Gyűlölj, hogy megszeress!

Űzz el, hogy visszahívj!

Dobj el, hogy megtarthass!

Tagadj meg, hogy felismerj!

Hazudj, hogy hihess,

Hogy altasd magad!

Tégy meg mindent magaddal,

hogy velem is megtehesd!

Az ellentétek között nem húzódik szakadék.

Karnyújtásnyira vannak egymástól.

A kezedet kinyújthatod azért, hogy elérd a másikat, de azért is, hogy ellökd, távol tartsd magadtól.

Kitárod kezedet, vagy ökölbe szorítod.

Szeretsz és befogadsz, vagy gyűlölsz és félsz.

A közelmúltban társasággal néztem egy nagyon szép, megható filmet.

A film elején egy szerelmes jelenet szerepel. A férfi szeretné szorosabbra fűzni a köteléket, s emiatt a nő válaszút elé kerül: vele kell mennie. Fel kell adnia a megszokott életét, és fejest ugrani az újba, az ismeretlenbe.

Erre még visszatérünk, ám a dialógus alatt elhangzott egy mondat, amin csóválni kezdtem a fejem. "Az életem már csak Veled ér bármit is, Nélküled semmi vagyok." Egy hölgy a társaságból felsóhajtott: "Hova tűntek ezek a férfiak. Ma már nem hallani ilyet."

Ezt már nem hagytam szó nélkül. Megkérdeztem az előttem szólót, hogy ő vajon miként venné, ha ilyen bókot kapna. "Hiszen ez a szerelem. Amikor csak együtt van értelme." Én pedig újabb kérdést tettem fel. "Tehát ha valaki közli Veled, hogy Nélküled semmit sem ér, az Neked jó? Ha valaki függ Tőled, az Neked megfelel?"

Itt esünk bele a dependencia, avagy a függőség végzetes csapdájába. Mókuskerékbe kerülünk, ahonnan nem tudunk kiszállni. Ez manapság egyre szembeötlőbb formákat és méreteket ölt, viszont akik öntudatlanul keringenek, ezt nem láthatják.

Mit jelent ma a párkapcsolat? Mentsvárat. Menekülést. Fejvesztett rohanás, ahol a másik árnyékába burkolózva nem kell szembesülnöm magammal. Nem kell látnom magam, nem kell tükörbe néznem. Erre kiváló búvóhely a "Mi". "Most már nincs olyan, hogy Te és én, csak Mi." Tehát: nem akarom körülhatárolni magam, mint szuverén személyiség, erre nincs szükségem. Szépen összeolvadok Veled, így nem kell magamat hibáztatnom.

A hazugság viszont azonnal lelepleződik, mihelyt a kapcsolat megbillen. Az egyik fél egy harmadik felé kezd vonzalmat érezni. Ilyenkor két utat választunk, pontosabban két taktikát alkalmazunk. Az egyik az, hogy nyíltan a másikat hibáztatom. "Neked egy nem elég. Nem tudsz uralkodni az ösztöneiden. Csak a véred hajt." Ebben az esetben én vagyok az áldozat, én magam nem követtem el hibát.

A másik, hogy az önsajnáltatás álcáját öltöm fel: "Én már nem vagyok Neked elég." Így magamra terelem a figyelmet, erőszakkal magamhoz rántom a másikat, ugyanakkor "tudom", hogy ő a hibás.

Mi történt itt? Két lehetőség jöhet számításba. Az egyik az, hogy annyira jól sikerült a menekülés, hogy feloldottam a másik szuverénitását, magamba olvasztottam, ő pedig arra ébredt, hogy elvesztette magát. Én már nem azokat a vonásokat, nem azokat az értékeket látom benne, ami miatt ő, mint ember szerethetővé vált a számomra, hanem azt, amiért ő szerethető mellettem. Őt pedig újabb menekülésbe hajszoltam, kétségbeesetten keresi önmagát, és talált valakit, aki azt ígéri számára, hogy képes megmutatni, milyen ő valójában.

A másik eshetőség, hogy ő olvasztott engem magába, az én értékeimet a magáévá tette,  ezáltal én már kiszipolyozódtam, nincs bennem semmi, ami miatt megállnám a helyem mellette. Ám itt sem én vagyok az áldozat, mivel elkábítottam magam és hagytam, hogy mindezt meg lehessen tenni velem. Nem harcoltam magamért, mert "kettőnk" fontosabb volt számomra, mint saját magam. Ő pedig felduzzadt az én értékeim által, s most valaki másra van szüksége, aki valósággal hajbókol az ő látszólag nagysága előtt, és ugyanúgy, mint én, hagyja magát, s vakon átadja neki önmagát.

Észre kell vennem ezt a csapdát, addig ugyanis újra és újra bele fogok esni. Amíg csak magam elől rohanok, nem fogok a lábaim elé nézni, de felfelé és befelé sem leszek képes figyelni. Csak nézni fogok, látni nem. A saját üvöltésemtől nem fogok hallani sem.

Bekötöm a saját szemem és csak futok, rohanok - de nem tudom, hová.

Nagyon sok ilyen futót látok. Kilépnek egy kapcsolatból, és máris egy újabb párkapcsolat bevonzásán dolgoznak. Nézz körül az úgynevezett közösségi oldalakon - ők még segítenek is a különböző alkalmazások által. Tesznek Rád még egy szemkötőt és kidobak a semmibe: "Szaladj!". Te pedig rohansz, találsz egy pihenőt, majd újra rohansz. Olyan vagy, mint a kutya, amelyik a saját farkát kergeti.

Majd a sok csalódás, a rengeteg felesleges rohanás után félig aléltan csuklasz össze és felkiáltasz, ahogy József Attila tette:

Mért hagytál el, hogyha kívánsz,
Ha bennem lehetsz csak ünneplőben.

Mért nem csókolsz, ha úgy esik jól?
Mért fáradnak el a rohanók?

Te vagy a hibás! Nélkülem semmi vagy!

Miért nem az történik, aminek ilyenkor történnie kellene?

Most egy kicsit gyenge vagyok, de tudom, hogy én vagyok az erősebb.

Tudom, hogy jössz majd. Úgy esel belém,
Mint szép, szikrázó mennykő a tóba!
De megégetnők-e a világot,
Vonagló lángokként összefonódva?

Nem voltál igazi Csillag, csak hullócsillag voltál. A saját szépségedet, jóságot akartad bennem látni, s íme: belefulladtál. Túl közel hajoltál a víztükörhöz. (Azt pedig nem is tudtad, hogy a víz képe torzít!)

Mindketten ezer fokon izzottunk, s lám: mindent elégettünk magunk körül.

"Az életem már csak Veled ér bármit is, Nélküled semmi vagyok." Ebben a mondatban mindkét lehetőség ott van! S most újra megkérdezlek: "Ezt akarod?"

Ó asszonyom, te balga, te bolond,
Játszót-játszó, ostoba, semmi játék!

Részletek József Attila Mért hagytál el, hogyha kívánsz című verséből (1924 nyara)

Ígértem, hogy visszatérünk a film történetéhez. A nő válaszút elé került. A félelem eluralkodott rajta, ezért visszautasította az ajánlatot. Azt kérte a férfitól, várjon még. "Azt hiszem, így is eleget vártam."

Ez volt az utolsó mondat, amit még hallott tőle, ekkor látta utoljára, hiszen már nem tudott utána rohanni. Elindult ugyan, hogy erőt vegyen félelmein és beengedje a Szeretetet, de már késő volt - még aznap éjjel életét vesztette egy közlekedési balesetben.

Láthatod, mire képes a félelem. Mondjuk ki: ölni. Azt hiszed, megvéd, pedig éppen ő az, aki az oroszlánok elé hajít.

Honnan tudhatod hát, hogy valódi Értékek kopogtatnak az ajtódon? Onnan, hogy megszólal ő benned. Tudd, hogy ő az. Szólj hozzá. A házőrződ mindig Veled van, de felelős vagy érte. Neked kell megtanítanod rá, hogy nem mindenki ellenség, aki a küszöbödön áll. Neked kell megmutatnod, hogy az Életed gazdája Te vagy. Te döntöd el, kit engedsz be. Ő viszont a segítségedre lehet, ha megtanulsz együtt dolgozni vele.

A vad, őrjöngő ugatás elijeszheti azt, aki Hozzád jön, s a hangzavarban nem hallod meg az ő hangját. Ő ugyanis nem kiabál. Az Igazinak (legyen Társ, legyen Érték, legyen Lehetőség) nem kell reklámoznia magát, nincs szüksége erőfitogtatásra.

A Szeretet néma.

Ma délután egy, a kamaszkor küszöbén álló kisfiú koncertjének voltam szem- és fültanúja. Valósággal ledöbbentett nagynevű, idősebb művészeket meghazudtoló technikájának játszi könnyedsége, zeneisége.

Miben rejlik a gyermek zsenialitása?

Ahogy arcát, gesztusait figyeltem, azt vettem észre, hogy nem uralni akarja a hangszert, sokkal inkább eggyé válik vele. Együtt mozog, együtt lélegzik a zenével. Nem tudással bír, hanem Bölcsességgel.

A zenekar előtt ülve szinte elemelkedik a színpadtól, s a zongora csupán csatornája annak a Szférák zenéjének, Ő maga pedig tolmácsol; játéka az élet mosolyának és fintorának játéka. Ifjak, felnőttek, s idősek - mind keserű mosoly hagyja el arcunkat, mikor felismerjük mindazt az érzést, amely ott van a zenében, s amelyet még magunk sem értünk; s e gyermek a maga pajkosságával, huncut játékossággal teríti elénk életünk szőttesét. Ha az utcán, vagy a játszótéren látnánk e gyermeket, csak legyintenénk - "ugyan, mit tudhat a felnőttek világáról".

Nem csupán a Tiédről tud! Hanem az Övéről, az enyémről ... az Életről.

Nem Ő ül előtted, hanem Te vagy előtte, s innen látja, mit rejtegetsz az álarc alatt, mögött. Te pedig nem veszed észre a vidáman szaladgáló gyermeket, mert nem tudsz odanézni, ahol ő van. Azzal vagy elfoglalva, hogy meredten előre tekints, megtartva így álarcodat.

