leginkább a szeretettől.

Olykor figyelem az utcán közlekedő párokat, s eljátszom a gondolattal: érdemes lenne megkérdezni őket, mi az, amit szeretnek a másikban, vagyis miért szeretik a másikat. Maga a kérdés triviális ugyan, viszont a válaszokból sok minden kiderülne. Fény derülne mindenekelőtt arra, hogy vajon ismerik-e egymást. Megtudnánk, mit látnak a másikban.

Sőt, azon is érdemes lenne eltűnődni, mi a helyes kérdés: mit látsz a másikban vagy hogyan látod őt?

Mert amit benne látsz, elképzelhető, hogy bele akarod látni. Ekkor viszont nem látod tisztán. Nem ismered, és nem is áll szándékodban megismerni őt, mert akkor őt magát kellene szeretned. Ez azt is jelenti, hogy fel kellene hagynod a másik elfogadásának mellőzésével.

Elfogadni egyedül a szeretet által lehetséges. A szeretet pedig éppen azért tiszta, mert önmagáért él.

S ha megkérded a párokat, könnyen lehet, hogy a legtöbb esetben hasonló válaszokat kapsz: "Csak rá kell nézni - egyszerűen gyönyörű", "Szeretem, amikor mosolyog", "Nagyon jól kiegészítjük egymást".

Hányan válaszolnák azonnal: "Őt szeretem"?

Úgy tapasztalom, hogy ha valamit képtelenek vagyunk elfogadni, abban leginkább elvárásaink gátolnak. Mit is jelent az elvárás?

Saját, megszokott, általam - vagy mások által - kialakított attitűdjeim áthelyezése a másikra. Csakhogy ez a játék két irányban zajlik.

Saját attitűdjeim gyakorlása során folyamatosan keresem a visszacsatolásokat, ezek alapján értékelem magam. Ez főként gyermekkorunkban rögzül belénk. Később, felnőttként ezt a játékot kvázi megkettőzve folytatjuk tovább. Választott párunknak nem csupán nekünk, hanem a minket felülbírálóknak is meg kell felelnie, ugyanakkor nekem is bizonyítanom kell az ő számára.

A probléma tehát többrétegű. Valódi gyökere viszont az, hogy a szeretetet kiérdemelt formájában képzeljük el. Ezt pedig súlyosbítjuk azzal, hogy az örökölt képletet párkapcsolatunkra is ráragasztjuk.

Ahhoz, hogy ezt felismerhessük, fontos megismernünk saját örökölt "programunkat". Szembesülni a szülői nevelés káros rétegeivel nem éppen hálás feladat. A felismerés mindig az első lépést jelenti. Az út innentől még hosszú és göröngyös, de ha visszanézünk, láthatjuk, hogy mindig az első lépések a legnehezebbek.

Ha idáig eljutottunk, tisztán láthatjuk, hogy a gyökér bennünk van. Ez mindenképpen áldásos, hiszen "kéznél van" a megoldás. Sokkal könnyebb dolgunk van, mintha rajtunk kívül álló okokon, személyeken kellene dolgoznunk.

A Középpontban állva jól látom, miként viszonyulok a szüleim, a párkapcsolatom, a külvilág felé. Ha megtalálom a Középpontot, megszűnik a lázas keresés, mellyel a szeretet után kutatok.

Én vagyok az első, aki felé elkezdhetem gyakorolni a szeretetet. Ahhoz pedig, hogy bármit is beengedjek, helyet kell csinálnom legbelül.

Itt térünk vissza az elvárásokhoz.

Az első viszonyulást magammal szemben teszem meg. Nem indulunk nulláról. Tisztában vagyok az erényeimmel és az árnyoldalaimmal. Ám itt máris megítélem magam, ez pedig akadályoz abban, hogy a másikat megismerhessem, s így elfogadni sem tudom őt.

A teljes kiüresedés nem azt jelenti, hogy nem látom át magamat, hanem azt, hogy a bennem lévő értékeket semlegesként élem meg.

A szeretetet pozitívumként értelmezzük, pedig valójában semleges. Ha pozitív lenne, csak a pozitív tényezőket engedné magához. A szeretet pedig nem lehet előítéletes. Nem lehet hiányos és nem lehet hiánytalan. Mindennek benne kell lennie és ugyanakkor üresnek kell lennie.

Ha innen tekintesz ki, eltűnik előled a felhő, s minden tisztán láthatóvá válik.

A szeretet ebben az értelemben tehát nem a vonzáson alapszik - ahogy azt a párkapcsolatok terén sokszor emlegetjük. Ahhoz, hogy a vonzás létrejöjjön, szükség van ilyen vagy olyan töltetre. A szeretetnek erre nincs érkezése.

A vonzás törvényszerűségéhez tartozik, hogy vagy összekapcsolódást, vagy taszítást eredményez. A szeretet előnye ezzel szemben az összekapcsolódás lehetőségén kívül az elengedésben rejlik.

Taszításban az egyik pólus megváltozik a korábbi vonzáshoz képest, tehát az erő ellentétes irányba csap át. A semlegesség viszont olyan, akár a katalizátor. Megváltoztathat, de ő maga nem alakul át.

