Az ember valódi hatása nem abban mutatkozik meg, amit az utókorra hagy, hanem amit eleinek képes adni.

Korábban azt kérdeztem Tőled, mire fogsz minket tanítani.

A valódi tanító nem abban méretik meg, mit képes átadni az őt követő generációnak. Ezt csak a mi "civilizált társadalmunk" gondolja így. Ám a civilizáció "eszközei" sokszor falak és fegyverek, amelyeket legtöbbször csak akkor vesszük észre, ha már betemettek minket.

A gyermek, a jézusi értelemben vett gyermek viszont nem csak fegyvertelen, de még pajzsot sem tart a kezében. A pajzs pedig a fegyverek ellen hivatott szolgálni - így válik maga is fegyverré.

Nem válsz védtelenné falak és fegyverek nélkül. Amitől védjük magunkat, valójában saját félelmünk. A civilizáció így került önmaga csapdájába - a Kígyó saját farkába harap. A valódi tanító felismeri a hazugságot, ám nem fojtja el. Tudja ugyanis, hogy tanítónak lenni egy élet hivatása. A katedra a saját élete, ahol valójában ő maga vizsgázik - minden percben, minden cselekedetével.

A "nyugati világ" pedagógiája a gyermeket üres lapnak tekinti, melyet neki kell teleírnia. Egyetlen célja: önmagát, saját elveit reprodukáltatni. Ám közben támadja önmagát, saját maga ellen lázad, észre sem véve, hogy önmaga instabilitását is átülteti.


Korábbi bejegyzésemben (Klári néni emlékére) megidéztem egy valódi tanítót, akinek nagysága éppen abban rejlett, hogy a gyermekeket érintetlenül hagyta, engedvén, hogy saját világukat vetítsék ki, s eresszék be őt oda. Akiknek újat, tanulnivalót mutatott, nem a gyermekek, hanem mi, "képzett" tanárok tanítók, művészek - "szakemberek. Hagyta, hogy rajta keresztül a gyermekek tanítsanak bennünket.

Az igazi tanító ilyen: nem kezd hosszas magyarázkodásba, nem használ elvont képleteket - némán ül, hallgat, megfigyel. Az igazi tanító alázattal tekint a tanulásra. Az igaz tanítónak méltóvá kell válnia tanítványaihoz.


Ezért állunk most Körülötted, szótlan csodálattal ...

Egy korábbi beszélgetésünkben a tabuk tárgykörét feszegettük. Ahhoz, hogy témánk fő vonalához érjünk, ide kell visszatérnünk, pontosabban a szexualitás tabujához.
Alapvető ösztönünk, mégis elnyomjuk. Miért?
Hogy közelebb kerüljünk, a keleti és nyugati világ közti különbségekre világítunk rá.

A napokban olvastam egy cikket, amely a japán nép lélektanát elemezte. A riportalany elmondta, hogy a japánok legfőbb elve az, hogy a közösség érdekeit az egyén érdekei fölé helyezi. Ugyanakkor szexuális attitűdjeikaz európaikhoz képest sokkal nyíltabbak.
Magunkra tekintve elmondhatjuk, hogy sokkal inkább inkább az individumra koncentrálunk, mintsem a kollektívára, ám -egyrészt éppen ezért is- szexualitásunkat egyéni korlátaink közé szorítjuk.
A pornóipar mégis virágzik és szinte mindenütt erotikus tartalmakba ütközünk. Ha figyeled a könnyűzenei médiát, tapasztalhatod, hogy szinte minden második videóklip nyílt, vagy elfojtott szexualitást sugároz.
Mi mindezt mégis véka alá rejtjük és a magasabb, lelki-szellemi értékeket kívánjuk hirdetni. Ez a prófécia nem vezet előre. Az elnyomott szexualitás éppen azért tör felszínre, hogy a valódi okokra hívja fel figyelmünket.
Magunkat modernnek valljuk, ám nem akarjuk észrevenni, hogy éppen az alapok billegnek, s minél jobban építkezünk, annál több terhet róvunk remegő lábainkra, melyek a súlyt már nem bírják el. Eközben másra mutogatunk. Első lépésben lebecsméreljük mindazt, amit nem értünk meg -hiszen könnyebb ezt tenni, mint megismerni. Másodsorban pedig titokban áhítozunk utána.

Sokan beszélünk arról, hogy a szex elsínylett, s az aktus után szinte undorodunk. Mindaddig nem vágyhatunk a szexualitás magasabb dimenzióira, amíg azt önmaga helyén nem tudjuk megélni. Az alsó csak akkor van helyén, ha felfelé mutat. Először az alsó szinteken kell teljessé válnunk.
A japán kultúra azért helyezi előtérbe a közösséget, mert már megérte az egyént, s képes lett az egót alázatossá tenni. A Káma-Szútra, a Tantra azért beszél a lelkek egyesüléséről, mert a testi szinttel már azonosult.

Önmagad megismerésének is a legalsó szintről kell indulnia. Meg kell találnod az első pontot, ehhez fogod viszonyítani a másikat. Csakhogy mivel magasabb dimenziót ismersz, ahhoz, hogy önmagad meg tudd határozni, még több pontra lesz szükséged.
A tabut csak úgy tudod feloldani, ha eljutsz az ő szintjére.

A Középpont az a "hely", ahonnan minden csupán egy lépés, minden egyenlő távolságra van.

• Miért nem történnek velünk csodák?
• Azért, mert mi magunk állítunk elé akadályokat.
• Mi képezi az akadályt?
• A tagadás.
• Hogy érted ezt?
• Gondolj bele, mit nevezel csodának. Mindazt, amt hihetetlennek és lehetetlennek vélsz. A hihetetlen nem más, mint a Hit tagadása, a lehetetlen pedig a Lét tagadása.
• Miként tanultuk el a tagadást?
• Azáltal, hogy "felnőttünk". A gyermekekben még ott él a Hit.
• Ezért hisznek a mesékben is...
• A mesékben nem éppen csodák történnek?
• De igen, ám a meséket a magunk kedve szerint formáljuk.
• Gondolod, hogy az életet nem?

Annyira vagyok erős, amennyira gyenge - erősségem a gyengeségem, s gyengeségem az erősségem.

Nézzük egymást, nézzük,

Regénket regéljük.

Fürkésző tekintet találkozik a bölcs, mély tekintettel.

Nincsenek kérdéseid, nem úgy, mint nekünk Hozzád. Te még ott vagy, közel Hozzá.

Mögötted nem egy nap van. Most mégis kitörtél az időtlenségből. Te döntöttél így. A Te bölcsességed vezetett ide.

Innentől már rajtunk áll, hogy az Ősiséget megőrizzük Neked.

Valójában nem azelől fusz, amitől félsz, hanem éppen abba rohansz bele. A félelem biztos jele, ha nekirontasz ellenfelednek. Győzni csak akkor leszel képes, ha megállsz előtte és megismered.

Nem-lét nincs, csak az Élet tagadása létezik.

Ami van, azzal nem kell kérkedni. Semmi sem létezhet alázat nélkül. Ami mellőzi az alázatot, az a valótlant tagadja.

Amit tagadni, hazudni akarsz: ruházd fel, fesd ki, díszítsd fel.

Kedves Olvasóim!

Hivatásom közel egy hónapra külföldre vezet, ez idő alatt nem lesz alkalmam új bejegyzést írni.

Remélem, hogy a korábbiak kárpótólnak mindenkit e hosszabb kimaradás ellenére.

Szeretném megköszönni mindenkinek, aki ellátogatott és ellátogat hozzám, akár kitartó olvasó, akár egy-egy bejegyzés erejéig teszi.

Címként azt is írhattam volna: Az Élet művészete - a Művészet élete. Ám ehhez kicsit távolabbról kell indulnunk. Meg kell értenünk, miként kapcsolódik az Élet a Logoszhoz.

A Logosz az Életet jelképezi, ahogy az Élet a Logoszt.

Ám mi az életet másként értelmezzük. Körül akarjuk határolni, mint minden fogalmunkat. Ki akarunk tépni egy részt a nagy Egészből, és rámondani, hogy ez az. Csakhogy egyetlen szelet nem maga a torta.

Tehát körül akarjuk határolni. Körülhatárolni az állandó mozgást és változást. Kijelölni két pontot, és azt mondani, innentől idáig. De mire eljutok az egyik ponttól a másikig, a kettő közötti "rész" már nem ugyanaz.

Ezért értjük nehezen a Logoszt. A Logosz ugyanis egyesít, nem pedig szétszabdal. A kiszabott rész múltbelivé válik, ám a Logosz a jelenben létezik. Nincs innen és nincs idáig - csak most és itt van. Múlt és jövő már csak részek, amelyek belőle indulnak ki. Ám azzal, hogy kilépnek, máris elvesztik jelenüket.

Miként kapcsolódik ide a művészet?

A művészet -legyen az festészet, szobrászat, zene, tánc, irodalom- mind a jelenben zajlik. Tény, hogy a képet, szobrot, zeneművet, verset már megalkották, a katarzis itt és most jön létre bennem, amikor nézem, hallgatom játszom, olvasom.

Egy műalkotást, egy zeneművet lehet térbe, formába helyezni, ám amitől művészet, az egyedül a jelenben nyilvánulhat meg.

Így válhat igazzá a korábban felbukkant állítás, miszerint a művészet mindig az életről szól, az életért létezik. Fontos itt ugyanakkor megjegyezni, hogy elsősorban a művészet szolgálja az Életet.