A koncertről kiáradó tömegben észre sem vettük a kisfiút. Hatalmassága parányi!

Tegnap, üres óráimban kedvenc folyóiratomat lapozgattam, s egy mondat megragadt az egyik cikkből: "a művészet mindig az életről szól".

Mit jelentsen ez? Mi teszi az életet életté?

Az, hogy merek, hogy ott van bennem a Merészség és az Alázat. A kettő nem zárja ki egymást, nagyon jól elférnek egymás mellett. Sőt, egyik a másikból táplálkozik.

Az Életet az képzi, hogy elfogadom a változást, azt életem természetes részének tekintem. Ám nem csak változás létezik, hanem változtatás - egymásnak szülei és gyermekei. Változás akkor következik be, ha változtatok - változtatás pedig csak változással lehetséges.

Ahhoz viszont, hogy mindezt meg tudjam tenni, az Alázat elengedhetetlen.

Nézz a tükörbe. Lásd meg magadban Istent és Istenben magadat!

Vedd a kezeidbe Isten hárfáját, húrjait Merészséggel és Alázattal pengesd. Isten hárfája a Te hangszered is: Benned is zenél!

Most és Végtelen.

Haladjunk tovább e tengely mentén.

Vajon a Most egy részét jelenti a Végtelennek, vagy éppen fordítva?

Temetőben sétálva tekintetem a feszületekre figyelt. Gondolataimban arra a kérdésre kerestem a választ, vajon miként kapcsolódott be a kereszt szimbóluma a Halál tárgykörébe. Tudjuk, hogy Jézus kereszthalált halt, ami korának legbrutálisabb kivégzését jelentette. Ám maga a kereszt Jézus életénél korábbra mutat vissza.

A kereszt sok jelkép kiindulási pontját képzi, rengeteg stilizált változatával találkozhatunk. Nézzük most meg a legegyszerűbben. Két egyenes találkozásából jön létre: egy függőleges és egy vízszintes egyenes egy ponton metszi egymást. Mit akar ez jelenteni, s miként jelképezi egy ember életét (és halálát)?

Kisiskolásként a számolást számegyenes segítségével tanítják. Eleinte a természetes számok halmazán, majd később a negatív számok is megjelennek, majd a gyermekek rádöbbenek, hogy a számegyenes valójában végtelen. Egyik irányban sincs lezárva.

A vízszintes tengely így az én értelmézésemben "az élet végtelen körfogását" jelöli, míg a rá merőleges tengely azt jelképezi, hogy a végtelen egy szeletében, az örök színház egy színművében ezt a szerepet játszottad, ezzel a névvel, ennyi időn keresztül. Ez a szerep valahol kezdődött, és valahol befejeződött, de a Nagy Színmű nem itt kezdődött és nem itt ért véget. Valahonnan jött és most is tart valahová. Végtelen.

Az idő így értelmét veszti, pontosabban csak a saját dimenziójában van jelentése, sem afelett, sem azalatt. Ugyanúgy, ahogy a tér is lehullik. A felfelé haladás nem magára épít, hanem elenged!

A művészet pedig éppen ott keresendő, ahol dimenziók találkoznak, s egységet alkotnak. Most és Végtelen a művészetben (de nem csak benne!) feloldódik, s nem ellentétet, hanem szintézist képez.

Mindaz, amit mi ellentétnek nevezünk, nem ütközni, hanem összeolvadni, egymásban feloldódni vágynak. Ahogy Weöres Sándor írja a János-evangélium egy apokrif fordításában: "Oldani vágyom és oldódni vágyom." (A teljesség felé)

Ez maga az univerzizmus tanítása, ez bújik meg a Jing-Jang jelében. Az "ellentétek" nem küzdenek egymás ellen, hanem egymásért harcolnak! Tudják, ahogy egyikük nem létezhet a másik nélkül, s hogy nélkülük nincs egyensúly.

Nézzük, miként jelenik ez meg a zene legkisebb egységében, a hangban. Vegyünk most egy törzshangot - a példa kedvéért legyen ez egy g hang. Ha ezt a g hangot felemelem egy fél hanggal, úgy gisz-nek fogom nevezni (ez egy kis szekunddal magasabb a g hangnál, tehát a kettőjük viszonyát egyessel jelölhetem). Amennyiben ezt a gisz hangot tovább módosítom, elérem az a hangot, ugyanazon viszonyszám értelmében, miként g és gisz aránylik egymáshoz. Ha viszont a g és a hang kapcsolatát tekintem, úgy már két félhang távolságáról beszélek (nagy szekund), tehát arányszámuk 2 lesz. Ez a folyamat pedig a végtelenségig folytatható.

Mi is történt itt? Egy hangból megszületett egy másik hang (amelyek, ha együttesen megszólaltatjuk őket, kellemetlen, diszharmónikus hangzást fognak eredményezni), majd egy újabb disszonancia születésével a legelső hanggal együtt már sokkal jobban csengő, konszonánsabb hang született. A diszharmónia célja tehát a harmónia elérése volt, a disszonancia konszonanciára törekedett.

Két erő együttes fortyogása egy új születését hordozta magában, amely ugyanezt a folyamatot fogja végigjátszani, hogy önmagából újabb harmóniát szülhessen. Jing és Jang erejének egyformának kell lennie, hogy képesek legyenek egymásért egyaránt tenni. Halhatatlanságuk éppen ebben rejlik.

Az ember sajnos ezt már egyre nehezebben képes felismerni. Nem önmagát hibáztatja, a probléma okát mindig másban, önmagán kívül keresi. Csak "kicsiben" képes gondolkodni, nem pedig "globális" mértékben. Azt hiszi, hogy "az a másik" tőle független - mert nincs vele egy, jól behatároható térben. Úgy képzeli, "ő nem az én darabomban szerepel - miért törődnék hát vele". Nem látja, hogy a színház, a színpad óriási - nagyobb nála! A nagyobb pedig csak a kisebből tud felépítkezni. Ha az alapzat nem áll biztosan, a földszint is be fog omlani, nem hogy az emeletek.

Ahogy azt sem látja, hogy ő nem csak Jing-et, vagy Jang-ot képviseli: mindkettő önmaga, mindkettő Egy. Nem hajlandó résztvenni a játékban, az erők egymásért vívott harcában. Ne feledd: Harcművészet létezik, küzdelem-művészet viszont nem; a két szó nem kapcsolódhat egymáshoz. Ahogy korábban említettem: a művészet lényege a szintézisben rejlik. Önmagamért - kizárólag saját céljaimért, érdekeimért - vívott harc nincs, az már küzdelem, sőt: vak csata. Önmagadból, saját Középpontodból kell kiindulnod, de tudva azt, hogy minden, amit teszel, nem csupán érted van. Nem csak tetteid, de gondolataid is ugyanúgy meg fognak jelenni mások életében is - mert az Élet Egy!

Amikor álmodozunk "életünk párjáról", rengeteg kritériumot szabunk, komoly elvárásokat támasztunk. Számtalan tulajdonságot vonultatunk fel, ám a kérdést ritkán tesszük fel magunknak: vajon mindez bennem is megvan? Majd pedig csodálkozunk sorozatos csalódásainkon, amikor is "álmaink asszonya / férfija" nem az, akit vártunk, akit magunknak elképzeltünk.

A zenei akusztika tudománya a zenei hangot 3 tulajdonság alapján definiálja. Azt viszont tudnunk kell, hogy egyetlen hang önmagában nem értelmezhető, csak is a többi hang alapján. Ennek értelmében egyetlen hangnak rendelkeznie kell az összes hang tulajdonságával. Ettől válik zenévé, s a hangot ez különbözteti meg a zörejtől.

Ahhoz, hogy összeolvadhassak, feloldódhassak a Társamban, az Ő tulajdonságait magamban is meg kell teremtenem. Különben nem tudjuk értelmezni egymást, és önmagunkat sem.

A valódi Szerelem a legfantasztikusabb zene. Erre mindannyian vágyunk. Ám ahhoz, hogy meghallhassam a legszebb muzsikát, magamban is zenélnem kell. A zörejt csak a zörej érti meg.

Az alábbi gondolatokat több napja kezdtem jegyzetfüzetembe írni, és valahányszor újra előveszem, hogy újragondoljam, továbbálmodjam szikráit, új és új gondolatok kapnak lángra, s a fény mindannyiszor ugyanoda vezet vissza. Minden összefügg mindennel és a legvégső igazság EGY.

Ha nem kötődsz elméleti szinten a zenéhez, talán e sorok száraznak tűnhetnek, ám számomra a végső elképedés és boldogság mámoros egységét képzik. Magamat felemelve indulok újabb és újabb felfedező utakra, s végül mindig ugyanoda jutok vissza, ám ez nem elkeresít, hanem megnyugtat.

A zene, a zeneiség legkisebb építőköveit kutatva jutottam el annak legmagasabb szféráihoz. Itt is bizonyítást nyer, hogy a puszta tudományosságon felülemelkedik a magasról érkező, Néma Bölcsesség. Persze a tudós nem élhet anélkül, hogy ne bocsátkozzon alkotások elemzésébe, ám a művész, a valódi művész számára (aki közvetít!) a megszületett mű maga a csoda, nem pedig annak különböző szempontokból történő elemzése.

Vonatkozik ez a művészet minden területére, legyen szó irodalomról, táncról, képzőművészetről, zenéről. Mindenbe bele lehet magyarázni, mindent lehet indokolni, ám a zseni (itt azokra gondolok, akik művészetüket alázattal végzik) a születés pillanatában látja meg az életet, míg a tudós, az analitikus az életben keresi a születést. Ezt bizonyítja az irodalomtörténetben ismert anekdota: "Gondolta a fene".

Induljunk el tehát a zene legalapvetőbb egységétől a hangtól, illetve két hang viszonyától. A zeneelmélet két hang viszonyát hangközökben határozza meg, ezeket (most szándékosan csak egy oktáv terjedelmen gondolkodunk) a következőkként írja le:

• 1 hang távolság : prím
• 2 hang távolság: szekund
• 3 hang távolság : terc
• 4 hang távolság: kvart
• 5 hang távolság: kvint
• 6 hang távolság: szekszt
• 7 hang távolság: szeptim
• 8 hang távolság: oktáv

Számomra sokáig érthetetlen volt a prím, mint hangköz. Az úgynevezett tiszta prím lényege, hogy két azonos hang szólal meg - akkor ez miért távolság? Miért beszélünk egy hangnyi távolságról? A későbbiekben rájöttem, hogy ennek is van jelentősége, ám ehhez tágabb mélységeket kell megértenünk.