Éppen ezért a Szeretetnek nincs szüksége áldozatokra.

Mert szeretetet kivánok én és nem áldozatot: az Istennek ismeretét inkább, mintsem égőáldozatokat.

Hóseás próféta könyve 6. fejezet 6. vers

A Szeretet nem tudás, hanem ismeret.

A tudást bárki kínálhatja Neked, ám az ismeretet egyedül Te vagy képes megszerezni.

Nem találhatod meg a Szeretetet mindaddig, amíg azt keresed, hol van.

Üres vagyok - hogy befogadhassalak.

Bezártam magam - hogy bekopogtathass.

Elhagytalak - hogy visszatalálj.

Elmúlt minden - hogy örökké tartson.

Ahogy közeledsz a hegycsúcs felé, a levegő egyre ritkásabb, erőd lépésenként fogy, szervezeted a feladásra ösztökél, ám valami mégis húz előre.

Mi harcol ilyenkor benned? Tested és lelked párbaja ez? S hol vagy Te?

Mikor vagy önmagad?

Felérsz a legmagasabb pontra. Páratlan elégedettség érzése önt el: íme, erre is képes vagyok. Legyőztem magam s a természet zord erőit: itt vagyok. Majd a völgybe tekintesz, és újra átgondolod utad minden pillanatát. Vajon melyik a legszebb, melyik a legnemesebb? Az első lépések, szívedben az elhatározás hősiességével? Megállni a csúcson és látni, érezni a teremtés esszenciáját, amit most a magadénak érezhetsz? Vagy a mögötted álló út látványa?

Hol vagy most?

Újra el kell indulnod: itt nem maradhatsz. Az út visszafelé sosem ugyanaz, mint ami ide vezetett.

Mi változott meg?

Mindez percek alatt forgott le, s mégis megannyi érzés, gondolat, kérdés suhant át rajtad.

S most azt kérded: tulajdonképpen mi az, ami van? Mint kolosszális méretű óraműben az egymáson forgó fogaskerekek, nincs két egyforma pillanat? Csupán változók összejátéka mindez?

Választ akarsz kapni - ez az, ami előrevisz. Úgy érzed, amíg az út előre vezet, nem érhet gond. Legtöbbször csak a lábunk elé nézünk, s emiatt nem vesszük észre, ha körbejárunk, ha csak saját mókuskerekünket forgatjuk.

Talán észrevesszük. Mi történik ekkor? Meginog valami. Valami, igaznak véltünk, meghazudtolni látszik önmagát. Beindulnak a kérdések, s riadtan vesszük tudomásul, hogy a függöny mögött nincs senki. Mint a színész, aki élete szerepére készül, kilép a színpadra, és meglátja, hogy a nézőtér üres.

Neki mégis itt kell lennie. Még ha egyetlen néző sem akarja őt látni, mielőtt kilépett volna a függöny mögül, átszellemült, átélte hősének rezdüléseit - egy ideig ő lett. Kapott valamit.

Megtörtént valami, amit nem lehet sutba dobni, nem lehet semmisnek tekinteni. Nem szükséges hozzá, hogy higgyen az eleve elrendelésben. Semmi sem volt szükséges: valami mégis történt.

Úgy hiszed, mindez valami törvényszerűség alapján történt?

Mi az, amit Te törvénynek gondolsz? Ugyanarról a törvényről, és ugyanúgy gondolkodsz-e, amikor tudod, hogy nem bánthatnak, s emiatt biztonságban érzed magad, vagy amikor tudod, hogy életed nagy lehetőségétől pár pillanat választ el csupán, de ekkor előtted pirosra vált a lámpa?

Lehet, hogy ami téged megvéd, valaki mást sért. Lehet, hogy ami téged korlátoz, valaki mást felszabadít.

Továbbra is buzgón hiszed, hogy a törvény előtt mindenki egyenlő?

"Akkor hol rejtőzik az igazság?" - teszed fel a kérdést.

Életed egyetlen állandó momentummal sem bír, Te pedig mindvégig a végső nagy kérdést keresed.

Adva van számodra a tudomány, a művészet, a technológia, a vallás - s mégsem tudsz megnyugodni.

Végül megkérdőjelezed a mindent, és egyenlőség jelet raksz közé és a semmi közé.

Minden reggel úgy ébredsz fel, hogy mögötted van sok-sok év, netán sok-sok élet tapasztalata. Ugyanazokat a rutinokat hajtod végre, amit már hosszú idők óta művelsz, ám ma még nem élted meg.

Ha megfigyeled, metamorfózisokat írok - átalakulásokat. Mindez bennem is csak néhány írásommal ezelőtt "tudatosult".

Ez viszont nem bölcsesség. Ki tekintesz valóban bölcsnek? Azt, aki mindent tud és életét eszerint rendezni, vagy azt, akit "tudatlansága" vezérel, miközben bámulod élete nagyszerűségét?

Az igazság senkinél sincs és mindenki birtokolja.