A szépet, az értéket, melyet a művészetben megjelenítünk és keresünk, az Életből merítjük, onnan ültetjük át. Mindent, amit megformálunk -akárcsak a gondolat szintjén is- valahonnan származtatjuk. Ez a valahonnan a Logosz. A Logoszban minden egyesül, amit csak részletenként tudunk dimenzionálni.

A szépet, az értéket csak akkor látjuk és éljük meg a művészetekben, ha azok valahonnan már ismerősek számunkra. Ez tulajdonképpen a Logosz igazsága. Nem hiába a mondás: nincs új a nap alatt.

Carl Gustav Jung ezt a Logoszt érinti, amikor a kollektív tudattalanról beszél. Kollektíva = egyesítés. Egyesítés pedig a Logoszban létezik. Minden más csupán leképezés. A szó magában foglalja az irányt: le. A művészet pedig felfelé hat.

A művészet -az a művészet, amely a Logoszban fogant- az Életet élteti. A művészet "oldani és oldódni" vágyik.

Elsősorban a félelmekről szeretnék beszélgetni Veled.

Nem mindennapos témaválasztás, és nem olyan, amiről egy hosszú nap utáni tea mellett szoktunk csevegni. Valahol ez is tabu.

Embertársainkkal folytatott beszélgetéseink során keveset szólunk arról, mi az, ami létező és mi az, ami nem létező. Pedig csak ez önmagában is tartalmas beszélgetéshez vezetne.

Nem sokkal ezelőtt kaptam egy e-mailt egy barátomtól, amiben egy prédikáció állt, érdekes módon a labdarúgásból merítve mondanivalóját. Elvégre a footballról beszélni aktuális, mégis oly kevésszer nézünk az aktualitások mögé. Meg van nevezve, be van csomagolva, ennyi elég -elfogadjuk így.

A példabeszéd vége arra világít rá, hogy számtalan mérkőzésre került sor, ahol a hosszabbítás, a végső küzdelem hozta meg a döntő eredményt. Ez által arra bíztat, hogy mi magunk is az utolsó percig akarjunk tenni.

Megengedhetem-e magamnak, hogy hátradőljek, s azt mondjam: "Én már megtettem a magam részét, most ti következtek"?

Ha meg is tenném, tudom, hogy csupán olcsó színjáték lenne. Nem az igazi ok irányítana -hanem éppen a félelem.

Ha tudom azt, hogy még áll előttem idő és lehetőség, akkor vajon miért tenném meg? Élek még? Akkor még van előttem valamennyi idő. Van időm? Akkor lehetőségem is van.

A nem-cselekvés és a nem merek cselekedni között hatalmas szakadék tátong. A nem-cselekvést már megelőzi a cselekvés. Már megtettem mindazt, ami fontos, a magot elültettem. Ahhoz, hogy a nyár elhozza a virágzást, ősztől egészen idáig munkálkodnom kellett. A természet törvényei fölött nem parancsolhatok. Ez a türelem időszaka.

Hiszem, hogy legtöbb problémánk éppen abból fakad, hogy nem tudjuk megkülönböztetni a cselekvés és a nem-cselekvés időszakait életünkben. Erre természetesen szükségünk van, hiszen meg kell tanulnunk, meg kell tapasztalnunk mindezt. A gond már csak abban áll, hogy tapasztalatainkat nem tudjuk, vagy nem akarjuk megélni.

Ugyanis nem az a fontos, mi minden áll mögötted, hanem az, miként élted meg azokat. Egyáltalán megélted-e.

S hogy hol leledzik a félelem? Olykor a cselekvésben, máskor a nem-cselekvésben.

Ugyanakkor nem magában a cselekvésben, vagy a nem-cselekvésben létezik a félelem. A félelem kizárlólag bennem és Benned létezik. Miért fontos ezt felismerni?

Diagnosztizálás - ez az orvostudomány első lépése, ha egy betegséget kezeli akar. Először fel kell ismernie, meg kell neveznie -enélkül tehetetlen. Azt viszont elfelejtjük, hogy a beteg éppen annyira felelős a gyógyulásért, mint az orvos. Ehhez a betegnek tudnia kell fogadnia a diagnózist. A legtöbb esetben a betegek a diagnózist úgy fogadják, hogy a betegség valami kívülről jött, rátapadt rossz. Hárítani kezdenek.

Ha mindenáron hazudni akarunk, és csak is azt tudjuk elfogadni, hogy a betegség kívülről jön, valamit akkor is tudnunk kell. Ahhoz, bennem megragadjon, táptalajt kell biztosítsak számára. Befogadóvá kell válnom.

Kellemetlen, sőt, fájó ezzel szembenézni. Pedig ez Törvény -az élet minden területén ez a Logosz.

A Logoszban nincs ártatlanság, csupán egyforma felelősség.

Mi pedig inkább ártatlannak szeretnünk tűnni. A beteg is ebbe az álruhába bújik. Az ártatlannal ugyanis foglalkoznak. A beteget látogatják, elhalmozzák (látszólagos) szeretettel.

Akkor miért is legyek egészséges? Ha egészséges vagyok, alig foglalkoznak velem, most pedig mindenkinek van egy-egy kedves szava felém. Figyelnek rám, ezt máskor nehezen, vagy egyáltalán nem érem el.

Íme, itt érhető tetten a félelem. Így gondolkozunk, még ha nem is mondjuk ki -mivel félünk ezzel szembenézni, és félünk megfogalmazni.

Márpedig legtöbb betegségünket a magunkban hordozott félelem által szüljük, a magunkban dédelgetett félelem az, amely táptalajjá válik bennünk.

Amitől leginkább rettegsz, magadhoz vonzod. "Szeretem a napsütést" -ezt kevésszer hallom. Azt viszont egyre gyakrabban, hogy "Félek, le ne égjek".

Talán még emlékszel, korábban egy egész világ rettegett az ún. új influenzától, a H1N1-től. Mint a "zsákos embertől", úgy féltek tőle, és reszkető combokkal futottak előle. A tömeges félelem pedig nagyszerű volt arra, hogy -csak Magyarországon- több millió vakcinát lehessen eladni.

Az emberek zöme pánikhangulatban szaladt a háziorvoshoz, hogy megkaphassa a védőoltást. Arra már kevesebben gondoltak, hogy a védekezés mindenki saját felelőssége, és mindenkiben ott lappang az "ellenszer".

Gyermeki hisztériában égtek millióan. Csakhogy a gyermek bölcs. Idővel felismeri, hogy a "zsákos embert", akitől retteg, nem létezik, egyedül az ő elméje táplálja.

Ráébred a létezőre és a nem-létezőre. Megtanulja és megtapasztalja, hogy rajta kívül csak az létezik, ami benne már megfogant. 

Amikor félelemről beszélünk, általában két fogalom ötlik eszünkbe: a pánik és a fóbia. A lélektan meghatározása szerint a pánik tárgynélküli, míg a fóbia tárgyilagos félelem. A fóbiát tudjuk mihez kötni, a pánikot nem.

Azt viszont elismeri, hogy mindkettő a félelemben gyökeredzik. Úgy vélem, ennél többről van szó. A tabuknál beszélgettünk arról, hogy a félelem tapasztalás hiányában is születhet. Hiedelmeink, sztereotípiáink ugyancsak a félelmet erősítik. 

Nem csupán azért van nehéz dolgunk ezekkel szemben, mert mély gyökereket eresztenek bennünk, hanem azért is, mert a félelmet nem elég semlegesíteni, hanem arra törekszünk, hogy az ellenkező oldalra állítsuk. Ha a félelmet negatív előjelűnek képzeljük el, elmondhatjuk, hogy ha zérusra akarjuk visszaállítani, akkor pontosan akkora "mennyiségű" pozitívumra van szükségünk, amekkora a negatív rész abszolút értéke. Ha viszont pozitív oldalra akarjuk billenteni a mérleget, több pozitívumra van szükségünk.

Csakhogy ezt adott helyzetben nem látjuk át, csak arra figyelünk, miként kerültünk ide. Elfelejtjük azt is, hogy mindig jelenben létezünk, így nem érdemes azzal foglalkozunk -pontosabban: nem érdemes azon rágódnunk-, miféle múltbeli hibáink árán kerültünk ide. Most vagyunk itt, és ez ellen csak most tehetünk.

Még valami. A nem nem fordít vissza. A nem a félelem szava. Gondolj vissza: "Nem akarok leégni." Vagy: "Félek, hogy elkapom a betegséget, nem akarok beteg lenni". Mindezen gondolatoknak -főleg ha ismétlődnek és gyakran térnek vissza- következményei a következők lesznek: leégek - megbetegszem.

Ismét visszatérnék a fentebbi matematikai következtetéshez. Ha benne vagyok egy helyzetben -különösképpen ha negatív tartományban vagyok-, a nem csak halmozni fog, nem pedig segíteni. A nem itt viszont nem a negatív előjelet képviseli, tehát ez esetben nem a pozitív oldal felé fogok elindulni.

Egy példa erre: a "Rosszul vagyok"-ra nem megoldás a "Nem vagyok rosszul". Ez csupán felhívja a figyelmemet arra, hog rosszul vagyok, kihangsúlyozva azt. "Nem vagyok rosszul" = rosszul vagyok, és ez félelmet indukál bennem.