Ennek megértséshez közelebb vezet a XX. század táján kialakuló zenei gyakorlat, amelynek során a zeneelmélet az úgynevezett modellskálákat - hangok ismétlődő, matematikai törvények szerinti egymásra épülése - már sokkal behatóbban, tágabban értelmezi, a hangok távolságának számozását jobban kiterjeszti.

Így a prímet nem értelmezi, mivel ezt egy hang ismétlődésének (repetíciójának) tekinti, ami a skála szempontjából nem mérvadó. Ezzel szemben a szekund távolságot már vizsgálja, mégpedig aszerint, hogy kis szekundról (egy félhangnyi távolság, jelölése itt 1), vagy nagy szekundról (két félhangnyi távolság, jelölése itt 2) van szó.

Ennek értelmében tehát a fenti hangközöket a következők szerint értelmezzük:

• szekund = 1,2
• terc = 3,4
• és így tovább.

Ebben az értelmezésben a skálát nem a maga egészében tekintjük, hanem mint számtani sorozatot; minden elem az őt megelőző, illetve az őt követő elem által válik értelmezhetővé, tehát egymáshoz következtetett viszonyaik alapján.

Persze, mint azt korábban jeleztem, ez a fajta skálaalkotás a XX. század zenéjében jelenik meg (ennek kiváló művelője többek között Bartók Béla), majd a jazz zenében is jelentős hatást (és kölcsönös egymásra hatást!) mutat.

Ám térjünk vissza a legelőször felvázolt hangközökhöz. A legelső, úgynevezett modális skálákat (hangsorokat) az ókori görög zenekultúrára vezethetjük vissza. Ezt támasztja alá az a tény is, hogy a modális hangsorok közül több is ókori görög népcsoportok neveit viseli.

Nem szükséges különösebb zenei műveltség ahhoz, hogy az ION hangsort megértsük (mint tudjuk az ionok -vagy jónok- az ókori görög társadalom meghatározó népcsoportját képezték). Ezzel már az általános iskolában találkozunk, kodályi szolmizációval:

dó - ré - mi -fá - szó - lá - ti - (dó)

Már a XIX-XX. század fordulóját megelőző vizsgálatok kimutatták, hogy kora gyermekkorban lévő gyerekek könnyedén, mondhatni "otthonosan" tájékozódnak, mozognak az ion (vagy másként dúr) hangsorban; az ebben a hangsorban elénekelt néhány hangból álló motívumokat könnyedén képesek kiegészíteni.

Mit is jelent mindez? Természetesen ennek értelmezési köre is sokrétű, ám most nem kívánok kitérni a formális szakaszra (vagy műveleti szakaszra) jellemző gondolkodásra, nem a gyermekek fejlődéslélektanát kívánom elemezni, inkább "egyszerűbb", ha úgy tetszik, "primitívebb" (mely szónak gyökere visszavezethető a prímre!), ám annál mélyebb eredetekre visszavezető következtetéseket szeretnék levonni.

Az ókori görög zenekultúrában megjelent hangsorok (ion, dór, fríg, líd, mixolíd, eol és lokriszi) a különböző népcsoportok zenei jellegét mutatják - tehát egy népcsoport rá jellemző hangzásvilággal, skáláva rendelkezett. Tudvalevő, hogy a kor zenetudományáról, zeneelméletéről számtalan írás maradt fent, ám a gyakorlati oldalról vajmi keveset tudunk. Ezzel szemben, ha visszautalunk a kutatások eredményeire, fel kell tennünk a kérdést: miként lehetséges az, hogy egy több ezer éve letűnt kultúra zenei nyelve ott él a XXI. században születő gyermekekben?

Korábban beszélgettünk már arról, hogy egy adott kor zenéje mindig tükörképét mutatja a kor társadalmi berendezkedésének. Ha lólépésben átnyargalunk a zenetörténeten, láthatjuk, hogy a korai, kezdetleges dallamok (melyek kis ambitust -hangterjedelmet- képviseltek), miként bontakoztak ki, és alakultak ki a gregorián dallamok; majd a gregorián zene művelői miként terjesztették ki a dallamvilág határait, miként keletkezett egyszólamúságból többszólamúság, amely a későbbi érákban még tovább terebélyesedett. A romantika szinte láncokat tépett le, határokat törölt el. A zenekarok apparátusa (a zenekarban résztvevő muzsikusok, hangszerek száma és utóbbiak különbözősége) egyre merészebb tendenciákat mutatott.

S ha egy pillantást vetsz a mai kor zenéjére: minél kisebb előadói gárda, minimális zenei, dallami folyamatok. Sokszor a hangterjedelem is "perifériára" szorul. Az oktáv szokszor hiányzik, nem jutunk el hozzá, csak beszűkült hangközöket, akkordokat hallnunk, s hiába várjuk, nincs feloldás. Ezzel kapcsolatban engedd meg, hogy még valamire rámutassak.

Ha egy skálát zeneelméleti szempontból vizsgálunk (itt a modális hangsorokra gondolok), akkor mindössze hét hangot veszünk számításba, hiszen a nyolcadik hang az első hang ismétlődése (mindössze egy oktávval feljebb vagy lejjebb). Íme a misztikum "manifesztációja": a mágikus hetes szám után újra visszatér az egy.

Ellenben, ha a nyolc hang távolságát vesszük szemügyre, és felbontjuk azt kis szekundokra (tehát félhangonként értelmezzük), megállapíthatjuk, hogy egy oktávot (azaz nyolc hang távolságát) 12 félhang épít fel.

Jézus szenvedéstörténetében a Halál a tizenkettedik stáció. A horoszkóp 12 házból áll, melyekben 12 zodiákus jegy szerepel. A 12. ház a Halálhoz való viszonyt is jelképezi.

Nincs tovább, mégis van! Csak az egyik körből tudok kilépni, de máris egy másik körben találom magam. Mindössze körforgás létezik! Nincs végső kérdés!

Balogh Béla A tudatalatti tízparancsolatában az első meditációt a következő mondattal nyitja: "Az Élet végtelen körforgásában, ahol most vagyok..."

Most és Végtelen.

A zeneelmélet azt mondja, hogy a zene térben és időben történik. Ám a most mindig feloldódik a végtelenben! Életünk egyik legnagyobb kérdésére a zene megadja a választ! Igen, van tovább. Még a tizenkettedik után is!

Haj regő rejtem,
hová, hová rejtsem...
Hol, volt, hol nem:
kint-e vagy bent?
Régi rege, haj mit jelent,
Urak, asszonyságok?
Ím szólal az ének.
Ti néztek, én nézlek.
Szemünk pillás függönye fent:
Hol a színpad:
kint-e vagy bent,
Urak, Asszonyságok?

Így szólítja meg a nézőt, hallgatót a regös Bartók Béla A kékszakállú herceg vára című művében (a szövegkönyvet Balázs Béla írta).

A mű különlegessége (Bartók zenei és Balázs Béla írói zsenialitásán kívül), hogy akárhányszor nézem, hallgatom, minden alkalommal egy újabb szikra pattan ki belőle, és gyújtja meg elmémet, szívemet.

Ki vagyok én? Kékszakállú? Judit?

Hol a vár? Bennem?

Az izgalom, a feszültség egyre jobban fokozódik, ahogy haladunk ajtóról-ajtóra. Mik ezek az ajtók valójában? Lelkünk mély bugyrai, melyeket magunk előtt is zárva tartunk. S lám, a szerelem képes feltárni azokat.

Ám a tiltakozás is végigkísér bennünket. Nem akarom, hogy a másik megismerjen. Miért nem vagyok jó így Neked? Miért akarsz még többet tudni rólam? Szívem kriptáit súlyos vasbeton fedi; ne zargasd a holtakat!

Megyek mégis utánad, bár megrémítesz. Nem csak az vagy, akit eddig ismertem. Felsikoltok félelmemben. "Félsz-e?" - kérded. Hangod megnyugtat, s árnyékodban már a Nap ragyogását ismerem fel.

S minél több ajtó nyílik meg, ahogy a fény egyre inkább utat tör magának, az utolsó ajtónál újra sötétbe borul minden.

Megfejtettél, s ezzel megöltél mindkettőnket! Oda akartál látni, ahonnan nincs visszaút. Ezért zártam magam kőfalak közé, mert a Fény nem kívülről érkezett, mindig is bennem ragyogott. Tudtam, hogy kint sötétség van. Olyan sötétség, mely megöli a Fényt. Mindenáron látni akartad a Fényt, be akartad engedi, de magadat lezártad, nem lettél befogadó, így elégtél benne.

Aki érti és érzi a Fényt, kérdés és feltétel nélkül képes azt befogadni - feltéve, hogy önmagát már befogadóvá tette. Bennem is és Benned is ott kell lennie a Lángnak és a Befogadásnak is.

Ahhoz, hogy Téged megteremtselek, előbb magamat kell megteremtenem. Minden innen, az én benső Fényemből fog kiindulni, és egymás Fényének keresésére indulunk.

Ha magadban nem is gyújtottál még Fényt, a keresés ettől függetlenül beindul. Ekkor jönnek a füstbe ment, boldogtalan párkapcsolatok, kiábrándulások, menekülés az italhoz, drogokhoz, gyógyszerekhez.

Hajszolod a szexualitást, de minden aktus után idegenkedve nézed a másik arcát, netán képzeletedben valaki mást jelenítesz meg.

A szexualitást legtöbbször úgy éljük meg, hogy csak a nemünknek "megfelelő" oldalt akarjuk benne képviselni. Ebben pedig a médiában válogatás nélkül ömlő pornográfiának is nagy szerepe van. Ha megnézel néhány filmet, magad is láthatod, hogy az aktusok egy kaptafára készülnek (szinte kivétel nélkül azonos a "koreográfia"), a férfi erőltetve, vad hévvel, szinte állatias szintre alacsonyodva "végzi a dolgát", a nő pedig passzívan "élvezi" (vagy inkább elszenvedi) mindezt.