Az érmének valóban két oldala van, ám éppen attól válik érmévé, hogy mindkettő egyaránt az övé. Aki tagadja az életet, az nem tagadja a halált. Ám aki a halált tagadja, az életet is tagadja - és mindez fordítva is elmondható.

Igazság csak abban rejlik, amit bármely irányból közelítesz is meg, ugyanoda jutsz el.

A tegnapi nap folyamán olyan kegyben volt részem, amely önmagában is megérdemelne egy beszélgetést, de mint később kiderült, ez csupán ugródeszka volt. Megerősítés abban, hogy nem csak egy úgy van,  valamint megerősítés abban, hogy nincs járatlan út.

Egy kiállításon találtam magam, ami a mindenkori emberi élet jelentősebb fordulópontjait és kérdéseit dolgozza fel mai köntösbe bújtatva, ám az egyház, a vallás szemüvegén át nézve. A falakon bibliai idézetek. Ha egy mondatban kellene összefoglalnom, azt mondhatnám, az idézetek mind egy irányba mutattak: az Élet felé.

Ha a Bibliai mindvégig az Úton vezet minket, megengedhető-e, hogy ellentmondásokba ütközzünk?

Amennyiben "nem lenne más dolgunk", mint az Írás szerint élni, azt követni, vajon részünk lenne-e mindabban, amit nap mint nap átélünk?

Ha egyáltalán lehet hibáról beszélni, ki vagy kik követték el? Az evangélisták? A Biblia "összeállítói"? A felekezetek vezetői?

Nincs jogom ítélkezni, sem teológiai vitákhoz folyamodni.

Ha elkülönítem az egyházat mindattól, ami a Könyvek Könyvében áll, egyszerű és hatalmas igazságokat fedezek fel. Találok csodákat, próféciákat, megfigyeléseket, törvényszerűségeket. Azt is mondhatom, hogy az Írás "aktuális".

Csakhogy meg kell vizsgálnom, mi az, amit aktualitás alatt értek.

Semmiképp sem azt, hogy ami évezredekkel korábban íródott, azt szóról szóra átvihetem a mai napokra. Az Idő nem csak értem, ellenem is dolgozik.

Hadd vázoljak erre egy példát.

A kiállítás egyik témája a családalapítás, valamint ennek "másik oldala", az abortusz. Ismert, hogy az abortuszt az egyház szigorúan ellenzi. Ezt meg is lehet érteni, el lehet fogadni.

Az viszont sokak számára különösen csenghet, hogy az egyház a házasság előtti szexualitást is ellenzi, mondván, hogy aki házassága előtt szexuális kapcsolatot épít ki, képtelen lesz megélni az igaz szerelmet, képtelen lesz valóban átadni magát a másiknak, mivel lelkének egy része ahhoz, vagy azokhoz "köti", akikkel korábban "egyesült".

Ez rengeteg kérdést vet fel.

Egyrészt: mai világunk nem éppen arról ismert, hogy a szüzességet mint erényt ismeri el és tiszteli.

Másrészt: szülőként és fiatalként is sokan vallják, hogy igenis szükség van az ismerkedésre, éppen azért, hogy fel tudjuk ismerni az igaz szerelmet.

Harmadrészt: saját tapasztalatom, miszerint sokan kellemetlen, rossz élményként élték meg az első aktust, vagy olyan gátak képződtek bennük (akár családi, akár másféle háttér következtében), aminek köszönhetően azonnali, erős szorongást élnek át, amint egy másik partnerrel kívánnak szexuális kapcsolatot kiépíteni. Ezek nem csupán lelki, de testi sérülésekben, gátakban is megnyilvánulhatnak.

Haladjunk visszafelé. Nem hiszem, hogy az utóbbi akkor vezetne helyes útra, ha az első aktus meg sem történt volna. Hiszem, hogy ha valami megtörtént, annak jelentősége van. Meg kellett történnie. Hozzásegít a továbbiakhoz. Kihagyhatatlan lépés volt.

A második pontot szeretném kitágítani.

Miért hozunk létre megannyi kapcsolatot? Amit megélünk a másik mellett, valóban szerelem? Létezik egyáltalán még szerelem?

Legtöbben szinte egész életünkben a spirituális út mellett keresünk még valamit, azaz még valakit. Hiszünk a szerelemben, hiszünk a sírig tartó boldogságban, s ezért kutatjuk életünk párját.

Ha bárki megkérdezné, "Miért megyünk szinte vakon ezen az úton, miért keresünk szüntelen?", azt válaszolnám: "Mert nincs járatlan út". Már jártunk ezen az úton, tudjuk, hogy van. Ezért indulunk el rajta újra és újra.

Majd jönne a következő kérdés: "Ha ismerjük ezt az utat, és azt is tudjuk, hogy van szerelem, hogy létezik valaki, aki a párunk lehet, miért teszünk megannyi kitérőt, miért hisszük azt oly sokszor, hogy ő az, majd lázálomból ébredve megyünk, futunk tovább, csalódással a szívünkben?".

Ezt a kérdést magam is feltettem. A választ Paolo Coelho regényében találtam meg.