Korábban beszélgettünk arról is, hogy félelmet meg kell nevezni, mert csak azon tudunk változtatni, amit nevén nevezünk. A nem itt sem segít, csak félreértések sorához vezet. Ha valamin változtatni szeretnék, és meg akarom nevezni, azt kell mondanom: "B" -nem pedig "Nem A".

A szabad akaratban -sőt, már magában az akaratban- benne leledzik a teremtés mágiája. Adott a lehetőséged arra, hogy teremts. Ahhoz viszont, hogy valamit létrehozz -hogy létezővé tedd-, először magadban kell megformálnod. A színész a szerepet akkor alakítja hűen és hitelesen, ha magában már él -ha már egyszer megélte. A festő a képet először magában alkotja meg, a benső képet vetíti a vászonra. A zenész akkor játszik hitelesen, ha a kottára vetett zene már benne is megszületett.

Minden Belőled indul ki. Ez a Logosz -ahol nincs ártatlanság. Felelős vagy mindazért, amit magadban formálsz -a félelmeidért is. Kollektív felelősség csak az egyéni felelősség által alakulhat ki.

Soha sem engedted, hogy Mesternek nevezzelek, vagy mesterként beszéljek Rólad.

Most már tudom, miért.


Mester nem létezik. Vezetőnk van, aki velünk együtt formálódik - még nincs készen.

Tanárnak, tanítónak lenni nem azt jelenti, hogy birtokolni a tudást, hanem őrizni azt. Aki birtokol, valójában semmije sincs - csak fél szembenézni ezzel. Aki őriz, nem hajtja birtoklási vágy, hanem Alázat vezérli.

A tanár, tanító nem kizárólagos birtokosa a tudásnak. Csak közös tudás létezik. Tanítani annyit tesz, mint hozzásegíteni tudáshoz. Tisztában lenni azzal, hogy az út végtelen, és nem csak mi magunk járunk rajta: előttünk, velünk együtt, és mögöttünk is sokan haladnak. Utunk közös, tapasztalatunk egyéni. Megoszthatjuk egymással, de egymás helyett nem élhetjük meg.

A tanításnak párja a tanulás. Egyik sem létezhet a másik nélkül. Ez nem azt jelenti, hogy előbb az egyiket kell elsajátítanod, hogy adhassak a másikból. Folyamatosan kell merítened mindkettőből, hiszen egymást táplálják. A tanítás mellett a tanulás szünhetetlen.


Mindez csak egyik alapja a tanításnak, és a tanítói, tanári hivatásnak.

Mindannyian tanulunk és tanítunk. Ezt el kell fogadnunk. Nem csupán szüleinktől és tanárainktól, hanem gyermekeinktől, növendékeintől éppúgy, akárcsak emberi kapcsolataink mindegyikétől - párkapcsolatainktól pedig különösen. Ez a tanulás nem csak általános, de személyes is. Ha pedig nem sajátítod el a tanulás felelősségét, a tanításét sem fogod elérni.

Pedagógusnak, tanárnak, tanítónak lenni egy megkülönböztetett hivatás. Nem jár feltétlen megbecsüléssel. A Tiszteletet, az Alázatot magamban kell megteremtenem. Ha ezeket nem sugárzom kifelé, nem várhatom el, hogy vissza is kapjam. Külső világomban csak azok fognak megjelenni, amiket bensőmben már megteremtettem. Mindezért egyedül én vagyok a felelős.

A gyermekek tanítása az egyik legjobb formáló erő. A gyermek a legkifinomultabb, legérzékenyebb és legőszintébb "műszer". Minden rezgést páratlan pontossággal képesek kitapintani.

Amire pedig különösen érzékenyek: a Hitelesség. Az emberi lélek és szellem legfőbb bírái ők. Gyermeki őszinteségüknek köszönhetően a hiteltelenséget nem fogadják el. Számukra a név, a diploma, a külső elismerés csupán áttetsző fátyol. Ők még nem kívülre figyelnek, hanem befelé. Azt kérdik Tőled, "Ki vagy Te?", nem pedig azt, "Miként látnak mások".

A hazugság pedig kíméletlenül letépi rólad a fátylat.

Ma újabb felemelő csodában volt részem: egy öthetes csecsemő közelében lehettem. Édesanyja hatalmas szeretettel beszélt róla, s én is kérdezgettem. "Jó alvó és jó étvágya is van ... viszont öltözködni nem szeret. De azt mondják, a babák nem szeretnek öltözködni." Szinte önkéntelenül jött a mondat a számra: "Persze, hiszen odabent minderre nem volt szükség."

"Minden nap azon gondolkodom, ahogy látom a gyermekemet, vajon mennyi mindent kell megtanulniuk. Mennyi különös, eddig nem ismert ingerrel találkoznak." Én pedig szótlanul ültem, tekintetemet csak pillanatokra tudtam levenni a csecsemőről. Mint Bölcs Tanítót, úgy figyeltük minden rezdülését.

Ekkor döbbentem rá, hogy nem kibújtam tanítói palástomból, hanem éppen abban a pillanatban vetettem magamra.

Ezért nincsenek mesterek. Viszont vannak közöttünk Bölcsek. Ők azok, akik felismerik, hogy némán kell figyelniük tanítványaikat, mert a megértést nem mi adjuk számukra, hanem bennük csillan fel.

Korunk áltanításai nagyon könnyen felismerhetők: mindent a legapróbb részletekre boncolnak, rengeteg érthetetlen, feleslegesen hosszadalmas magyarázattal fűszerezve.

A Leckék az életről című filmben a tanítvány felidézi egykori tanára egy óráját:

"Bejött a terembe. Megállt a katedra előtt ... és várt. Szótlanul. Egy darabig csendben tűrtünk, majd 20 perc eltelte után nyugtalanná váltunk és vártuk a magyarázatot. Majd hosszas hallgatás után megszólalt, de csak egyetlen kérdést tett fel: Mi történik itt?"

A Bölcs Tanító nem tett mást, mint meghallotta a Csendet. Az igaz kérdések mindig a Csendben mutatkoznak meg.


A tanítás nem más, mint meditáció. Magamba kell figyelnem, a Középpontomba. Az igazi tanítás: önmagad tanulása.
 

Jöjj, forró vágy,

Égesd el testem.

Gyújtsd meg hamis szívem,

Hogy hamuvá lehessen.

Hamvaszd el bennem,

Mi üres, tébolyult,

Váljon füstté mindaz, mi

Szegi a téves út

Porát, mint avar,

Mely mindent eltakar.

S a vándor, ki követi

Hangod csalfa szavát,

Nem leli meg végül

Az Igazak honát.

Lásd, én is így

Tévelygek Tebenned:

Közelséged delejez,

Távolságod taszít.

Szemünket bekötöd,

Így bocsátasz útra.

S ki nem látja a tengert,

Hullámsír lesz jussa.

Látom, Te is így

Indulsz el a harcba -

Fegyverünk a hazugság,

S egymást öljük halomra.

Dobd el puskádat,

S vele vértedet.

Szorítsd meg kezemet,

Így adjuk szívünket

Együtt át a vágynak,

Kit a félelem ural.

S ha gyenge, Ura rögvest

Pusztulásba zavar.

Tüzénél így melegszünk

Együtt mind, ki Vándor -

Már csak parázs ég, de szívünk

Őrzi a Tiszta Lángot.

Engedj újra álmodnom Veled,

S a Telihold fényénél

Látni arcod,

S fognom kezed.

Engedd újra zengnem neved,

Hogy a Csönd sötétjében

Esdeklők lámpása legyen.

Vállam fejed párnája,

Bőröd testem paplana -

Egymás mellett virrasztva

Nézvén az eget, hogy

Ragyog ezeregy csillaga.

Karod szorít, s mint a méz:

A fájdalom édes tüze éget.

Mint kósza percet, kutatod

Szememben a mindenséget.

A Te lángod, mi benne ég,

A Te szépségedben fürdik, ragyog,

A Te neved néma őre,

S Téged lát, mint örök Álmot.

Mit is jelent ez a szó? Tabu az, amiről nem szabad beszélni.

Íme, az első önellentmondás. Szabad annyit jelent, mint nem köthető gúzsba, nem láncolható le - nem állhatsz felette. Akkor mégis hogyan lehet a szabad nem-szabad?

Aki az önmegismerés mezsgyéjén halad, rádöbben arra, hogy létezik egy szó, amelyet a Lélek, a Szellem képtelen értelmezni. Ez a szó: nem.

Nem szabad beszélni róla. Azzal, hogy nem, éppen céljaink ellentétjét fogjuk elérni. Mindig a bűn a legédesebb, így az válik a leginkább csábítóvá, ami nem szabad. Miért is? Azért, mert sem a Szellem, sem az egó nem képes elfogadni azt, hogy valami nem szabad. Mindenáron ki akarja szabadítani. Márpedig a börtönből ugyanaz az út vezet kifelé, amelyiken bementél.

A nem szabad félelmet kelt, ugyanígy a tabu is. Nem tehetem meg, nem tapasztalhatom meg én magam - ám így nem tudom értelmezni. Különösen az egó nem szereti, ha valami nem szabad. Felülkerekedik, hogy vélt erejét megmutatván eljátssza a hős szerepét, a bátor lovagét, aki a toronyba zárt királylányt kiszabadítja.

Csakhogy a zsarnokság zsarnokságot szül. A makacs engedetlenségnek még makacsabb ellenszegülés lesz a következménye. Így válik a tabu az egó erőpróbájának propagandájává.