Persze egy idő után minden lankasztóan hat ránk, és elindulunk, hogy valami újdonságot keressünk. Tantra - itt lesz a megoldás. Igen ám, csakhogy ebből is csupán a testi érintkezés érdekel bennünket - a másik oldalról megfeledkezünk. A szex lényege: hús a húsba.

Nézz körül: egyre több a szexuális perverzió, ám legalább ugyanannyi szexuális problémával is találkozunk. Ami pedig a fizikai síkon megjelenik, kivétel nélkül egy magasabb oktávból érkező kivetítés. A magasabb oktáv mindig abba az irányba kommunikál, ahol számunkra érthető jeleket adhat.

Ezzel meg is kezdődik az ördögi kör: ha a testemnek van baja, hát elhárítom. Tüneti kezelést alkalmazok. Krónikus betegségeink valójában logikus betegségek, mivel nem Kronosz, hanem Logosz szüli őket!

Vakon keresünk valamit. Valahol bennünk él, de nem vagyunk "jó anyák" és "jó apák", mivel nem gyermekünkért cselekszünk. Fordítva működünk, s ha elhagyom az idézőjeleket, és megnézek néhány családot, sajnálattal kell látnom, hogy a fenti megállapítás helytálló.

Gyerekeinket a magunk képére akarjuk formálni. (Ébresztő: Istent akarunk játszani!)

Korábbi írásaim között találsz olyanokat, melyek Egy születendő gyermekhez íródtak. Ha ma írnám őket, a címük ez lenne: Születendő gyermekekhez. Az Élet megadta számomra azt a csodát, hogy amit Keresztapaként élek és fogok megélni, úgy élhessem, hogy saját gyermekem szemei előtt szerepelhessek, és elmondhassam neki: Rád is így készülök. Téged is így foglak várni.

Az Élet másik nagyszerű ajándéka, hogy tanár lehetek. Ezáltal tanultam meg valamit: térdelj le a gyermekek előtt és kérd, hogy ők tanítsanak Téged! Időm egyre fogy, már csak egy hónapig lehetek mostani "gyermekeim" között. Ők pedig már hosszú évek óta benne vannak abban a körben, ahol ha ezt megtenném, nem csupán nem értenének, de többé nem is látnám őket.

Addig tedd hát meg, míg nem késő! Ne feledd, egyszer nem lesz holnap!

A függöny pedig már fent van: ez a színdarab Rólad szól ... és mindannyiunkról!

Keserves és boldog
nevezetes dolgok,
az világ kint haddal tele,
de nem abba halunk bele,
Urak, Asszonyságok.
Nézzük egymást, nézzük,
regénket regéljük.
Ki tudhatja, honnan hozzuk?
Hallgatjuk
és csodálkozunk,
Urak, Asszonyságok.
Zene szól, a láng ég.
Kezdődjön a játék!
Szemem pillás függönye fent.
Tapsoljatok majd, ha lement,
Urak, Asszonyságok.

Két csillag jelent meg az égen. Fényévek választották el őket egymástól; nem látták, nem tudtak egymásról. Játszottak önmaguk csillogásával, fürödtek a Nap fényében, s minden éjjel hű társként kísérték a Holdat.

Hol mosolyogva, hogy könnyes szemmel nézték az Univerzumot. Tudták, hogy útjelzők, akikben megannyi teremtmény gyönyörködik. Szerelmes párok választották őket magukénak, s nézték őket, mikor távol voltak egymástól. Mások hazatért szeretteiket látták bennük, s imádkoztak hozzájuk.

Ám az Alázattal, Szeretettel végzett szolgálat nem enyhítette magányukat. A Holdvilág mellett keresték egymást, s álmukban elképzelték a másikat.

A Végtelenség pedig megadta nekik mindazt, amire szívük szomjazott. Tudták, érezték, hogy egyedüllétük feloldódik, minél nemesebbek lesznek. Önmagukat ragyogtatták s fényeskedtek. A csillogás pedig útjára indult, hogy megkeresse ugyanazt a Fényt.

S ahogy az Évszakok váltották egymást, miként a körforgás újra és újra drámákat, regényeket játszott, fényeik egyre közelebb kerültek egymáshoz. A Törvénynek nem lehetett parancsolni, ahogy egyre közelebb és közelebb hozta őket egymáshoz. Már látták egymást, fényük sokszorozódott egymás fényében, szívük lelkük mosolygott, majd a két csillag egymásnak ütközött.

A valódi Szeretet hozta meg számukra a Beteljesedést. Egyetlen pillanatig sem tiltakoztak, csak halk imával szívükben egyet kértek: "a Te akaratod legyen meg, s ne az enyém". Így a két csillag egymásban újra eggyé lett, s önmaguk feláldozásából új élet, új csillag született.

A körforgás pedig folytatódik az Idők végezetéig.

Egykoron Te is csillag voltál, aki a Szeretetet megváltotta, s önmagát feláldozva új életnek adtál helyet. S én, mint öntudatlan, parányi teremtmény nem láthattam a Fényt, ahonnan elindultam, csak a sötétséget, amely körbeölelt, de a Fény, amelyet akkor bennem gyújtottál elűzte az árnyakat.

Ma már nem csak a magam fényét, hanem a Tiédet is látom, és felismerem. Valahol, fényévekre tőlem két csillag ugyancsak új életet szült magából, ugyanazzal a ragyogással, amelyet szívembe ültettél, s a két Fény elindult egymás felé. Közeledik. Tudom, érzem, s már látom is.

S ahogy mi magunk is egyre közelebb kerülünk, a Fény egyre szebb, egyre pompásabb lesz; útjában a sötétség, mint a Vörös-tenger kettéválik, mert az Igaz Szeretet előtt ő maga is fejet hajt.

Az Igaz Szeretet végül győzedelmeskedik, s a két csillag újra és újra meg fogja találni egymást.

Mellettem kék gyertya ég,

Szívem úgy ragyog, mint a lángja.

Ujjammal puhán érintem,

Mintha arcod simogatná kezem.

Érzed-e a húst, amint

Leszakad a Lélekről?

S két szabad Angyal suhan,

Száll messze a Szélben.

Magunk vagyunk, s hol

Nem látlak, újra felismerlek Téged.

Kezünk erőtlen, de szívünk

Összefonódik a Végtelenben.

Hol álmod csendes,

Ott vagyok.

Hol lelkem zokog,

Velem vagy.

A Hold és a Nap vagyunk,

A bölcső, mely elringat.

A szemfedő, mi összeköt,

S az álom, ami ébren tart.

Fiatal voltam, kamasz. Hármasban ültünk egy hatalmas, fekete asztalnál, és jókedvűen söröztünk. Te velem szemben ültél, mellettem egy fiatal lány, korombeli lehetett. Nem láttam az arcát, nem tudtam, ki ő, csak éreztem, hogy hozzám tartozik. Nem nézett se Rád, se rám, fejét oldalra fordította, arcát hosszú barna haja lágyan takarta. Elmondhatatlanul szomorú volt, a fájdalom némává tette.

Csak néztem őt, és nem értettem a helyzetet. Hiszen vidámak vagyunk, együtt vagyunk, mi oka lenne búslakodni. Ekkor megkértél, nézzem meg jobban az asztalt. Fekete márvány volt, korsóink rajta hevertek, mi pedig körülültük. Ahogy egyre alaposabban figyeltem, észrevettem, hogy a fekete márványból faragott asztal nem más, mint egy sírkő, amelyen szürke, merev és mégis kecses fémbetűkkel kirakva két sor díszelgett. Az első sor a nevem volt, alatta: Élt 17 évet.

Kővé meredtem, a levegő megfagyott körülöttem. "Itt vagy Te" - csak ennyit mondtál.

Álmomból felriadva kerestelek fel. Szelíden meghallgattál, majd a Belőled áradó Szeretet kíséretében rám mosolyogtál, s azt mondtad: "Sokszor nem a saját halálunkat álmodjuk meg, hanem valaki másét."

Utolsó beszélgetéseink egyike volt. Rövid időn belül hazatértél.

Válaszokat hagytál a kérdések helyén, vigasztalást a keserűség oltárán.

Ki volt a lány? Nem tudom. Talán még itt van. Talán ott vár, ahol Te is.

Bárhol is várjatok, tudom, ahol Ti vagytok, biztosan jó hely. Érzem, hogy ez a hely itt van. Legbelül. Ahol mind egyek voltunk, vagyunk, s leszünk újra.

A gyűlölet lángját

Oltsd el bennem, kérlek;

Mert nem Halál, mi éget,

Csupán pusztulás.

Nőjön virág a gyomok helyén -

A sírt ne fedje hamis bálvány,

Hajoljon rá orgonaág.

Hajoljon rá szelíden,

Simogasson, nevessen;

Gyökeréből új élet fakadjon.

Kinek lába gyenge,

Hátát támassza törzsének;

Kinek szíve vérzik,

Levelekkel kötözd be sebét,

S Te adj nekik erőt, hogy

Kiáltsák, sírják

A fájdalmat s a hazugságot!

A gyűlölet lángját

Oltsd el bennem, kérlek;

S fényét mutasd meg

A Szeretetnek.

Néhány évvel ezelőtt történt. Ketten ballagtunk új utak, új élmények után kutatva az erdőkkel tarkított hegyek között. Mintha minden értünk lett volna: a fák, a virágok, a forrás, az apró állatkák mind szerelmünk s mosolyunk sugarában fürödtek. A Nap oly hősies lobogással árasztotta el a völgyet, mintha soha nem akarna lenyugodni, mintha mindvégig minket figyelne.

A fák törzsei sebzettek voltak, mind előttünk itt járt párokról tanúskodott. "Milyen szerelem az, mely megsebez egy érző lényt?" - kérdeztem magamban. Tekintetünk egy méretes kőre szegeződött. "Legyen ez a Mi Kövünk" - mondtuk. Zsebkésem tompa élével két keresztnevet véstem bele, s alá az évszámot.