És amikor az emberek a reinkarnációra gondolnak, mindig beleütköznek egy nagyon nehéz kérdésbe, ami így hangzik: Ha kezdetben olyan kevés ember volt a Földön, most pedig ilyen sok, akkor honnan jött ez a rengeteg új lélek?

(...)

Bizonyos reinkarnációk alkalmával megkettőződünk. Akárcsak a kristályok, a sejtek és a növények, a lelkünk is kettéosztódik. Kettéválik, és az így keletkezett új lelkek kettéválnak, és így tovább (...) .

(...)

Mindannyian annak a részei vagyunk, amint az alkimisták Anima Mundinak, vagy Alma Mundinak, azaz a Világ Lelkének hívnak. (...) Az az igazság, hogy ha az Anima Mundi csak osztódna, akkor egyre nagyobbra nőne, de egyúttal egyre jobban el is gyengülne. Ezért nem csak osztódunk, hanem újra meg újra össze is találkozunk.

(Részletek a Brida című regényből)

Itt tehát meglelhetjük a választ.

Lelkünk egyre több darabra "hullik", mi pedig ösztönösen a keresésére indulunk. A szexualitás pedig nem más, mint újraegyesíteni, ugyanakkor (főként a férfiak oldaláról) uralni is. Ahogy ki is mondjuk sokszor: magáévá tenni.

A hiba itt keresendő. Ugyanis bár célunk a magunkévá tétel, az uralkodás, a megszerzés, ez lehetetlen. Mégis Kos módjára újra és újra megtesszük, majd miután fejünket többször is a falba vertük, aléltan, erőnket s hévünket vesztve rogyunk a földre.

Ha a szex célja a megszerzés, úgy beszűkül. Az átélés, az egyesülés az, amely kitágít.

Coelho leírja azt is, hogy a "kitágított" szexet minden érzékszervünkkel átéljük. Magunkba tekintünk: vajon hány érzékszervünk "vesz részt" a szexben? A tapintás még talán az élen áll. A látás, a hallás már eltörpül, s még mindig marad kettő: a szaglás és az ízlelés.

Az "egyesülő" szex ereje éppen abban rejlik, amit Coelho a regény során úgy nevez meg: "a látható és a láthatatlan közti híd". Ha jobban belegondolunk ebbe, egy újabb kérdés merül fel: ismerem, ahonnan indulok és ahova jutok?

Saját testünket is egyre kevésbé ismerjük, márpedig innen kell indulnunk, hogy eljussunk a lelkünkhöz, s ezek még csak mi vagyunk: a szexben viszont ketten leszünk.

Visszatérve a Bibliához és az egyház tanításaihoz. Coelho még egy nagyon fontos dologra is kitér. Leírja, hogy a Teljesség is két erőből áll: férfias erőből - ezt tudásnak nevezi- és nőies erőből -ez utóbbit pedig átváltozásnak. Mindkettő létezik, de egymás nélkül nem érhetik el a célt, csakis egymást kiegészítve, egymással egyesülve válnak újra teljessé.

Nézd meg mai világunkat: a tudomány világa. Tudás - csupa férfias energia. De hol a puha öl, mely befogadja, "és lesznek egy testté"? (Mózes 1. könyve, 2:24).

Hogy egybeolvasszam a bibliai és a szexuális motívumokat: ha hullik is a mag, nincs föld, mely hajtássá érlelné.

Válaszokat már kaptunk, de komikusan még mindig ott kering bennünk a lezáratlan kérdés: "Akkor most hogy is van ez a szexxel a házasság előtt?".

Erre is Paolo Coelho szavait tolmácsolom a fent említett regényből:

A Szerelemnek nem ilyen lemondás kell. Az igaz Szerelem hagyja, hogy mindenki a saját útján járjon - mert tudja, hogy ez nem választja szét egymástól a Feleket.

Amikor az új gondolatok érlelődni kezdtek bennem, úgy gondoltam, ez a beszélgetésünk elsősorban a Halál témája köré fog gyűrűzni, ám ahogy tovább erjedtek bennem az érzések, a meglátások, a tapasztalások, körvonalazódott, hogy ettől a témától csak elindulni tudok. Hogy hova jutok, még nem láthatom előre.

Miért foglalkoztat minket a halál?

Legtöbben úgy vélik, maga a halál elrettentő, borzasztó látvány (vagy mondjuk így: élmény). Valójában mi a halál? Sok, inkább úgy kérdezem: mikor történik a halál? Folyamat egyáltalán? Tart valamettől valameddig? Csak egyetlen villanás alatt megy végbe?

Azért is teszem fel ezeket a kérdéseket, mert amikor a legelső fenti mondaton gondolkodtam, eszembe ötlött az, hogy ha maga a halál pillanata valóban megvisel is, ahogy a szólás is tartja, nagyon sokan megszépülnek a halál után. Ezekből is kitűnik, hogy a halálra úgy gondolunk, mint arra az egyetlen pillanatra, amikor a fizikai test kilép "élettani rendjéből". Ritkán tekintjük folyamatnak - kivéve, amikor haldoklásról beszélünk. Ekkor azt mondjuk, már a két világ határmezsgyéjén van. Akkor viszont a halál is világ? Ugyanúgy, mint az élet?