A tabu mögöttes üzenete az, hogy "gyere, eressz ki". Aki farkast kiált, eképp válik önmaga farkasává: szigorú tekintettel fordul szembe veled, miközben azt várja, hogy a háta mögé kerülj. Aki tiltja a bűnt, az vétkezik leginkább.

Mik is a mi tabuink? Például a szex.

Ma már minden elérhető, csak egy karnyújtásnyira van. Elég, hogy leülj számítógéped elé, és beírd a keresőbe. Temérdek találat fog rád zúdulni. Mit gondolsz, miért éppen a szex szót írják/írjuk be leggyakrabban az internetes keresőkbe?

Azért, mert máshol, olyan helyeken, ahol "szocializálva vagyunk", a szex tabu. Ám csupán azért, mert valamiről nem beszélünk, nem jelenti azt, hogy az nem is létezik. Épp ellenkezőleg: a hívó szó annál kérlelőbbé válik.

Csakhogy a mélyen szunnyadó tudatalatti mindig bölcsebb a felszínnél. Nem szereti a korlázokat, ám álságos elnyomás alatt él, hatalmas falak között, s a kapunál a tabuk küszöbének örzője áll. Tudatalattink pedig fél szemmel mindig azt a védtelen pillanatot lesi, amikor az őr megvakarja szemeit, és máris átlibben a túlsó oldalra.  Azért teszi, mert tapasztalatokra van szüksége (hinni akar, nem pedig vallani).

Ám amit a falakon túl lát, nem egyezik azzal, amit ő elképzelt. Mivel nem csak a tudatalatti, hanem maguk a tabuk is fellázadtak, s magukból kikelve próbálják az egymást elválasztó gátat áttörni. A szexualitás nem elállatiasodik - éppen az ellenkező irányba tart.

Mellőz mindent, ami az Élet világához kötné. Ezzel lázad. Mellőzi a Szeretetet, a Felelősségvállalást, mellőzi a Lelkek egymásba olvadását. Nincs már mögötte az az Egység, ahová a mámor pillanatában eljutnál.

A kéjhez úgy közeledsz, mintha a halálba menekülnél. Tested görcsbe rándul, egyre vadabban hullámzik, egyre kérlelőbb. Minden izzik, a tested készül kilépni önmagából. Majd jön valami. Valami, amiről azt hiszed, ez az. Ám néhány pillanattal később szinte idegenként tekintesz a melletted fekvő testre. Amit az előbb oly hevesen kívántál, most egyenesen taszít. "Mi történt? Ki vagy Te?"

Bűntudatot érzel, s hogy enyhítsd bánatod, elhiteted magaddal, hogy ez a szexualitás. S felmerül benned a gondolat: később ezt kell elmagyaráznod a gyerekeidnek is. A te sérült tapasztalatodat kell átadnod nekik. "Jobb ha nem beszélek róla. Majd ők is megtapasztalják". Csakhogy ez nem így működik. Gyermekeink nem csak a testünkből, de Lelkünkből, Szellemünkből is születnek. A részünket képzik (tehát nem a tulajdonaink, hiszen belőlünk "lettek"). S bár testünk is emlékezik, de Lelkünk és Szellemünk százszorosan. Minden, amit megélünk, és ahogy megéljük, gyermekeinké is válik.

S ha mi sérülünk, mit várunk el Tőlük?

A mondás így szól: "A Földet nem apáinktól örököltük, hanem unokáinktól kaptuk kölcsön." Ennek a Földnek Te is, én is, mindannyian részesei vagyunk. S ha már Földről beszélünk, gondolkodjunk globális méretekben: amit magammal teszek, Veled is teszem. S amit Veled, azt Vele is ... és így tovább.

Nézzünk meg egy másik tabut: a vallást.

A legtöbb egyház fegyvere a félelem - azaz, a félelemkeltés. Nem az egészet mutatja be egy szelettel szemben, hanem az egészet akarja magáénak tudni. Szabad akaratról beszél, noha a legsúlyosabb láncokat köti a karokra.

Amit megismerhetőnek tart, azt is csak magán keresztül engedi szemlélni, vagyis szűrőn keresztül. Minden más tabu.

A tabuk félelmet, és még több hazugságot szülnek. Megfertőznek, majd saját mérgükkel akarnak meggyógyítani - kétszeresen ítélve így pusztulásra.

Miért van még mindig szükségünk hazugságokra? Miért félünk őszinték, nyíltak lenni?

Démonjaink mindössze addig léteznek, míg nem szólítjuk őket nevükön. A félelemből táplálkoznak.A félelemnek nem ellenszere a gyűlölet, mivel a gyűlölet önmaga is a félelemből születik. Félelmedet csak nem-félelemmel lehet legyőzni. Hiába vicsorog szembe Veled, ha a háta védtelen.

Félelmeidnek nem azt kell megmutatnod, hogy uralod, hanem hogy ismered őket.

Vallani kényszerűség - hinni tapasztalat.

Vallani - félelem. Hinni - Öröm.

Mi történik akkor, ha szerepeink, amivel azonosulunk, sérülnek?

Pontosabban: mi történik akkor, ha ezek a szerepek hazugságra épülnek?

A lélek színpada című írásomban említettem Bartók Béla felülmúlhatatlan alkotását, A kékszakállú herceg várát. Ám Bartók zsenialitása mellett szót kell ejtenünk Balázs Béla fantasztikus librettójáról. A két művész közös alkotásában zene és szöveg egymásra épül, egymásból merítenek, ami -ha azt vizsgáljuk, milyen mélységeket tár fel a mű-, nem csupán szerkesztési elv, hanem önmagában is lényeges mozzanat.

A műben mindössze két szereplő játszik: Kékszakállú és Judit.

Nem csupán férfi és nő szerepéről van szó, hanem két ősprincípium viszonyáról. A darab során jól megfigyelhető, mi történik, ha a két erő közül valamelyik be akarja kebelezni a másikat. A végkifejlet megmutatja, hogy a csatározások csak áldozatokat szülnek, a vér áztatta csatamezőn nem marad más, mint holtestek halma.

A rét, melyet egykor zöld fű és virág borított, most jajkiáltások visszhangjait zengi, s a hullák elborítják szépségét. Ám a test elporlad, s a Természet alázatos ereje aratja az igazi diadalmat.

Visszatérve a cselekményhez:

Judit megérkezik Kékszakállú várába. Ott szembesül annak sivárságával, ám vágya erősebb félelménél.

KÉKSZAKÁLLÚ
Megérkeztünk.
Íme lássad:
Ez a Kékszakállú vára.
Nem tündököl,
mint atyádé.
Judit, jössz-e még utánam?

JUDIT
Megyek, megyek Kékszakállú.

KÉKSZAKÁLLÚ
Nem hallod a vészharangot?
Anyád gyászba öltözködött,
atyád éles
kardot szíjaz,
testvérbátyád
lovat nyergel.
Judit, jössz-e még utánam?

JUDIT
Megyek, megyek Kékszakállú.

KÉKSZAKÁLLÚ
Megállsz Judit? Mennél vissza?

JUDIT
Nem. A szoknyám akadt
csak fel,
felakadt szép selyem szoknyám.

KÉKSZAKÁLLÚ
Nyitva
van még fent
az ajtó.

JUDIT
Kékszakállú!
Elhagytam az apám, anyám,
elhagytam szép testvérbátyám,
elhagytam a vőlegényem,
hogy váradba eljöhessek,
Kékszakállú!
Ha kiűznél,
küszöbödnél megállanék,
küszöbödre lefeküdnék.

KÉKSZAKÁLLÚ
Most csukódjon be az ajtó.

JUDIT
Ez a Kékszakállú vára!
Nincsen ablak?
Nincsen erkély?

KÉKSZAKÁLLÚ
Nincsen.

JUDIT
Hiába is süt kint a nap?

KÉKSZAKÁLLÚ
Hiába.

JUDIT
Hideg marad? Sötét marad?


KÉKSZAKÁLLÚ
Hideg. Sötét.

JUDIT
Ki ezt látná, jaj, nem szólna.
Suttogó, hír elhalkulna.

KÉKSZAKÁLLÚ
Hírt hallottál?

JUDIT
Milyen sötét a te várad!
Vizes a fal!
Kékszakállú!
Milyen víz hull a kezemre?
Sír a várad! Sír a várad!

KÉKSZAKÁLLÚ
Ugye, Judit, jobb volna most
Vőlegényed kastélyában:
Fehér falon fut a rózsa,
cseréptetőn táncol a nap.

JUDIT
Ne bánts, ne bánts Kékszakállú!
Nem kell rózsa, nem kell napfény!
Nem kell rózsa, nem kell napfény!
Nem kell... Nem kell...
Nem kell...
Milyen sötét a te várad!
Milyen sötét a te várad!
Milyen sötét...
Szegény,
szegény Kékszakállú!

Judit ekkor még nem sejti, hogy vágya végzetébe taszítja őt.

Ez az a vágy, amiről Buddha is beszél. A vágy, mely szenvedést szül. A vágy, mely minél többet kíván, s végül a pusztulást hozza el.

Ennél a pontnál kezdődik el a két erő harca.

KÉKSZAKÁLLÚ
Miért jöttél hozzám, Judit?