"Húsz év múlva - kezdtük fogadalmunkat - visszatérünk ide. Lehet, hogy már nem egymás kezét szorítjuk; lehet, hogy szívünk s ajkunk más nevétől lesz forró, talán már gyermekeink is elkísérnek ide, de mi itt fogunk találkozni. Nem csak ez a kő lesz a miénk, hanem az a nap is - akárcsak a mai."

Húsz év - hosszú idő. "Ha azon a napon nem találsz itt, már nem leszek e földön. Ám lelkem itt lesz, lehajol Hozzád, megsimogat, és szememben könnyekkel fogok Rád mosolyogni. Szeretlek és mindvégig szeretni foglak. A Halál testemet megölheti, de szerelmemet nem."

Ma éjjel, magányomban a telefon kalendáriumát böngésztem; lesz-e mostanában évforduló, egy kedves barát születésnapja, vagy bármi emlékezetes. Egy dátumot pillantottam meg, a számot piros négyzet fonta körbe. Eleinte nem is rémlett - "hiszen aznap nincs semmi". Majd a számok mögött emlékképek kezdtek gyülekezni, s egyre közelebb férkőztek hozzám. Nem kell behunynom szemeimet, hogy lássalak. Látom mindkettőnket. Úgy állunk a kő fölött, mint Ádám és Éva a Paradicsomban; mint ifjú pár néhány napos gyermekük bölcsője felett, s szemeik a Csodát fürkészik.

"Vajon emlékszel-e még?" Ez suhant át számtalan gondolatom között, fennakadva a millió ábránd hálóján. "Vajon a kő erősebb, vagy a szerelem?" A szerelmet megölheti ármány, halálos sebet ejthet rajta a Hazugság, ám a követ mindez el nem pusztíthatja. A kő Istené, aki lehajolt, hogy utunkba ejtse remekművét, s figyelje, miként játszik egymással két ember.

Mi pedig fejest ugrottunk a játékba. A fát nem, egymást sebzettük meg. S bár az idő nem gyógyít, csak a vándorutak pora lepi be a sebeket. Szemeinkkel már nem látjuk őket, a fájdalmat nem érezzük mindaddig, míg nem jön a zápor, s a sűrűn hulló eső le nem mossa a port. A seb ettől nem tisztul, csak még jobban látszik. A vér még szivárog - itt még Élet van.

Mikor útjaink elváltak, szemünk előtt évek peregtek le, emlékek martak az eleven húsba, de erőnk már nem volt, hogy felkiáltsunk a fájdalomtól. Pedig mily jó lett volna: játszani a gyámolatlan kisdedet, ahogy felsír, s a számára legszentebbet hívja. Valaha így hívogattuk mi is egymást; így kiáltottunk, hogy segíts, hogy ölelj, hogy takarj, hogy csókolj. S tudtuk, elég egy halvány szisszenés, s máris ott termünk, hogy egymás fájdalmát enyhítsük. De nem lehet: a közös fájdalmak elmúltak. Már csak Neked s nekem fáj.

Mikor útjaink elváltak, szentül hittük, hogy két embert igenis rendelhet egymásnak a Sors. Szívünkben éreztük, hogy van kötelék, mely elvághatatlan, mely nem ismeri a józan ész játékszabályait; amely más pályán játszik.

A sebekre a Hazugság telepedett úgy, mint az út pora. A Hazugság viszont mar, s az Idő csak meghosszabbítja a szenvedést.

"Van-e még Hited? Hiszel-e még?" Nem kérdem, miben. Csak annyit mondj: az én Hitem elpusztíthatatlan. Az én Hitem halhatatlan. Az én Hitem én vagyok.

Csak annyit mondj: a Kő vagyok.

"Biztos lehetsz benne, hogy mindig lesz tavasz, s a folyó újra folyni fog, amikor felenged a fagy."

Írja Ernest Hemingway. Egyszerű, szép mondat, de vajon látjuk-e, mi bújik meg mögötte.

Nézz ki az ablakodon. Előtted ott áll egy fa, zöld rügyekkel tarkítva, vagy színpompás virágokba borulva. Ez a fa ott volt télen is. Nem virágzott, nem rügyezett, alázatosan átadta magát a Természet rendjének. Tudta, hogy a várakozás nem hiábavaló. Most újra virít, s hirdeti az Életet.

S hol volt eddig a folyó? Jéggé meredve várta az első napsugarakat, hogy páncéljából kiszabadulva újra örömmel bukdácsoljon át a völgyeken. Tudta, hogy a várakozás nem hiábavaló. Medrében ezeregy élet születik.

Hogyan született ez a folyó?

Apró érből duzzadt az idők folyamán, míg az anyaföld megnyílt előtte, hogy medret adjon neki, s kavicsok jelezték ágyát. Ő pedig folyt tovább, egyre szebbé, egyre nagyobbá érve, míg mentén zöld növények sarjadtak; körülötte s benne új életek fakadtak. A befogadottból befogadó vált.

Nem ereje, hanem Hite vezette. A Hit pedig alázattal és kitartással társult.

Tudta, ha lavinaként indul útjának, nyomában csak pusztulás marad, s végül önmaga is szertefoszlik. Nem tett mást, mint ismerve a Természet szent törvényeit hagyta megszülni magát, hogy most ő legyen Életadó.

Igor Sztravinsky a Sacre du Printemps - innen a cím: A megszentelt tavasz - nevet viselő művében hasonlóan indítja útjának a zene győzedelmét. Egyetlen hangszer, a fagott szólal meg csupán, mely szólóhangszerként amúgy is ritka, főként ebben a szerepében: a legmagasabb fekvésből, egyedül indítja a dallamot. A parányi ér életre kel. Mi, akik látjuk -s hallgatjuk-, még nem tudjuk, mi lesz belőle, de benne már ott van a Hit.

Hemingway mindezt tudta, ahogy azt is, hogy a tavasz nekünk is Hitet ad: a remény sugarát gyújtva meg bennünk. Létünk alapjai itt vannak, megláthatod a folyóban, a fában. Egyik sem küzd, hanem él. Átadja magát annak a Bölcsességnek, amelyből ő maga is származik. A Télben nem az elmúlást látja, hanem a Tavasz közeledtét, az új életet. Tudja, hogy újra folyni fog; tudja, hogy újra kirügyezik s virágba borul. Ez a tudás a Hit.

A nemes harc nem valami ellen, hanem valamiért folyik.

Ellen-t a félelem szüli, a Középpontból kitért Tengercsepp.

A félelem pedig gyűlöletet, erőszakot szül.

Létünk nem a halál ellen, hanem az Életért való.

Nem a gyűlölet ellen, hanem a Szeretetért élünk.

A gyertya a Világosságért, és nem a sötétség ellen gyúl.

Mindig többre vágyunk. Nem elégszünk meg azzal, ami van; ez csak ugródeszka, innen vezet az út a több, a jobb felé. Mindennél és mindenkinél többek, jobbak, nagyobbak akarunk lenni, s hogy e vágyunknak eleget tegyünk, folyton olyan elméleteket gyártunk magunknak, amelyek ezt támasztják alá.

De vajon igazak-e feltevéseink? Egyáltalán: megérik-e fáradságot? Miért küzdünk, miért akarunk makacsul az árral szemben, megfeszített izmokkal hősként szerepelni, miért nem hagyjuk, hogy sodorjon az ár? Ahogy Popper Péter fogalmazott: miért kell folyton csinálni valamit? Miért kell állandóan cselekednünk?

Tisztán cseng előttem általános iskolai tanárom mondata. "Gyermekként, hogy csillapítsam tudásszomjamat, folyton olvastam, bújtam a könyveket. Kinyitottam egy tankönyvet, amely a természettudományokról szólt, s a bevezetés e sorokkal kezdődött: Az ember legyőzte a természetet. Eldobtam a könyvet, s addig nem ismert szomorúság, keserűség lett úrrá rajtam. Majd dühvel vegyes örömmel felkiáltottam: Dehogy győzte le! Nem is fogja leigázni! Soha!"

Valahányszor sétálni indulok, vagy csak kinézek az ablakon, a szemem önkéntelenül is megakad a természet hétköznapi csodáin. Ámulatba ejt az a páratlan színpompa, az a folyton zsongó élet, az a mérhetetlen Bölcsesség, mely egyedül benne rejlik. S ugyanakkor meglelem az Alázatot. A legkisebb állattól, a legparányibb növényen át mindenben, mely a Természet teremtménye.

A Természet él, nem harcol. Elfogadja helyét, mert tudja: a legnagyobb Áldás részese. Egy vele.

Mi, emberek azt mondjuk az állatokra: elpusztulnak. Netán megdöglenek.

S valójában azt áruljuk el, miként látjuk mi a halált, a saját szemszögünkből. Mi vagyunk azok, akik megdöglünk. Vergődünk az utolsó pillanatig, inaink megfeszülnek - talán soha életünkben nem dolgoztunk meg ennyire valamiért. S akik mellettünk állnak: kezeinket szorítják, könnyek között kiáltoznak, üvöltenek velünk, hogy ne, ne menj el, ne hagyj itt minket. Orvosok vesznek körül, akik vért izzadva harcolnak az elkerülhetetlen ellen. Atropin, adrenalin, defibrillátor ...

A korábban már említett filmben, az Angyalok városában Rice doktornő egy kollégájával folytatott elmélkedése során felteszi a kérdést:

-Gondolkodtál már azon, vajon mi ellen harcolunk?

A kérdés nem csak egy örök érvényű körforgást vet fel, hanem még valamit. Miért mindig valami ellen? Mitől akarjuk magunkat megóvni? Mitől félünk ennyire?

Mivel csak azt nem engedjük be, amitől félünk. Ám sokszor éppen ennek ellenkezőjét tesszük: a félelmeinknek engedünk teret, átadjuk nekik magunkat. "Te vagy az erősebb, gyere, uralkodj felettem."

A saját bőrömön kellett megtapasztalnom: a pánik az, amikor a félelmeinktől félünk! Kell ennél rosszabb? Mehetünk még ennél is mélyebbre?