Egyetlenegy pillanattól félünk, amely egész életünkben -ami igencsak hosszú ehhez képest- rettegésben tart minket?

Félelmünket azzal növeljük, hogy minél több bástyát vonunk félelmünk tárgya elé. Abba bele sem gondolunk, nem szorongunk-e még inkább valamitől, amit egyre homályosabban látunk.

Hamis álomképekbe ringatjuk magunkat, miközben legyintünk a vanitatum vanitas-on, s csüggedten éljük meg a boldogság -sokak szerint- oly kevés pillanatát, mert képtelenek vagyunk örülni valaminek, ami van. Kizárólag azzal foglalkozunk, hogy majd nem lesz.

Talán az eddig elmondottakból is kitűnik, mekkora bábeli tornyot építünk magunk köré. Mindeközben keressük az okot, keressük a bűnbakot, akinek a számlájára írhatjuk a rossz, a mulandóság, a romlás ördögét. S mikor keresésünk kudarcba fullad, az árnyékban felismerjük saját gyarlóságunk, "romlásunk virágait", s magunkra vonjuk a bűntudatot.

Miért van ez? Azért, mert nem tudunk egyik oldalra sem állni. Nem tudjuk elfogadni sem a mulandóságot, sem az állandóságot. Ha csak az egyiket látjuk, azonnal a másik hiányát fedezzük fel benne, s meg akarjuk találni azt. Amint bevonjuk a másikat, az előbbi értékét veszti, s bálványunk máris megváltozik.

Olyanok vagyunk, mint a "rossz szerelő", aki szét tud szedni egy hatalmas gépezetet, ám az összerakásnál bajban van. Ha mégis sikerül összeállítania az elemek halmazát, az alkotás elveszti bámulatosságát, mert tudja, hogyan és miből áll össze. Innentől már nem csoda.

Egyszer azt mondjuk, élj a mának, "üstökén ragadd meg a pillanatot", máskor nem merünk lépni. Egyszer itt van a (vélt) bölcsesség, másszor ott.

Az itt és most hozza létre a majd-ot. Ami most itt van, később ott lesz. A későbbi boldogságot nem fogod elérni, ha a mostani boldogtalanságtól várod.

Tudom, még most is kétségeid vannak. Ezzel nem vagy egyedül. A kételkedést is a saját hasznodra tudod fordítani, csak fel kell ismerned mibenlétét. Ha felmerül benned, tudd, hogy valami előtt állsz.

Félelmeid azok, amelyek alárulják számodra, hogy jó úton jársz. A rossz út nem okoz félelmet, mert tudod, hogy rossz.

• Hogyan különböztethetem meg az illúziót a valóságtól?
• Az illúzió képlékeny, a valóság nem ingatható meg.
• Tehát keressem az állandót a változóban?
• Az állandót magadban leled, a változót kívül.
• Rajtam kívül sosincs változatlan?
• Ha belépsz valahova, tudod, hogy onnan ki is kell menned. Ez a változó. Létrejön, megszűnik: illúzió.
• És a valóság?
• Belépsz valahova, és eláraszt az érzés, mely szerint "itthon vagy".  Megérkeztél - ez a valóság.
  
  
  
  
  
   

Eddig úgy ült szívemben a sok, rejtett harag,
mint alma magházában a négerbarna mag,
és tudtam, hogy egy angyal kisér, kezében kard van,
mögöttem jár, vigyáz rám s megvéd, ha kell, a bajban.
 

(Részlet Radnóti Miklós Sem emlék, sem varázslat című verséből)
 

Vajon hányszor érezzük át a csodát? Egyáltalán: képesek vagyunk-e megteremteni magunkban és magunknak a csodát?
Hányszor vetünk számot magunkkal? S a fő kérdés: miként tesszük?

Előre nézünk, vagy hátra?
Azt nézzük, mi van mögöttünk, vagy azt, ami még előttünk áll?
Sőt: helyes ez? Miért nem MOST és ITT keresünk?

A születésnapok száma nő - távolodunk valamitől, de tartunk is valahova.

A minap korán elhunyt barátaink sírja mellett álltunk.
- Vajon mi történhet a halál után? - kérdezte egy barátom.
- Ezt majd csak akkor tudjuk meg. Viszont hiszem, hogy ahol ők vannak, jó hely. Biztos vagyok benne, hogy csak jó történhet velünk "odaát".
Majd újabb kérdés vetődött fel bennem. Mi az, hogy a halál után? Azt tudjuk, hogy az életet a halál követi. Akkor mi következi a halál után? Hiszem, hogy a Örök Körforgás újra az életet hozza el.
Különös, hogy akkor és ott, a temetőben állva éreztem az itt és most biztonságát.