JUDIT
Nedves falát felszárítom,
ajakammal szárítom fel!
Hideg kövét melegítem, a
testemmel melegítem. Ugye
szabad, ugye szabad, Kékszakállú!
Nem lesz sötét a te várad,
megnyitjuk a falat ketten,
szél bejárjon, nap
besüssön, nap besüssön.
Tündököljön a te várad!

KÉKSZAKÁLLÚ
Nem tündököl az én váram.

JUDIT
Gyere vezess Kékszakállú,
mindenhová vezess engem.
Nagy csukott ajtókat látok,
hét fekete csukott ajtót!
Miért vannak az ajtók csukva?

KÉKSZAKÁLLÚ
Hogy ne lásson bele senki.

JUDIT
Nyisd ki, nyisd ki!
Nekem nyisd ki!
Minden ajtó legyen nyitva!
Szél bejárjon, nap besüssön!

KÉKSZAKÁLLÚ
Emlékezz rá, milyen hír jár.

Judit itt először árulja el magát, itt beszél először női szerepéről. Ugyanakkor elfelejti azt, hogy a női lét valóban több szerepet hordoz, de férfi és nő csak akkor felel meg egymásnak, ha mindketten a saját életkörük szerepeit is egyeztetik. Az egyensúly csak akkor maradhat fenn, ha az anyává vált nő igazodik az apává vált férfihez, és fordítva.

Szinte közhely, miszerint a férfiak a párkapcsolataikban az anyjukat, míg a nő az apjukat keresik. Nem értek egyet ezzel a felfogással, hiszen véleményem szerint nem ez lenne a "normális". Mindkettő párt keres, önmaga megfelelőjét. Ahhoz, hogy társra leljenek, el kell érniük ahhoz az életkörhöz, amikor a párválasztás időszerűvé válik. Ám az életkör nem a fizikai világ részese, így nem azonos az életkorral. Egyensúlyról persze itt is csak akkor beszélhetünk, ha a kettő -életkor és életkör- egymásnak megfelelnek.

Valóban találkozhatunk olyan párkapcsolatokkal, amelyekben valamelyik fél a szülő szerepét tölti be. Van-e itt egyensúly? Ez esetben az egyik fél szülői szerepben mutatkozik -mivel általában ez a fél megérzi, hogy a másiknak szülői attitűdökre van szüksége, s ezt igyekszik neki megadni-, míg a másik a gyámoltalan kisgyermek szerepét játssza. Ebből is kitűnik, hogy életköreik nem találtak egymásra. Benső egyensúly nélkül pedig a párkapcsolat -előbb, vagy utóbb- felborul.

Judit ugyancsak a samaritánus, a féltő, óvó édesanya szerepében akar tetszelegni Kékszakállú előtt, aki viszont ridegen elutasítja Judit közeledését. Szerelemre vágyik, nem pedig anyai gondoskodásra. A mű során Kékszakállú többször közeledik szerelmesen Judit felé, ám Judit az ajtókat akarja mielőbb kinyitni. Még mielőtt szerelmük beteljesedne, Juditot utóléri végzete, s Kékszakállú egyedül marad komor, sötét várában.

Visszatérve kiinduló kérdésünkhöz: mi történik akkor, ha szerepeink hazugságra épülnek?

Ahogy a tizen- és huszonéves korosztályt figyelem (persze más generációknál is megfigyelhető, ám a fiataloknál nagyobb számban), nem kell sokáig kutatnom, hogy megleljem a fogyasztóvá válás külső-belső jegyeit. A fogyasztás és a szolgáltatás szavakban meg lehet találni az elkorcsosulás nyomait: mindkettő kifelé irányul, ám belső érdekeket takar. Valamit kiáramoltatok, ám sokkal többet, sokkal jelentősebbet várok vissza.

A fogyasztói társadalmat szinte eltapossák a reklámok. A minap éppen a reklám szón meditáltam, annak jelentését, értelmét kutatva, majd a következő választ kaptam: valamit reklámozni azért kell, mert a termékre -melyet így eladásra, fogyasztásra kínálunk- a vevőnek valójában nincs szüksége. Éppen ezért hazug indokokkal el kell hitetnem vele, hogy igenis szüksége van az általam kínált portékára.

Az eredmény pedig szemmel látható: sokkal több dolgot vásárlunk, mint amit fel tudunk használni. A reklámoknak pedig van egy rejtett céljuk is: a félelemkeltés. Ennek hatása csak közvetlenül érhető nyomon: nézz meg egy bevásárlóközpontot ünnepnapok előtt. Még ha csak egy, vagy két napig tart is az ünnep, az emberek egymást fellökve, eltaposva, szinte pánik hangulatban töltik meg kosaraikat. Kartonszámra vásárolnak.

A terv sikerült: nem az eladott termék a fontos, egyedül a bevétel. Az persze más kérdés, hogy a felhalmozott bevétellel mit lehet kezdeni.

Tévbiztonságba ringatjuk magunkat. Pénzünket élére állítjuk, és nem merünk hozzányúlni a bankszámlánkon lévő összeghez, mert nyugodtá tesz a tudat, hogy ott van. Valójában virtuális pénzről van szó. A pénzem, amit a magamáénak hiszek, már a bank tulajdona, ő gazdálkodik vele. Ami a számlánkon van -ami szintén virtuális-, nem más mint számjegyek sora, mögötte valós érték nincs.

Visszatérve a reklámokhoz. A fiatalokon látom, kétségbeesésükben eszeveszett önreklámozásba kezdenek. Itt nem csupán divathóbortokra gondolok, hanem például a közösségi oldalakon megfigyelhető képekről, és úgynevezett alkalmazásokról. Szinte ordítanak, hogy "Itt vagyok, vegyél már észre".

Miért kell reklámozniuk magukat? Mert az értéktelenséget kell értékessé tenniük -ugyanúgy, mint a piaci reklámoknak. Önmaguk meghazudtolásával szerepeiket is hamissá teszik. Pontosabban: a már meghazudtolt szerepekbe nőnek bele.

Ismét Bartókra és Balázs Bélára utalva: a nő eljátssza a gyengét, aki oltalmazni kell, a férfi pedig eljátssza a sziklaszilárd, rendíthetetlen bástyát. Valójában a nő nem gyenge és a férfi nem erős. Ha beismernénk -ami nem megy-, sokkal könnyebb dolgunk lenne. Nem kellene álarcot tartanunk magunk elé. Csakhogy maszk nélkül félünk. Rettegünk.

Ezért újabb hazugságokat faragunk, amelyek -úgy hisszük- eltakarnak. Ám a hazugság átlátszó. Minél többet raksz magadra, annál inkább átlátszik.

A hazugság pedig a harcból háborút kovácsol. A benső harc nemes, hiszen állandó mozgást tart fenn, ami maga az élet. A háború viszont csak a gyilkolásért folyik. Értelmetlen. A harcot megnyerheted, a háborút soha.

Férfi és nő így fordul egymás ellen. Nem ismerik fel az egyszerű igazságot, amelyet Auden így fogalmaz meg:

Senki sem létezhet egyedül.

Hogy valójában mit teszünk, azt az alábbi, záró történet mondja el.

Egy ember így szól az Úrhoz:

"Atyám, mutasd meg nekem a Mennyet és a Poklot".

Isten két ajtó elé állítja őt. Benyit az elsőn, ahol egy hatalmas üstben csodás illatú étel fortyog, mely körül körben ülnek. Ekkor látja, hogy az üst körül ülők csontsoványak, ordítanak egymással, egymást tapossák. Mindegyikük karjához oda van kötözve a kanál, amellyel ugyan tudnak meríteni az üstből, ám saját szájukat nem érik el.

A következő ajtó mögött ugyanez a látvány tárul fel, ám az üst körül ülők jóllakottak, jókedvűek, egymáshoz szeretettel fordulnak, pedig a kanál, akárcsak az előző ajtó mögött ugyanúgy karjukhoz van kötözve.

Isten, látván az ember meglepődését, így szól:

"Látod, gyermekem: ők egymást etetik."

Korábban elejtettem egy mondatot, miszerint a hazugság nyugtató. Ha megfordítod a mondatot, újabb igazság rejlik fel benne: a nyugtató hazugság.

Tegnap este tovább olvastam éppen aktuális könyvemet, melyben a szerző így vélekedik a művészetről és benne a művészről:

A művész nem fogja be a fülét az olyan félelmetes jajkiáltás előtt, mint Eurüáléé. Érzékelését nem nem zárja el a valóság ilyen örvényeitől. És nemcsak a fájdalmai, hanem az örömei is ennyire örvénylők. (...) A köznapi ember elzárja magát előlük, és csak ünnepein és közvetítések révén engedi közel magához. (...)

A művész érzékenysége viszont az érzékelésbe beépült, a valóságot fékező ellentmondást ellentétes irányú hajtóerővé alakítja. Ő a közvetlenül láthatóban-hallhatóban az eredeti, nem-fékezett valóságot akarja felfedezni. Számára az érzékelés ezt az ellentmondást jelenti. Az ő ellentmondását csak az oldja fel, ha sikerül eljutnia az eredeti, nem-fékezett valóságig és új alakban, formában érzékelhetővé tennie.

(Részletek Surányi László Megszólít vagy elvarázsol? A zene szelleméről című könyvéből)

Mi mindent jelent a fenti gondolatkör?