Távol akarjuk tartani félelmeinket, s ezért mi magunk szüljük meg őket! S lám: máris beleestünk az ördögi körbe. Menekülni kezdünk, ahelyett, hogy szembenéznénk velük. "A neveden szólítottalak, enyém vagy!" Ide kellene eljutnunk, s máris hatalmas ugrást érnénk el az egy helyben topogás helyett.

Magunk alatt vágjuk a fát. A saját sírunkat ássuk; s hogy még jobban belesüllyedhessünk, még ki is mondjuk: "jobb félni, mint megijedni". Ezt neveljük magunkba, gyermekeinkbe. Azután pedig csodálkozunk, hogy megmagyarázhatatlanul szorongó, páni félelemben élő gyermekeink lettek, s mi magunk is azzá váltunk. Ekkor jönnek az orvosok, a gyógyszerek ... az ismerős kör.

A félelemmel elzárom magamat a Fejlődés lehetőségétől. Félek valamitől, el akarom kerülni, nem kívánom megtapasztalni. Inkább becsukom a szemem, akkor nem látom ... de mást sem látok. Sötétben leszek, mert a Fényt zártam magamon kívülre.

Gyermekeinket az "ösztönös félelemre" neveljük. Groteszk helyzetben ez úgy nézne ki, hogy az anyuka vagy apuka játszik a gyermek helyett, nehogy megsértse magát, nehogy valami baj érje. Inkább a szülő eszi meg a homokot a játszótéren, nehogy valami fertőzést kapjon a gyermeke. Inkább ő fog később felelni az iskolában, ő fog udvarolni a gyermeke helyett, nehogy kudarc, csalódás érje.

A gyermeket pedig steril sátorba zárja. Ő csak szemléli a külvilágot, de nem éli. Nem érik tapasztalatok, s ezért teste, lelke elsatnyul. Pedig ha kint élhetne, nem lenne beteg; mi tesszük azzá. S így nő fel számtalan generáció. Vajon hova vezet ez? A beteggé tett gyermekből beteg kamasz, sérült felnőtt, szülő, nagyszülő, öregember lesz. Az őt követő, a belőle kinövő generációról már nem is beszélve. A Félelem gyermekei lesznek.

Hosszabb kalandozásunk után térjünk vissza a Természethez. Mint mondtuk, a Természet él, nem küzd. Úgy gondolod, az állatok csupán ösztönöktől vezérelve élnek? A Teremtés nem adott értelmet létüknek?

Valahányszor egy állatot figyelek, mindannyiszor megszólal bennem egy hang: hogyan lehetünk ennyire süketek és vakok? Csak figyeld meg őket. Nézd meg, miként élnek. Ez vajon ösztön? Csupán egy genetikai hajtóerő, semmi más?

"Nincsenek érzelmeik." S mit mondasz arra a képre, amikor a hűséges eb gazdája sírja mellett ül, és nem hajlandó onnan távozni, sem pedig mást odaengedni?

Évekkel ezelőtt olvastam egy könyvet, amely a különböző "rétegtestekkel" foglalkozott. A szerző felvázolt egy táblázatot, mely valahogy így nézett ki:

  ásvány         növény          állat          ember

     fizikai test    fizikai test     fizikai test   fizikai test   

                       étertest     étertest   étertest

                                          asztráltest  asztráltest

                                                         szellemtest

Ezzel a táblázattal nem csak a különböző "rétegtestek" egymásra épülését kívánta szemlélteni, hanem azt is állította, hogy minél magasabb szintű testtel rendelkezik egy teremtmény, annal magasabb szintű tudatot is birtokol.

A matematika mindig is távol állt tőlem, viszont valamit megtanultam belőle. A bizonyításnak egy formája az, hogy az állítás ellenkezőjét kísérlem meg bizonyítani. Eddig hát a "spiritualitás", vessük be magunkat a racionalitásba.

Azt állítom tehát, hogy a felállított hierarchiával ellentétes irányban, tehát nem lineárisan határozható meg a tudatszint növekedése. Ezzel azt állítom, hogy minél több "réteg" rakódik rám, annál messzebb kerülök valamitől - mivel a rétegek vastagsága miatt nő a távolság. Ez esetben viszont csak akkor válik helyessé az állításom, ha a rétegeket felcserélem, tehát a lélek testtől indulok vissza a fizikai testig. Ennek értelmében a kevesebb réteg magasabb tudatállapotot jelent.

Tehát:

• az ásvány áll a legközelebb egy magasabb szintű tudathoz;
• az ember a magára rakott rétegek által a legmesszebbre került ettől a tudattól.

Ha az elmélet helyes, úgy ellentétes irányban is igaznak kell lennie.

Mi ez a tudat? Én úgy hívom: Tengerélmény. Ha "helyesen működnénk", a "rétegek" csupán erősítenék bennük ezt a tudatot, ám ma már ott tartunk, hogy egyre messzebb kerültünk az Óceántól. A magunk csepp-életét hisszük egyedül igaznak, s ezért kitörünk a tengerből, önálló cseppek akarunk lenni. Ezért a hullámok hegyéről a sziklafalra ugrunk. Sikerült! Kiszakadtunk! Csakhogy a sziklafalra sütő Nap sugara (mely életet ad) felszárít bennünket, s párává válva várjuk az esőt, amikor újra visszahullhatunk a Tengerbe.

Ha elfogadnánk a Természetet és annak körforgását, mindez nem okozna fájdalmat. Nem lennének félelmeink. Csakhogy mi le akarjuk igázni a Természetet.

Nem látjuk a bizonyítást: a Természet alkotórészei - minél parányibbak, annál - közelebb állnak a Tengerélményhez. Tudják, hogy létük értelmét formálja, ezért tökéletesen átadják magukat neki. Ezért oly "könnyűek".

Amíg mi erre képtelenek vagyunk, amíg nem értjük az imát: "A Te akaratod legyen meg, s ne az enyém!", mindaddig Buddha alaptörvényei fognak irányítani.

Az első törvény: minden létezés szenvedés.

Mit ért ezalatt? Azt, hogy a különlét, önmagam gőgös élete, melyből száműzöm az Alázatot, s csak a saját akaratom szerint élem, mindaddig szenvedést fog jelenteni, amíg fel nem ismerem a szélmalom harcot.

A második törvény: minden szenvedés oka a vágy.

Ma már nem ismerjük a vágy mibenlétét. Ez a vágy ma a zsarnokoskodás, a foggal-körömmel kapaszkodás. Amit minden idegszáladdal akarsz, az nem lesz a Tiéd. Miért? Azért, mert birtokolni akarsz.

Amennyiben Alázattal álmot szülsz, s úgy élsz, hogy álmodhoz Hiteles légy, úgy máris kiváltottad magad!

Ekkor ismered meg a harmadik törvényt: szüntesd meg a vágyat, s megszűnik a szenvedés.

Lépj vissza az életbe, éld át újra a Tengert! Ehhoz viszont kell, hogy akarj, hogy tapasztalj. Másként nem értheted és nem élheted meg. Az utak Érted vannak! Ha magadban él a Hit, nem tévedhetsz el!

Az Élet nem más, mint állandó zene. Folyton fortyogó, mélyből morajló tonalitás. Egy hang mindig Veled van, részed az Állandóság, s felette a Változás zenekara játszik.

Te vagy a Zeneszerző, Te vagy a Karmester! Mint a zenét, Sorsodat formálod. Egyszer kemény dúr, máskor lágy moll. Hol gyöngéd szóló, hol harsogó tutti.

De ne feledd: a szünet is a zene része!

Ahogy a gyermekeket, fiatalokat tanítom, állandóan tapasztalom, hogy a szünet számukra nem a zene része. Szeretnék azt átugrani, semmisnek venni, mielőbb túljutni rajta. Még nem tudják használni.

S ahogy magamat látom: élvezem a szünetet! Tartson még, legyen rá fermata! Milyen csodás! A hangtalanság mámora a hangok káoszában.

Még nem állunk készen rá, hogy megvívjuk. Miért? Azért, mert háborúzunk és nem harcolunk. Én is, Te is.

A harc, amely nemes, művészet, ezért gyökere a Szeretetben van. A háborút a Gyűlölet élteti. A Gyűlölet pedig a Szeretet ellensége.

A Gyűlölet mindent elvet és elpusztít, amely nem belőle fakad. A Szeretet körbeölel és magába fogad. Ahogy a Sötétség a Fény hiánya, úgy a Gyűlölet a Szereteté.

A Gyűlölet elpusztítani tud, legyőzni nem. Győzelemre csak a Szeretet képes.

Harc akkor lesz, ha a Gyűlölet és a Szeretet egymás szemébe tud nézni, és mindkettő elmondja a másiknak: "a bennem lévő Isten meghajol a benned lévő Isten előtt".

A Szeretet az a "képesség", amely meglátja a másikban lévő Istent, s ezáltal magába tudja olvasztani. A harcművészetben ekkor születik meg a Győzelem. A harcos nem megölni akarja a másikat, hanem megismerni az ellenfélben lévő Istent, s a maga Alázatával meghajlásra ösztönözni.

A Szeretet Fia így kiált fel: "Bocsáss meg nekik, mert nem tudják, mit cselekszenek". Így szól a magában lévő Istenhez: légy velük alázatos, mert ők még nem látják, hogy amit tesznek, a Te akaratodból születik. Elfeledkeztek a Szerződésről, melyet együtt köttettünk. Minden Tervszerű. Te látod, ők nem látják. A Te szemed nyissa fel a övéiket is.

A Szeretet éppen ezért alázatos és megbocsátó. A Szeretet a nemes harcot vívja.

Ahhoz, hogy témánk magvát elérhessük, egy kicsit távolabbról kell elindulnunk.

Buddha fontos felismerést tett az emberi megértés, a lét alapvető kérdései kapcsán. Kimondta: az ember bélsárral kitömött bőrzsák, de ugyanakkor isteni rész is. Miért fontos ez számunkra?

Ezzel nem csupán ősi múltra visszatekintő tanok nyertek értelmet, hanem rávilágított az ember mivoltának kulcskérdésére: isteni és fizikai (Halhatatlan és Halandó). Ez persze több annál, mint test és lélek kapcsolatának tető alá hozása. A Harmónia alapját képezi: isteni és földi javaidat egyaránt táplálnod kell, hogy elnyerd Önmagad, hogy megtaláld a Teljességet.