A következő gondolat, amely érlelődött bennem, az áldozat kérdése. Engedd meg, hogy egy párbeszédet idézzek:
- Paolo Coelho Brida című könyvében azt a kérdést teszi fel, hogy vajon képes lennél-e feláldozni mindent életed párjáért.
- Én úgy gondolom, ha valóban életed párjáról van szó, ott nincs szükség áldozatokra.
Egyre jobban elmélyül bennem az a tudat, hogy mindaz, amit képes vagy feláldozni, sosem volt a tiéd. Illúzió, délibáb, melyhez foggal-körömmel ragaszkodnál. S amikor a kép halványul, majd köddé válik, te mégis ott álsz. Ott és akkor. Ugyanabban a biztosban vagy benne, amelyben a bizonytalant kergetted. Itt vagy.
Ahogy József Attila fogalmazza meg a kósza vágyat:
 

Úgy szállong a semmi benne,
mintha valaminek lenne
pora...
 

(Részlet a "Költőnk és Kora" című versből)

Áldozat volt, mert el kellett engedned. Ám amint megtanultál elengedni, az áldozat áldássá válik - hiszen ugyanazon szóból ered.
Emlékezz arra, hogy mindaz, amit magadról levetsz, Téged tesz könnyebbé.

Csoda és áldozat. Mindezek rajtunk állnak.
S mit teszünk mi?
Megteremtjük magunknak a csodát, s amikor a küszöbön áll, megriadunk saját művünktől. Legszívesebben elmenekülnénk.
A csoda számunkra azt jelenti, amit létrehozunk, majd megtagadjuk. "Ez nem lehet igaz" - ebben áll a tagadás.
Ki kell mondanunk a magunk számára is: megérdemlem és elfogadom. Ahogy a dalszöveg is mondja:
 

Álmodtam egy világot magamnak,
Itt állok a kapui előtt.
Adj erőt, hogy be tudjak lépni,
Van hitem a magas falak előtt.
 

(Részlet az Edda Álmodtam egy világot című dalából)

S ha lehet kívánni -nem csak születésnapunkkor-, akkor ez egyik kívánságom ez az erő és hit.
Mi mást kívánnék még?
Megbocsátást adni és nyerni.
Legyőzni minden félelmemet.

Legyőzni minden félelmemet és megszabadulni a bűntudattól. Attól a bűntudattól, ami nem az enyém.
Vajon Te cipelsz-e olyan keresztet, amely valójában nem a tiéd? Hátad izmai csak a saját keresztedet bírja el. Minél többet teszel magadra, annál jobban összerogysz, s annál kevesebb erőd marad.
A bűntudat csak benned alakul ki, azt visszaadni nem tudod senkinek. Egyedül a megbocsátás segít. Viszont tudnod kell magadnak is megbocsátani.
Egy nagy bölcsesség azt mondja, ha képtelen vagy szeretni magad, szeresd éppen ezt a tulajdonságodat.

Szeretnénk feladni az életet - pedig a halált sem tudjuk.

Markolj a húsba - ragadd meg a semmit.
Ölelj, kívánj - majd dobj el undorral.
Akarj az enyém lenni - és soha nem leszel.

A minap láttam egy dokumentumfilmet, amelyben sürgősségi ambulanciákon dolgozó orvosok nyilatkoztak különös eseteikről. Egy afro-amerikai doktornőt és idős fehér asszonyhoz osztottak be, aki nyíltan vállalta rasszista nézeteit. Idézek a közöttük lezajlott párbeszédből:
 

- Mit akar?
- Dr. XY vagyok.
- Maga nem az orvosom. Hol van az orvosom.
- Én leszek az Ön kezelőorvosa.
- Rendes orvost akarok. Felőlem mossa fel a padlót, vagy súrolja ki a WC-t. Csinálja, csak  hívjon hozzám egy orvost.
- Asszonyom, Dr. XY vagyok. Szeretném megvizsgálni.
- Hozzám ne merjen érni. 70 évet éltem le anélkül, hogy feketék érjenek hozzám, nem most szeretném elkezdeni.
- Tehát azt mondja, erős alhasi fájdalmakat érez. Mikor kezdődtek a panaszok?
- Azt nem tudom, csak azt tudom, hogy fáj. Tegye rendbe!

Meghökkentő, ugyanakkor elgondolkodtató az idős nő viselkedése. Szembeszegül, ellenkezik, ugyanakkor az áldozat szerepében tetszeleg. Segítségre szorul, ugyanakkor parancsokat ad.
Ez a fajta ellentétesség, ambivalencia, az ellenkező töltetű érzelmek és indulatok látszólagos szimultánsága a Hazugság jellemző ismertetőjegye.
Ez is hűen tükrözi a rasszizmus mibenlétét, amire még visszatérünk, most viszont egy másik nézőpontot szeretnék felvázolni.
 

Mielőtt meditálni kezdtem, eszembe jutott a meditáció és az ima egysége, pontosabban e kettő rokonsága - ugyanoda vezet, csak más úton. A meditáció lényege a belső átélés. Vajon képesek vagyunk ugyanezt átélni imáink során?

Találkoztál már olyannal, aki az imát egyedül Istenre, egy külső erőre irányította? "Gyógyíts meg!" - akárcsak a korábban említett idős nő. Bajban vagyok - te segítesz, én irányítok.
A kulcsszó: nem működök együtt veled. Neked ez a dolgod, én eljöttem ide, részemről mindent megtettem, most már te jössz.
Innentől minden a te felelősséged.
 