Tegnap, még mielőtt a könyvet újra kezembe vettem, új felfedezést tettem. Megvillant szemeim előtt a hazugság új köntöse, amit eddig nem vettünk észre. Pici gyermekkorunk óta arra tanítanak minket, hogy ellentétekben gondolkodjunk. Fehér-fekete, óriási-parányi, bal-jobb, élet-halál, és még sorolhatnám. Nem vesszük észre, hogy amire nevelünk, az maga a gyökértelenség. Nem arra tanítjuk gyermekeinket, hogy lássák meg az ugyanazon gyökérből táplálkozó dolgokat, érzéseket, hanem arra, hogy az egyik oldalt állítsák szembe a másikkal. "Gyökeres ellentétje"-mondjuk. Pedig amiről szólunk, az gyökértelen ellentét.

Vagy szeretsz valamit/valakit, vagy gyűlölöd. Nem tanítjuk meg nem szeretni. Pontosabban: a gyermek képes a nem-szeretetre, a gyűlöletet mi plántáljuk belé.

Mi az, ami a gyermeket és a művészt összeköti?

Éppen az, hogy szembesül a gyökértelenséggel és keresi a tengerélményt, visszavágyik ahhoz, amit valahol elvesztett. Érzi, tudja, hogy ahonnan jött, ott még megvolt. Sőt, ennél sokkal fontosabb tényt ismer fel: nem veszítette el, csak a rárakódott lepedék alatt van, ami már túlzottan is vastag, és a felázott sár már rászáradt. Oly messzire került alattuk a Magtól, hogy a másik oldalról szemlélve a hazugság már kemény páncélnak tűnik.

A társadalom, amelyik szocializál, szüntelen törekszik arra, hogy a hazugságot védje - mivel a hazugság nyugtató. Azok az emberek, akik pszichológushoz, pszichiáterhez fordulnak, nem betegek, csupán érzik, hogy valami hiányzik, de nem tudják megfogalmazni, s a páncél alatt nem látják. Viszont az érzés ott él bennük, és segítségért kiáltanak - a mélységből.

Az orvostudomány pedig tovább építi a hazugság sötét várát. A nyugtatók -most már tudod- a hazugság bájitalai. Újabb nehéz köveket tesz a vár falára, és ezáltal még messzebb visz attól, ami meghazudtolhatatlan.

A másik kérdés, ami szintén tegnap merült fel bennem: vajon a művész képes leginkább eltávolodni a valóságtól? Rá kellett ébrednem, hogy a művész szerepét a társadalom és a tudomány (szándékosan nem használom a művészettudomány kifejezést) tudatosan értelmezi félre, hogy újabb fátylakkal takarhassa az Igazságot. Olyan dogmákat állít, melyek szemüvegén keresztül a művészet érthetetlenségbe burkolózik.

Hiszem, hogy a művészet a legelemibb eszközökkel képes kifejezni mindazt, amit érez, amit lát. A művész nem távolodik, hanem ő az, aki egyre közelebbről látja azt, amit a magát tudatosságnak nevező törekvés el akar takarni.

A művészet így válik az egyszerűség lantosává. Gyermek és művész itt talál közös hazára. A valódi művészet - mely az élet művészete- nem aggat magára felesleges terhetek, melyek még jobban a mélybe taszítanák, hanem magát könnyűvé téve halad az ösvényen, hogy rátaláljon az útra.

Gyűlölni már tudunk, de vajon nem szeretni?

A nem-szeretet a Szeretetből hajt, míg a gyűlölet Szeretet nélküli.

Keresésünk állandó, s értelmetlensége éppen ebben rejlik: a Változóban kutatjuk az Állandót.

Egy korábbi beszélgetésünkben említettem ezt, s most ide szeretnék visszakanyarodni.

Hol követjük el a hibát? Egyáltalán miért kutatunk?

Valójában azt kell látnunk, hogy a Változó és az Állandó is bennünk van, ugyanakkor rajtunk kívül is megtalálható.

Haladjunk belülről kifelé.

Lényed magva, az Ős Ten az, amely Állandó. Minden más, mely rajta kívül áll, s amely belőle indul ki, változó, mert a változás mindig az állandóban gyökerezik.

Ám a nagy azonulásban elfeledkezünk benső állandóságunkról, s csak a változóval, a bizonytalannal szembesülünk. Bizonytalanságunk a belső bizonyosságban oldódhat csak fel, helyette mégis birtokolni akarunk. Minél többet és minél nagyobbat. Mindenből.

Ezzel kergetjük magunkat a látszólagos biztonságba. Hatalmas házakat építtetünk, bankszámlánkon pedig ott kuporgatjuk élére állított pénzünket. Miért csapjuk be magunkat? Azért, mert az illuziókban akarunk hinni, bennük akarunk biztosak lenni. Ám a ház összedőlhet, a pénz a számlánkról eltűnhet. Akkor mi marad? Mi magunk. Mi ott leszünk, megmaradunk. A házunk, a pénzünk nem mi vagyunk. Ezért, mert azok eltűnnek, mi megyünk tovább.

Haladjunk tovább, ezzel ugyanis még nem értünk a végére.

A világ nem rajtad kívül áll. Ahogy Te magad is változó vagy, legközelebbi környezeted is az. Ahogy változód az állandóhoz, úgy viszonyul változód külső világodhoz is. A Nagy Varázsló Te magad vagy. A külvilágod annyiszor teremtheted újra, ahányszor magadat változtatod.

Valójában egyetlen dolgot birtokolsz csupán: a Szabad Akaratot. Még testedet sem, mert az is a Mulandóság Birodalmában él. Egy az, mi a Tiéd, s így minden.

A külvilágra nem ablakot nyitsz, hanem saját tükörképedet látod benne. Éppen ezért változó. Veled együtt változik. Soha, egyetlen pillanatra sem függetlenedik Tőled.

Csakhogy a külvilág változékonysága mögött is ott áll annak Állandósága. A világ mindig ugyanaz. Ha reggel kinézel ablakodon, ugyanaz a Csoda néz vissza Rád. Ő is rendelkezik egy Maggal, amely mindenkor ott áll. Arca éppen olyan álarc, mint a Tiéd.

A Tökéletes Rendet, az Állandót pedig éppen akkor találod meg, amikor rövid időre felhagysz a lázas kutatással.

Tegnap késő este, hazafelé a buszon ülve megéreztem a Lélek édes súlytalanságát. Láttam a körülöttem futó világot, de a belső nyugalom, a benső Csend erősebb volt mindennnél: mint kívülálló figyeltem a rohanást. Ekkor értettem meg, hogy az a Béke, az a Boldogság, amit azalatt a néhány perc alatt éreztem, mindig is létezik, mindig is tőlem karnyújtásnyira van. Ha nem létezne, még erre a rövid időre sem éreztem volna.

Nietzsche így fogalmaz:

Mert semmi nincs önmagában, sem bennünk magunkban, sem a dolgokban: s ha lelkünk csak egyetlen egyszer is boldogságtól remegett és csendül meg, ehhez az egy történéshez az egész Örökkévalóságra szükség volt.

Mintegy kiegészítve ezzel Schopenhauer gondolatát, aki a zenéről írt vélekedésében nem csupán annak lényegét, hanem a fenti gondolatok magvát ülteti el, amikor azt írja, hogy a zene

nem is ezt vagy amazt az egyes egyedi és meghatározhatatlan örömet, ezt vagy amazt a borongást vagy fájdalmat vagy borzadást vagy ujjongást vagy vidámságot vagy kedélynyugalmat juttatja kifejezésre, hanem az örömet, a borongást, a fájdalmat, a borzadást, az ujjongást, a vidámságot, a kedélynyugalmat magát.

A művészet pedig mindig az életet szolgálja.

Az élet a változásban rejlik, a változás pedig az állandóságban.

A Nap mindig ott süt ki a legfényesebben, ahol addig a legmélyebb sötétség honolt.

Ki lettünk-e űzetve?

Ez az a kérdés, amely mint kulcsgondolat megragadt bennem, mielőtt e sorokat írni kezdtem. Ahhoz, hogy választ kapjunk, nem indulhatunk innen, máshonnan kell körülnéznünk.

Mindenekelőtt tudnod kell, hogy az igazi mélységek akkor nyílnak meg előtted, ha képes vagy levetned magadról a Rád rakódott szerepeket. A tisztaszobába nem léphetsz poros kabátban és sáros csizmában. A régi parasztházakban a tisztaszobát különös megbecsülés övezte. A ház lakói sem használták.

Lelkünknek is van ilyen tisztaszobája. Ahhoz, hogy ide beléphessünk, le kell csendesednünk, s minden hozadékunkat a küszöb előtt kell hagynunk.

Az életben betöltött szerepeinkkel azonosulva csak a teljes kép egy-egy szeletét látjuk, attól függően, hol a mi helyünk a képen. Arról viszont gyakran megfeledkezünk, hogy nem csupán egy-egy színfoltot képviselünk, hanem mindezt mi magunk is festjük.

Ezen a ponton kezdünk el közeledni a kérdéshez. Ugyanis, ha mi magunk aktív szereplői, és szerzői is vagyunk életünk színművének, akkor tulajdonképpen mit is csinálunk magunkkal, és ezzel együtt egymással?

Sokat foglalkoztatott a kérdés, hogy mi lett volna Éva és Ádám másik választása, ha nem a Tudás fájáról esznek. Mi a Tudás ellentéte? A Tudatlanság?

Az évek során egy új felismerésre jöttem rá, ami e sorok megfogalmazása közben rajzolódott ki bennem. A legfontosabb: nem azzal kell kezdeni a kérdést, hogy ki követte el a hibát, hanem azzal, hogy lehet-e ezt hibának nevezni.