Ez földi létünk során több megvilágításból is nyomon követhető.

A férfiak általában többet törődnek fizikai létükkel, és itt nem csupán a sportról van szó. Ide tartozik az evés-ivás, a testi érzékek előtérbe helyezése. Erre mondja Dr. Csernus Imre, hogy a férfilétből hiányzik az érzelmi intelligencia. Hiába erős, védelmező, képes családját ellátni, ha nem képes érzelmei felismerésére és irányítására.

Sajnos ez a tendencia manapság a nők körében is megfigyelhető. Minél többet mutassunk a külsőségekből. Mi van a smink alatt? Nem érdekes. Ha belül rothad valami, elfedjük.

Ebben viszont nem csak a hölgyek hibásak!

A fizikai és szellemi összekapcsolódás még egy rendkívül fontos dologra hívja fel figyelmünket: a fizikai világ törvényei a szellemi világ törvényei is, és fordítva. Nem csak egy irányba működünk. Nem csupán hatás van, de ellenhatás is.

Még ha a két dimenzió egymás alatt és felett áll is, a kisebb mindig a magasabb leképezése, a nagyobb mindig a kisebből vetítődik ki.

Miért fontos ez, és miként kapcsolódik témánkhoz? A Vonzás miatt. Egyszerű fizikai törvény, hogy minden, ami él, rezeg. Állandó mozgásban van, rezgéseket bocsájt ki magából, mely rezgések a hasonló rezgéseket vonzzák. Gondolj bele, mennyi minden működik ezen az elven a fizika világában.

Viszont nem csupán fizikai, szellemi vonzás is létezik, mivel szellemtestünk is él, s mivel a kisebb magasabb oktávba lépéséről van szó, így a Vonzás törvénye rá is vonatkozik.

Ahogy élek, ahogy táplálkozom, ahogy gondolkodom, mind meghatározzák a rám jellemző rezgésszintet. S mivel állandó adó-vevőként üzemelünk (akkor is, amikor ennek nem vagyunk tudatában), rezgéseinket jelként küldjük, és rezgéseket fogadunk. A belőlem kibocsátott rezgés harmóniába kerül az azonos (vagy nagyban hasonló) rezgésekkel, s azokkal együtt működik tovább.

Tudnod kell, viszont, hogy a rezgések frekvenciái nem összeadódnak, hanem szorzódnak. Ez rendkívül fontos lesz a társkeresésnél (hogy korábbi témánkat érintsem), s a párkapcsolatban pedig fokozottan jelentkezik.

Térjünk vissza a Társkereséshez. Nézzünk egy -sajnos- reális képet: félelmeitől vezérelt emberként keresek valakit, aki kiment, mielőtt úgy érezném, belefulladok a magányba. Egyedül nem lehetek egész, így csak fél vagyok, ezért szükségem van valakire, aki kiegészít, aki mellett megtalálom magam.

Lehet, szörnyen hangzik, de ez az igazság. Nem kell messze mennünk, ha ilyen embert akarunk találni (és nem is egyre fogunk rábukkanni). Miért fél? A kérdésben ott a válasz: azért fél, mert fél. A Félelem az, ami egy társ felé vezeti. Vajon a félelem jó útitárs? Jó tanácsadó?

Ha nem is mondja ki magának, de a félelmei uralják őt, nem pedig fordítva. Ezen a rezgésszinten él, ezeket a hullámokat bocsátja ki. Vajon ki fogja őt megtalálni? Kit fog bevonzani? Csakis olyan kerülhet a közelébe, aki ugyanezekkel a rezgésekkel létezik. Kialakul közöttük valami, s mindkettő fellélegzik: "Végre, megtaláltam. Megtaláltuk egymást." (Irónikus, de igazuk van.) "Ő az én másik felem."

Tehát fél emberek. Márpedig ha két felet összeszorzunk, mindössze egy negyedet kapunk. Valami nincs rendjén. Hiszen olyan boldogok voltak az elején. Majd eltelt néhány hónap, vagy néhány év, és ők maguk is érzik, mintha valami megváltozott volna. Valaki átverte őket.

De tegyük fel, hogy együtt maradnak. Összeházasodnak, családot alapítanak. Még ha velük -látszólag- minden rendben van, a gyerekeknél valami gond van. Szoronganak, alulteljesítenek, viselkedési-, tanulási zavarok jelentkeznek.

A gyermek ugyanis még érzékenyebb adó-vevővel van "felszerelve", mint szülei. Érzi, hogy valami nem tökéletes. A zenekar ugyan játszik, a karmester remekül vezényel, a vonók egyszerre mozdulnak, ám valaki félrefúj. Elég egyetlen fals hang, hogy a teljes hangzáskép torzuljon. Márpedig ez a hamisság már kezdetben ott volt. Már az elején elfelejtettek hangolni.

Egyetlen hangszer, egyetlen játékos, aki önmagában nem tiszta. Ennyi kell mindössze, hogy egy csodás összjátékot pillanatok alatt tegyünk tönkre, mint röpke szellő döntené le a nagy körültekintéssel emelt kártyavárat. Ha pedig már kettő nem hangolt...

Így lesz férj helyett félj, feleség helyett féleség.

Ami a helyzetet tovább rontja, azok pedig az úgynevezett társadalmi elvárások. Már önmagában a társadalom szó csalfa kép. Önmagában vett tiszta társadalmat ugyanis nem ismerünk. Ha ez a szó felbukkan, az már maga mögött hozza a járulékait: társadalmi státusz, osztályok. Nincs egyenlőség, helyette ügyesen kitervelt hierarchia van.

A "társadalom" pedig "előírja", mit vár a férjtől, s mit a feleségtől. Azt, hogy egymást segítve, csak is egymással élve találják meg a harmóniát.

Már bocsánat, de mi lenne, ha már azelőtt válnának harmónikus, önmagukban is teljes emberré, mielőtt találkoznának?

Mi történik, amikor "félemberek" vonzzák be egymást?

Az élet erről szóló filmje most is előttünk pereg, ám ha bepillantást vetünk az irodalomba, ott is megtaláljuk ennek tükörképét.

Ismerjük Ady Endre életét, szerelmeit, s tragédiáját. Honnan eredt ez a féktelen szenvedés? Már magjában ott volt. Ady ki is mondta, milyen társra vágyik:

"Mit bánom ez, ha utcasarkok rongya,

De elkísérjen egész síromba.

 

(...)

 

Ha ott fetrengek lenn, az utcaporba:

Borúljon rám és óvjon átkarolva."

 

(Részletek Az én menyasszonyom c. versből)

Mert ez vagyok én: magát sirató, önmagát megölő és önmagát gyászoló ember. Hát legyen ő is az.

Mint tudjuk, így is történt.

Ady nem az egyetlen volt, aki nyílt lapokkal játszott, s helyzetét fel nem ismerve sodorta magát tragédiába. Említhetnénk József Attilát is -és akkor még csak a magyar irodalomnál tartunk.

Hány és hány tragédia kell még ahhoz, hogy a társra váró ember felismerje önmagát?

"Ismerd meg magad" - és ismerni fogod társadat is.

Izgatottan érkeztünk az előadás helyszínére. Nagy öröm volt számomra, hogy végre láthatom teljes életnagyságban, hogy személyesen megtapasztalhatom azt a csodát, amit Ő képes átadni -s talán valamit átcsempészhetek belőle a saját praxisomba.

Egyszerűen jelent meg (mint mindig), de ami belőle sugárzott, az mindennél többet ért -aki ott volt, érezhette. Játékra hívott minket. "Énekeljünk egy népdalt!" Miért ne, elvégre kollégák és leendő kollégák körében vagyunk, és hát hivatásunknak ez is része. A magyar népi világ kincseiről most nem is beszélve.

Idáig még rendben volt, noha kissé félénken, de elénekeltük. "Most énekeljük el még egyszer, de a Jancsika helyett a saját nevünket illesszük a dallamba." Ez azért már kezdte feszegetni a tűréshatárt. De hát ez röhejes, ám rendben van, legyen -majd elharapom, akkor nem fog hallatszani.

"Nagyon jó! Énekeljük újra, és próbáljuk meg a nevünket belehelyezni a tenyerünkbe. Érezzük, hogy ez a sajátunk. Ez a mi nevünk, amit szeretünk, legyünk hát jók hozzá." Tessék? Ez most komoly? Nem elég, hogy magamból idétlent csinálva a saját keresztnevem éneklem egy népdal dallamára, még tegyem is a kezembe? Azért ez már...

Mint utólag kiderült, ennél a résznél nem voltam egyedül, akinek elszorult a gyomra, és egyszerűen nevetségesnek, sőt, szinte megalázónak érezte a helyzetet. Ám teljesíteni kellett, ha már eljöttem, legalább működjek együtt ... vagy tegyek úgy.

Ami viszont ezek után következett, az fátylat borított a gátlásosságra és a visszahúzódásra -noha voltak még kellemetlen pillanatok. Az a fantasztikus gyermek- és emberszeretet, ami ebből a törékeny, idős nőből világított, mindent félretolt.

Ezek után értettem meg: a gyermek, akiben még ott él valami, amit magával hozott, amit nem itt tanul. Ezért lesz képes ezen csodák befogadására. Persze, magyarázkodhatunk -fejlődéslélektan, szakaszok, életkori sajátosságok. Az igazság az, hogy a tudomány átlát mindezen, de nem hajlandó feláldozni a saját oltárán.

Amikor ma délelőtt ezeken a sorokon gondolkoztam, bevillant egy jelenet az egyik nagyon kedvelt filmemből. Az Angyalok városa nyitójelenetében egy kislány haldoklik. Élettelen teste a vizsgálóasztalon, ő maga pedig mindezt egy angyal társaságában szemléli.

-Te vagy az Isten?

-Nem. Az én nevem Seth.

-Hova megyünk?

-Haza.

-Mami is velünk jöhet?

-Még nem.

-De nem fogja érteni.

-De igen. Egy nap.