A Tizenötödik metamorfózisban szóba hoztam Hankiss Elemér Félelmek és szimbólumok című könyvét. A mű 7. fejezete a bűnről és a bűntudatról szól.
Magát a Gonoszt már Szent Ágoston igyekezett tökéletesen kizárni a világból, ám a középkor valósággal piedesztrálra emelte azt, megteremtve így saját (ál)biztonságát. Ezzel együtt hozta létre az eredendő bűn fogalmát, miszerint a Bűnbeesés az emberi gyarlóság következménye - felmentve Istent e szerep alól. Ezzel szállt szembe számos teológus, hadakozva az eredendő bűn mibenléte ellen.
S hol tartunk most? Látszólag nincs felelősség, nincs bűntudat (mégis van szenvedés).
Popper Péter a szeptember 11-i terrortámadást követően nagyszerű tanulmányt írt az amerikai nép lélektanáról, amely sajnos ma már globálisan is igaznak bizonyul. Nézete szerint az amerikai nép a felsőbb hatalmaktól -így az államok kormányától- várja el saját biztonságát. Úgy viselkedik, mint az a kisgyerek, aki ha elesik a játszótéren, és megüti magát, sírva szalad a szüleihez, őket vádolva, amiért nem figyeltek, nem vigyáztak rá eléggé.
Mai világunkban ez a mentalitás tökéletesen nyomon érhető. Személyiségi jogokkal, az ártatlanság védelmének rongyával álcázzuk magunkat. Jogainkkal tisztában vagyunk, mindenáron érvényesíteni akarjuk azokat - miközben megfeledkezünk kötelességeinkről. Ha sérül a páncélom, akkor pedig az áldozat bőrébe bújok.

A félelem által vezérelt hit ugyanezt a képet mutatja. Az "istenfélő" ember úgy gondolja, neki elég imádkozni, s ha mégis trauma, veszteség éri, úgy istene ellen érez haragot. Számára a Miatyánk csak kérés. Csak az a fontos, hogy "nekem legyen". Ha megfigyeled ezeket az embereket, észreveheted, hogy betegség, veszteség, halál esetén pontosan ugyanúgy fognak viselkedni, mint a fent bemutatott idős asszony. "Gyűlölöm őt - de gyógyítson meg."
Egy a fontos: az én vállamat ne terhelje felelősség. Ha áldozatnak tüntetem fel magam, több figyelmet fogok kapni, mintha azt mondanám, én hibáztam. Az megalázó lenne.

Hiszem, hogy az efféle álhit, az "istenfélelem" és a rasszizmus is ugyanazon gyökér hajtásai. A Hazugság, a Félelem álrózsái. Márpedig a hazugság és/vagy a félelem sokkal több energiát emészt fel, mint a megbocsátás, vagy a bocsánatkérés. Ha félek, hazudok, azt el kell nyomnom, ami nem kis munkát kíván. Feltehetőleg a Sigmund és Anna Freud által kidolgozott elhárító mechanizmusok gyökere is ebben keresendő.
A rasszizmus abban rejlik, hogy felfújom az egómat: én értékesebb, több vagyok, mint a másik. Ahhoz, hogy ezt a számomra nagyon is gőgös érzést fenn tudjam tartani, a másikat gyűlölnöm kell. Teljesen el kell tőle fordulnom - még azelőtt, hogy megismerném. Tehát: az ellenérzetet a megismerés hiánya szüli. Minden erőmmel azon vagyok, hogy ne is ismerhessem meg - mert tudom, hogy akkor elveszíteném a "gyűlöletre való képességemet".
Ám abban a pillanatban, hogy felismerem egymásra utaltságunkat -mint az orvos és a beteg esetében-, megzavarodok.

Ha pedig magamat nem ismerem (mert nem vagyok hajlandó elmerülni a meditációban vagy az imában), mindaddig a másik felismerésére sem leszek képes. Ugyanis a másik megismerése csak önmagam feltérképezése által érhető el. Ebből következik tehát, hogy a másik ellen mutatott dühöm valójában a saját magam iránt érzett haragom átvetítése.
Ezt találóan fogalmazza meg méltán ismert popénekesünk, Ákos Be lettél oltva című slágerében:
 

Csak akkor ítélj, hogy én ki vagyok, ha már tudni fogod, hogy Te kicsoda voltál.

Miféle ország, mondd, e gyermek-ország,
miféle régen elsüllyedt mennyország?"
 

Kosztolányit idézi Hankiss Elemér Félelmek és szimbólumok címet viselő könyvében.
Valóban érdemes elidőznünk a gondolat felett: mivel szemben akarjuk mindenáron megvédeni magunkat? Miért a félelem a legfőbb mozgatórugónk, mely ellen súlyos erődítményekkel akarjuk óvni magunkat?
Miért emelünk oly hatalmas falakat, amelyek tisztánlátásunktól fosztanak meg bennünket?