Azon rágódni, hogy mi lett volna ha az első emberpár nem harap bele az almába, komikusan szólva nem aktuális. Ez úgy nézne ki, mint háttal megkísérlni bemenni egy csukott ajtón.

Ez a lépés ugyanis elkerülhetetlen ahhoz, hogy megalkossuk az embert. Ám valamit elfelejtünk: ha kizárólag bibliai szemszögből nézzük is a történteket, akkor is figyelembe kell vennünk, hogy ahonnan és ahova ki lettünk űzve, mind ugyanazon Felső Értelem alkotása. Ez az, amit nem veszünk észre, pedig a szemünk előtt van.

Mit jelent ez? Azt, hogy a Magból termés lett, s mi eddig a föld alatt rejlett, most ért kalászt lenget a szélben. A gabona a Természet rendjének megfelelően viszi véghez sorsát, és nem azért, mert öntudatlanul kiszolgáltatja magát - ezt csak mi képzeljük így -, helyette a Természet erőit szolgálja. Hatalmas különbség. Gondolj csak bele, ha minden egy Legfelső Értelem műve, akkor lehetetlen, hogy ne rendelkezzen ugyanazzal az Értelemmel, amelyből származik.

Szolgálat és szolgálatás - korábban már beszélgettünk ezekről. Íme, itt vannak újra. Mi, gyakran érezzük úgy, hogy ki vagyunk szolgáltatva. Ilyenkor eldobjuk a tollat, és azt mondjuk, valaki más írja az én könyvemet, hát tessék, csináld, én pedig megmutatom, milyen rossz nekem." Ha valóban rossz nekem, miért nem vagyok hajlandó változtatni rajta?

Azért, mert így megszabadulok a felelősségtől, pontosabban úgy gondolom. Ugyanis a szolgáltatáshoz - és így a kiszolgáltatáshoz - nincs szükségem felelősségre, szemben a Szolgálattal.

Mit csinálok? Becsapom magam. S ha nem ébredek időben, a saját hazugságom tengerébe fojtom magam. Elkezdhetek úszni, de "a Víz az úr". A túl sok hazugság teljesen legyengít, s elnyel az ár.


Térjünk vissza a paradicsomi jelenethez. Tehát megtörténik a bűnbeesés. Már maga a szó is árulkodó: valójában vétkezésről van szó, ugyanis a bűnbe nem tudok beleesni, hanem csakis elkövetni tudom azt. A Biblia itt ködösít, "a fordítás torzít". Két szereplő kap negatív előjelet: a kígyó és Éva - mintha nem is a Nagy Rendező írta volna bele őket a történetbe. Ezzel kezdődik el a hazugságok nagy játszmája: a tagadás, a hárítás kezdőlöketet kap és ad.A Nő itt kap megalázó címet, aminek későbbi alárendeltségét köszönheti.

Bennem viszont felharsan egy újabb kérdés: Ha Ádám valóban Férfi, miért megy a Nő után, és miért löki bele magát a csapdába?

Folyton folyvást hangoztatjuk férfiúi logikánkat, racionalitásunkat, erre tessék. Férfitársaim: nyissátok ki szemeiteket! Magunkat tesszünk nevetségessé!

Büszkeség ... Büszkeség az is, hogy hibáinkat másra hárítjuk? Büszke vagy arra, hogy hazugságban éled az életed, hogy hazug kapcsolatokban élsz, hogy hazugsággal neveled a gyermekeidet?


Ki lettünk-e űzetve? Kiűzettettük magunkat.

A helyzet mindaddig fikarcnyit sem fog változni, amíg egyetlen érmét is dobunk a gépbe.

A Tudást választottuk, ám valójában csöppet sem vagyunk tudatában annak, minek vagyunk a birtokában. Pontosabban: mi csak a birtoklást látjuk, és csak azt akarjuk kiélvezni. Nemcsak a hibáinkat vetjük mások elé, azt is elvárjuk, hogy kertünket is más gondozza, mi csak a virágokban gyönyörködjünk és együk a lédús zöldségeket, gyümölcsöket. Dolgozni nem akarunk.

Teljesen más fogalmaink vannak - nemcsak a munkáról. Pontosabban: mindennek birtokában vagyunk (nem pedig mi birtokolunk), csak a kulcsot eldobtuk, s most unottan, s elkeseredetten ülünk a szemétdomb tetején. Ám mivel nem szeretjük az elkeseredést, gyorsan felváltjuk azt haragra és más(ok) hibáztatására. Az mindjárt jobb.

Ahogy korábban fogalmaztam: a hazugság nyugtató. (A mondat viszont megfordítva is igaz.) Pedig esély mindig van. Még van lehetőség a változtatásra - viszont nem holnap. Rendet kellene rakni, s ennek eredményeként mind a kulcs, mind az ajtó előkerülne. A Büszkeséget pedig az az érzés szülné meg, hogy képesek voltunk mindezt megtenni. Így lenne értelme a Férfiasságnak, s ezáltal a Nőiesség is régi fényében ragyogna.

Ne feledd, a toll a Te kezedben van.
 

A magány órái, az egyedüllét páratlan alkalmat kínál önmagad megismerésére.

Ez az időszak arra szolgál, hogy felfedezd, hogy megszeresd magad. Ekkor és itt hallhatod meg a Csendet, ahol Ős Tened lakozik és szól Hozzád.

Mialatt megtalálod önmagad, megteremted magadnak azt, akit keresel.

Ne hagyd elenyészni a magányt. Amikor a legsötétebben látsz, már elindultál a Fény felé.

Mint Te is láthatod, a tizedik időben sokkal később követi a többi kilencet. Korábban úgy gondoltam, a tizedik metamorfózist akkor írom meg, ha mindaz, amiről beszélgettünk, és mindaz, amit most még lepel alatt rejtegetünk, hamarosan elkerülhetetlenül a felszínre tör.

Remélem, megérted, miért most tör ki mindez.

Korábban sokat beszélgettünk művészetről, zenéről. Említettem, hogy egy adott kor zenéje mindig az aktuális kor tükörképe. Szeretnék most ide visszakanyarodni.

Gyakran tapasztalom, hogy művészek, műkedvelők mennyire viszolyognak a kortárs művészetről, legyen szó irodalomról, képzőművészetekről, zenéről, táncról, a művészet bármely területéről.

Sokan úgy vélik, a modern zene nem más, mint hangok érthetetlen, átláthatatlan zűrzavara. Mégis vannak köztük remekművek, olyanok, amelyek káoszában tökéletes rend uralkodik.

Tény, hogy rengeteg zenei alkotás sokszor eltávolodik a megszokott dallami világtól, és inkább hatásokra, effektusokra épül. Egyesek úgy vélik, a kortárs zene lényege a megbotránkoztatás.

Ahogy a komolyzenében, a könnyűzenében is megtalálható ez az irányvonal. Minimális dallami megoldások, vaskos, súlyos akkordoszlopok, dübörgő ritmus, rohanó tempó, amelyekhez sikoltás, üvöltés társul.

Könnyebb mindettől elfordulni, mint lenézni a valóság gyökeréig, és megkeresni az okot, amiből mindez születik.

A rossz hír az, hogy amit látunk, hallunk; minden, amit a művészet nyújt, csupán visszaadja azt, amit mi magunk adtunk neki. Nincs új a nap alatt - csak körforgás van. A szél megfordul, s amit szárnyára eresztettem, most visszatér hozzám. Amit látunk és hallunk: mi vagyunk.

Mi pedig elfordulunk saját magunk elől. Önmagunk árnyékától rettegünk, s ezért inkább nem a napos oldalon megyünk, mert tudjuk, hogy a tükröződés onnan születik.

Képtelenek vagyunk szembenézni magunkkal, s mindazzal, amit tettünk.

Észre sem vesszük, hogy ugyanúgy hörgünk és sikítunk, hogy bennünk sem szól már dallam. Ha mégis látni véljük magunkat, inkább felvesszük a napszemüveget, vagy nemes egyszerűséggel lecseréljük a tükröt. Komikusan hangzik, pedig a szó legmélyebb értelmében ezt tesszük.

Lebombázunk magunk körül mindent, de amikor minket lőnek, menekülünk.

Honnan jönnek a sikolyok?

Először inkább azt nézzük meg, miért sikoltunk. A sikításnak olyan erőt tulajdonítunk, amely széttöri a láncokat. Mindez nem véletlen. Az ókori görög zenekultúrában az auloszjátékot (az aulosz fúvós hangszer) éppen egy mitológiai sikolyból származtatják. A történet a három Gorgó-lányhoz fűződik, három gyönyörű lányhoz, akik közül egyikük, Medúsza az egyetlen halandó. 

Szépséges feje körül kígyószerű fürtök tekeregnek, s aki élő ember megpillantja, azonnal kővé dermed ijesztő tekintetétől. Perszeusz lefejezi, de az arcát ő is csak a pajzsán tükröződve láthatja. (...) Amikor Perszeusz megöli Medúszát, egyik nővéréből, Eurüáléból vad zokogás, iszonyú üvöltés tör elő.

(Részlet Surányi László Megszólít vagy elvarázsol? című könyvéből)

A mitológiai történet szerint az Eurüálé üvöltése, és az abban lévő érzelmek és indulatok annyira meghatották Athénét, hogy egy hangszert, az auloszt találta fel ezen erő "megszólaltatására".

Ma is ez az erő húzódik meg az üvöltések, sikoltások mögött, ám mára annyi hazugság borít el minket, amikor a művészet képtelen más "eszközzel" megmutatni számunkra, hogy látszólagos csúcsunk valójában a legmélyebb gödör. Úgy hisszük, a technológiai fejlődés, a tudomány rohamos fejlődése vezet ki minket a sötétségtől, miközben a mélységbe taszítjuk magunkat általuk.

A hazugság ott leplezhető le, amikor a fejlődés "rárakódással" jár. A valódi emelkedés ugyanis mindig elengedő. Ahhoz, hogy tovább tudjunk lépni, el kell fogadnunk mindazt, amit eddig építettünk, ugyanakkor azt is fel kell ismernünk, hogy ha át akarunk kelni a vékony jégen, ennyi súllyal a nyakunkban képtelenek leszünk rá - a tó jege beszakad alattunk, és megfulladunk.

A sikoltást pedig éppen a fuldoklás szüli. Figyeld meg: a haláltusában olyan energiákat vagyunk képesek mozgosítani, amelyekre korábban képtelenek lettünk volna. A haláltusa pedig tagadásból fakad. Ahhoz, hogy bármit is befogadjak, magamat elengednem kell. Ha megfeszítem izmaimat, úgy taszítani fogok.

Nézd meg a haldoklókat: egész testük megfeszül. Ellenkeznek. Tagadnak.

Az utolsó percekben megnyilvánuló tagadás egy egész élet tagadását mutatja. A Halál az Élet része. Ha a Halált tagadod, az Életet tagadod.

Tagadás, hazugság, félelem - egymásból születnek, egymást táplálják.

Cselekedeteink -s így gondolataink- nagy része ellentétes az Élettel. Mi értelme szembe úszni az árral? Mégis ezt tesszük, nem kis energiát fektetve belé. Megtagadjuk Eroszt, eldobjuk, és kezünket Thanatosz felé nyújtjuk. Ám amikor az út nagy részét megtettük, rájövünk, mit tettünk és rohannánk vissza, kiáltva, sírva, félelemmel telve.

Van visszaút?

Megbántunk valakit, s amikor lelkiismeretünk megszólal, azonnal azon törjük a fejünket, hogyan lehetne jóvá tenni a múltat.

A megbántottak sebeit soha sem gyógyíthatod be, mert azok a sebek nem a húsba, hanem a Lélekbe marnak. A Lélek pedig időtlen. Mindent magával hordoz - súlya nincs, de terhe van. Amit egyszer belevéstél, nem írhatod felül.

A Lélek nem a matematikai törvényei szerint "működik": a negatívat a pozitív nem ellensúlyozza. Nincs semlegesítés.

A tudomány ott követi el a hibát, amikor nem ismeri fel, hogy a saját törvényei kizárlóag a saját dimenziójában alkalmazhatóak. A Lélek nem racionalizálható.

Már pedig tapasztalhatjuk, hogy amint felfedez egy újabb törvényt, azonnal ki akarja terjeszteni azt mindenre, ami létező. Uralni akar.

Aki uralkodik, aki úgy véli, hatalommal bír, hazudik. A hazugság pedig elindítja a félelmet, a félelem pedig -hogy ne kelljen önmagát megmutatnia- a hazugság mögé rejtőzik. Minél nagyobbra nő, annál több hazugsággal kell lepleznie magát.

S most visszatérünk korábbi kérdésünkhöz: honnan jönnek a sikolyok?

Legbelülről. Az Ős Tentől. Ő az egyetlen, aki nem tud hazudni, s aki nem hazudtolható meg. Legbelső hazugság nincs. Csak kívülről tudjuk körbebástyázni hazugsággal, ő pedig fulkodolni kezd, és kitör belőle a sikoly.

A mai kor jajkiáltásai is innen erednek, mi viszont képtelenek vagyunk ezt felismerni. Nem akarjuk felismerni, inkább még több hazugsággal akarjuk elnyomni. Látok egy fuldoklót, de nem merek utánaugrani, inkább a víz alá nyomom a fejét.

Ezt tesszük.

Még "csak" fuldoklik, nem halt meg. Még van esélyed megmenteni. Még nem késő.

Mennyi kétségbeesett, rohanó, menekülő ember...

Egy úgynevezett közösségi oldalt böngészek. Csupán a profilképeket figyelem. Rengeteg közös kép, és sok olyan, ahol csak a barátnő/barátnő szerepel.

Az internet világában egy ilyen oldalon megjelenő kép szinte felér egy bemutatkozással - és az adatlapig még el sem jutottunk.

Milyen benyomást keltenek ezek a képek?

Közös kép. Csak vele vagyok "értelmezhető". Ő hozzám tartozik. Nélküle "nem én vagyok".

Figyeld meg ez utóbbi mondatot: az állításban benne van a tagadás - tehát egyenértékű a hazugsággal.

Az én "határom" nem lehetsz Te. A birtoklás lényege, hogy nem magamat nyitom ki valaki vagy valaki felé -és válok befogadóvá-, hanem magat terjesztem ki: az enyémmé válik. Úgy is mondathatom: amire kiterjesztem magam, az én vagyok.

Te nem lehetsz én, ahogy én sem lehetek Te.

Az egyetlen, ami valójában az enyém: önmagam. Belső Ős Tenem.

Kép, amelyen csak a barát/barátnő szerepel. Én semmi vagyok, csak ő általa jelentek valamit is. Leírom magamat.

Az éremnek két oldala van -egymást nem emészthetik fel.

Csakhogy a "férfias játékok" lényege az lett, hogy Istent játsszunk. Amikor a férfi az autóját bütyköli, a következőket nyílvánítja ki: "Meg tudtam csinálni. Én. Elromlott, de rendbe hoztam. Én." A Teremtés érzését véli felfedezni magában, s ezt minden lehetséges területre ki szeretné terjeszteni - a családra, a barátokra, a párkapcsolatra, stb.

Szüntelenül dolgozik benne az "Én csinálom", és sokszor észre sem veszi, hogy azt is újjá akarja teremteni, amire nincs szükség. Ekkor borul fel az egyensúly.

Ugyanakkor a "férfias játék" nem azt jelenti, hogy a nőkből ez teljességgel hiányzik.

Pontosabban: a szó valódi értelmében vett Nőben ez ugyanúgy benne van. A férfi vagy a nő csak a felszínen mutatkozik meg, az csupán a jéghegy csúcsa. Amiből gyökerezik, abban mindkét principium jelen van.

Mi viszont úgy gondoljuk, hogy ez így helytelen. "A nő legyen nő, a férfi pedig férfi" - s ezzel kezdetét vesszük a gyökerek pusztításának. Ám gyökerek nélkül a legmagasabb, legterebélyesebb fa is kidől. Sokan érzik már a gyökerek hiányát, ezért kezdik el a benső hiányt a külsőséggel ellensúlyozni - mindhiába.

A Szerelmet úgy képzeljük el, mint az élet legszebb, legstabilabb dolgát. Lehet, hogy a baj ott kezdődik, hogy elképzeljük?

Megszeretünk valakit és máris úgy hisszük: "Ő az". Meg akarjuk tartani mindazt, amit ő jelent számunkra - vagyis nem az embert, a Társat, a Férfit, a Nőt akarjuk magunk mellett tudnak, hanem azt, amit képvisel. Olykor ki is mondjuk: "Mellette biztonságban érzem magam."

A rókáknak vagyon barlangjok és az égi madaraknak fészkük; de az ember Fiának nincs hová fejét lehajtani.

(Máté Evangéliuma 8:20)

Átutazók vagyunk - ugyanakkor ezt nem tudjuk, nem vagyunk hajlandóak elfogadni, éppen ezért keressük szüntelenül a biztosat, a biztonságot.

Keresésünk állandó, s értelmetlensége éppen ebben rejlik: a Változóban kutatjuk az Állandót - az Élőben a Halandót.

Így lehet, hogy egy ideig a magasban járunk, majd újra visszaesünk a földre, ahonnan indultunk - mivel az Igazság ott van. Ott kell keresnünk.

Keress a Gyökerek között és megleled a virágban.

A belső ürességet nem lehet kívülről kiteljesíteni.

A belső hiány külsőleg nem pótolható.

Hiába pompázik a virág, ha gyökerét féreg rágja - hamarosan maga is elrothad.

A rothadás szagát csak ideig-óráig tudod elnyomni.

Nézz életed gyertyájára. Hogy csonkig ég-e, egyedül Rajtad áll. Önmagadból táplálod a tüzet. Te döntöd el, hagyod-e magad felemészteni általa, vagy Alázattal és Szolgálattal kíséred lángját.

Erősebb vagy-e a bántó szeleknél? Van egyáltalán erőd?

Erődet Hited adja - nem pedig vallásod. Vallani kényszerűség.

Gyújtsd meg a gyertyát és hagyd elégni. Gyertyád nem ellenkezik - szolgál. Nem szolgáltatni kényszerül - hitéből teszi. Végül egészként lobban el - nem a meggyújtás előtt volt egész, hanem azáltal, hogy végigégett. 

A cél csak az út által érhető el.

Ha fel akarsz emelkedni - mivel onnan az út is jobban látszik -, léghajódból minden felesleges súlyt ki kell dobnod. Meg kell szabadulnod miattól, ami lehúz - meg kell szabadulnod az illúzióktól.

Légy kevesebb, hogy több lehess.