Miért keresi Kosztolányi az "elsüllyedt gyermek-országot"?
Amikor félelmeink belső, magunk szülte okai után kutatok, gyakran eszembe jut az, amit az amerikai felhőkarcolók építése kapcsán hallottam. Állítólag e monstrumok építésén indiánokat alkalmaztak, mivel ők nem féltek a magasságtól, nem volt tériszonyuk, mivel a nyelvükben nem volt ennek megfelelő szó - így nem tudták, hogy létezik ilyen.
Milyen érdekes összefüggésre mutat rá az, hogy több ősi vallásban Isten nevét nem lehetett kimondani, mert úgy tartották, hogy ha megnevezik, megfosztják halhatatlanságától.

Tehát, ha kimondom a nevét, létrehozom - átadom őt a mulandóság világának.
S mitől rettegünk leginkább? Éppen a mulandóságtól. A freudi Thanatosz az, aki minket rettegésben tart.

Vagy inkább -ha már Freudról beszélgetünk-: mi magunk vagyunk azok, akik saját, belső félelmünket vetítjük ki rá?

Úgy vélem, a félelem alapvetően a túlélést hivatott szolgáltatni. Az állatvilágban a félelem az, amely az őrzőláng szerepét tölti be - állandó figyelmet tart fenn, hogy elkerüljék a ragadozókat.
Csakhogy: hiszem, hogy az állatok nem élnek állandó rettegésben - szemben az emberrel.
Ahogy a gyermek sem fél, aki még a Kosztolányi által leírt "mennyországban" létezik. Márpedig ez a mennyország nem valami távoli, elképzelt, "virtuális" valóság, hanem itt van, ebben a világban, ahol ők is és mi is élünk. Ő, aki még nem képes megnevezni, nem fél, hanem érdeklődéssel fordul az ismeretlen felé. Számára még nem létezik jó vagy rossz, csak "Egy" van. Később osztja csak részekre az egyet. Számára nem létezik a születés és halál kettős tánca, csupán az élet - ez az egyetlen bizonyosság, amiben itt és most létezik.

Nincs még saját pajzsa és szablyája - mert nem harcol.
Ellenben rá van kényszerítve, hogy a későbbiekben felvértezze magát.
Saját félelmeinket aggatjuk rá.

S mindeközben szabadsára vágyunk.
Ám lehetünk-e szabadok, vagy vállainkat mázsás súly nyomja - amelyekkel önmagunkat nehezítjük?

Hiszem, hogy a párkapcsolatban valamire tanítjuk egymást, közös feladatunk van. Utólag jöttem rá, hogy egymásnak tartunk tükröt. Az a probléma, ami a másikban zavar minket, valójában bennünk lakozik. Erre persze a kapcsolat alatt nem, vagy ritkán jövünk rá -több ok miatt.

Az életünk során rengeteg szerepet öltünk magunkra. (Gyermek, fiatal, szerelmes, szülő, stb.) A kapcsolat alatt is felvehetünk különböző szerepeket, ennek okait még boncolom. Ha tudatosan figyelünk egymásra, észrevehetjük, történt-e újabb szerep felvállalása, s ha igen, miért. Fel kell mérnünk, hogy az aktuális szerep segíti, vagy hátráltatja a kapcsolatot.
Úgy tapasztalom, hogy sokszor olyan szerepekbe bújunk, amelyeknek nem a párkapcsolatban lenne helye. Játszhatunk például szülőt a párunkkal szemben, ami lássuk be, nem helyénvaló.

Mindehhez viszont alázatosnak kell lennünk, aminek szerves része a felelősségvállalás.
Úgy viszonyulok a párkapcsolatokhoz, hogy bármi történt is, ennek meg kellett történnie, hiszen mi akartuk így, ezt a szerződést mi kötöttük.
Ezt szakrális szerződésnek nevezik. A szakrális szerződés lényege, hogy a köztes létben, leszületésünk előtt szerződést kötünk mindazokkal, akikkel közös sorsunk lesz. Ám születésünkkor ezt elfelejtjük, hogy valóra válthassuk.
Akár létezik, akár nem szakrális szerződés, a kapcsolatot mindig mi vonzzuk be. A másik emberben azt keressük, ami kiegészít vele, ám ugyanazt találjuk meg, ami bennünk is megvan -hiszen energiánk azonos.

Ha a kapcsolat véget ért, magunkban helyre kell állítani a megingott energiákat. Magamba figyelve -meditálva, imádkozva- megköszönöm a másikat, hogy tanított, elkísért a közös úton, amit magunknak jelöltünk ki.
Megköszönöm, hogy benne felismerhettem magamat, s hogy tanultam, továbbléptem az önismeret útján.

Ha nem ez történik, valami lezáratlan marad.
Ekkor esünk bele a hamis gyászba, amikor magunkat siratjuk, szinte magunkat temetjük el.
Egyes kultúrákban a halált ünneplik. Tánccal, énekkel köszönnek el a megboldogulttól(!)
Gondolkodtál már azon, mit jelent a szó: meghalni. Valamit, ami felfelé irányul.

Gabriel Garcia Marquez nagyon bölcsen azt mondta: "Ne sírj, mert végetért, örülj, hogy megtörtént."

Ha mindezt nem éled át, és nem éli át, egyikőtök sem fog magyarázatot adni, és egyikőtök sem fog magyarázatot kapni.
A válasz belül van.