Kellenek ehhez szavak? A gyermek felismeri helyzetét, és nem ellenkezik, tudja, hogy ez az élet rendje. Inkább az édesanyja miatt aggódik. A felnőttek ezt biztos nem értik.

Még egy emlékkép vetült fel bennem az említett előadással kapcsolatban. Klára néni megkért bennünket, hogy kezdjünk el szabadon énekelni, díszítsük ki a népdalt. Itt már könnyebben vettük az akadályt. Egyszer csak felmutatott: "Most hallgassátok magatokat!" Ahogy meghallottam a sok, egymásba ölelkező énekhangot, máig is ugyanaz a kép tárul elém: a megnyugvás. Hallottam a Káoszt, s benne a belső rendet. Olyan érzés volt, mintha egy kupola vett volna körül bennünket, védő szárnyak. Mintha újra Édesanyánk méhében éltük volna át a biztonságot, hallgatva az ő hangját. Valaha hallottuk, az volt az egyetlen mentsvárunk. Ma is keressük, vajon hol találjuk.

Klára néni pontosan tudta, mit tudnak a gyerekek, és mi az, amit mi már elfelejtettünk.

Emlékének lángját megőrizve álljon itt egy idézet Tőle, a nagy Tanítótól:

"Művészet és tudomány mély belső egységet alkot. A gyermeknek mindkettő közös gyökeréből kell táplálkoznia, ez a lelki táplálék formálja személyiségét: belső egyensúlyát, ízlését, értékrendszerét. Művészetre csak művészettel lehet nevelni, tudományra csak tudománnyal, nem pótlékokkal. Művészetben és tudományban egyaránt szükséges az intuíció, a képzelet, a gondolatok áramlása és a rendezés, az összefüggések megkeresése vagy megteremtése."

(Kokas Klára: Képességfejlesztés zenei neveléssel, Zeneműkiadó, 1972.)

Korábban már beszélgettünk a szolgálatról, és a szolgáltatásról; ez utóbbi részévé vált a társkeresés. Hogy ez miért, s hogyan lett szolgáltatás, arról majd később ejtsünk szót.

Tinédzser, fiatal, felnőtt, idős ... internetes oldalak, újsághirdetések, társkereső irodák. Szinte mindenki keres, szüntelenül, ki görcsösen, ki izgalommal, ki kalandvággyal, ki elkeseredettségében. Mint egy támadást ért hangyaboly: felgyorsult tempóban, egymást taposva, szüntelen mozgásban.

Kit keresünk? Tudjuk-e, ki lehet társ a számunkra?

Általában egyet akarunk: valakit, aki mellett egész lehetek, a másik felemet.

Kiben bújhat?

S miként lépek én a másik elé? Tiszta öltönyben, avagy hófehér főkötőben, hogy megfogjam a kezét, s azt mondjam: legyünk egyek. Valaha azok voltunk, s mindeddig kerestük egymást, hogy most visszatérhessünk.

Vagy megtépázott, gyűrött köntösben, s riadtan nézek a másik szemébe: "Végre, itt vagy. Értem jöttél. Vigyél el! Feledtess! Ölelj! Szeress!"

Nézz körül: melyiket látod gyakrabban? Életek, lelkek találkozóhelye vagyunk, vagy pedig érdekek, vak vágyak dühöngője?

Kilépünk egy kapcsolatból, s sokszor már azonnal rohanunk a másikba. Miért? Mert képtelenek vagyunk magunkkal lenni. Önmagunkkal - az Ős Tennel. Nem érdekel, kik vagyunk valójában, nem akarjuk látni, honnan gyökeredzik a Pálmalevél, csak a magányos száron ülő levelünket látjuk, akit így, egyedül nem tudunk elviselni. Azt hisszük, ezért haldoklik a növény. Nem ápoljuk, nem öntözzük, nem nézzük meg, vajon él-e még a földben megbújó gyökér, csak a felszínen elsárguló leveleket látjuk, amiket nem tudunk ápolni, s ezért inkább elrohanunk, csak ne kelljen néznünk.

Majd újra csalódunk, s ha egy kicsit magunkba szállunk, döbbenten és elkeseredve mondjuk: megint ugyanabba a csapdába léptem. Bár lehet, hogy ennyire nem látunk le, s csak magunkat siratjuk: "Megint faképnél hagytak. - Az előző is hűtlen volt. - Engem mindenki elhagy. - Senki sem tud értékelni, mindenkinek csak egy éjszakára vagyok jó." S így, elkeseredve, megsavanyodva ülünk és várjuk, hogy jöjjön a következő vonat, amelyik felvesz. Azt már nem látjuk, hogy ha megyünk is vele néhány megállót: az útirány ugyanaz.

Könnyebb a másikat hibáztatni, vagy önmagunkat siratni, ahelyett, hogy magunkhoz szólnánk, és megkérdeznénk belső hangunkat, mély önmagunkat: "Mit nem veszek észre, miben hibázok?" Ugyanazt a mókuskereket pörgetem magam körül. Miért nem jöttem rá korábban és szálltam ki belőle?

Ez a felismerés az első lépés. Innen hol napsütötte, zöld mezőkön, hol sivár, esőverte ösvényeken vezet tovább az út. S a vezércsillag mellett ott leledzik a Csábítás délibábja. Néha beleesünk a kísértésbe, ám amint a látomás köddé válik, felismerjük, hogy újabb útjelzőt kaptunk.

Az Életben nem csak Pálmalevelek, de útjelzők is vagyunk egymás számára, mikor milyen szerepben: egyikünk vezércsillag, másikunk délibáb. Ám mindannyian egymásért vagyunk, egymás kezét fogva vezetjük egymást végig az úton. Sok közös szakaszunk van, hol rövidebb, hol hosszabb. Ha végetér egymás kalauzolása, hálával tartozunk. Nem futhatok vissza hozzá, hogy újra biztonságot nyújtson, mert ő már továbbment. A legrosszabb, amit tehetek, hogy minden erőmmel szorítom a kezét, és nem engedem el, noha ő már továbbmenne. Nem csak magamat akadályozom. Nem csak magamért vagyok felelős.

Bármilyen út is volt a kettőnké: hálás vagyok Neked, s áldalak. Megköszönöm, mert tudom, ezen a szakaszon csak egymást segítve tudtunk volna áthaladni. Más nem jár erre, csak mi tudjuk a helyes irányt. Most elválunk, de szívünkben ottmarad a Fény, melyet együtt gyújtottunk.

Ekkor egymást szolgáltuk. A szolgálat nem csupán alázat, áldás is.

Ha továbbra is szolgálni szeretnénk egymást, alázattal lennénk az eljövendő társ iránt. Magunkban gyújtatnánk mécsest, hogy a fény által vezetve megtaláljuk egymást. Ám ehelyett a sötétben hadonászunk elemlámpáinkkal. Nincs bennünk Fény, amely megvilágítaná az Alázatot - a várakozás alázatát. Megvárnánk, amíg a Fény körülölel és megvilágít minket. Ehelyett vakon tapogatunk a másik felé, akiről azt hisszünk, a társunk lesz.

Azonnali igényeink vannak, amelyek nem ismernek fényt, alázatot. Nem ismerik az Ős Tent, számukra egy valami létezik: a MOST. A szolgáltatás pedig rá épül, belőle él. Nem segíti, csak parazitaként él rajta. Kifacsarja, majd áldozatként sajnáltatja magát, amire újabb szolgáltatások állnak lesben. Az ördögi kör bezárul.

Az alázat, a szolgálat nem aszkétizmus, nem felesleges önsanyargatás. Nem a saját lelkiismeretem miatt teszem: magamért, hogy másokért is tehessem.

"Az a lényege, hogy a ma élő emberek egy részének van egy ilyen pálmalevele, ami Indiában található. Ez nem azt jelenti, hogy azok az emberek kiválasztottak, csak ők esetleg már mutatnak némi érdeklődést, hajlandóságot arra, hogy ne csak a világi és mindennapi dolgokkal foglalkozzanak, hanem a dolgok mélyebb jelentésével is. {...} Ez a levél nagyon régen íródott, de mégis az egész életedet, életfeladatodat magában rejti. {...} Azt mondják, akik hallanak róla, és tényleg arra adják a fejüket, elég nagy eséllyel meg is találják. {...} Biztos vagyok benne, hogy az enyém ott van."

Az idézet akár egy regényből is származhatna, ám ennél sokkal nagyobb Író tollából ered: az Élettől, s egy baráttól, egy Ajándéktól.

Nekem ők jelentik ezeket a Pálmaleveleket. Tudom, hogy honnan jönnek, látom őket, velük vagyok: egyek vagyunk. Az Élet páratlan pókhálójában ott a közös szál, s tudjuk, nincs, ami elszakítsa. Mégsem érezzük magunkat csapdában, mert valami mást is érzünk.

Ezek az érzések ha találkoznak, hegyeket mozgatnak meg. Felismerjük egymást, s örömünk sokszorzódik a másik örömében. Nincs enyém és tiéd. Tudjuk, hogy amiről úgy hisszük, birtokoljuk, nem a sajátunk. Nem sajátíthatjuk ki, nem zárhatjuk kalitkába, mint rabmadarat, nem markolhatjuk meg a szivárványt.

Ha jártadban virágot látsz, s letéped, csak ideig-óráig tündöklik látszólagos pompájában. Mivel elszakítottad őt Gyökerétől, halálra ítélted. Nem a tiedként hal meg!

A Pálmalevelek viszont Érted nyílnak! Egy levele Te vagy!

Nézz körül: nem vagy egyedül! Ott vannak Melletted, ahogy mindig, akkor is, ha nem akarod látni.

Nem tudom hogyan távoztál. A miértet pedig nem keresem.

Korábban azt sem tudtam, hogy voltál, azt pedig végképp nem, hogy elmentél. Mégis folyton utánad akartam indulni.

Szüntelenül kerestelek. Bennük. A szemükből Te néztél vissza, a mosolyuk a Te mosolyod volt.

Mi a szerelem? Irántuk éreztem, vagy Irántad?

Ki ment el? Te vagy én?

Miért? Hogyan?

Egyre gyakrabban elképzelem. Elképzelem mindazt, amit valaha Te is. Ám a képzeletet mindig a felébredés kíséri.

Miért csak a képzelet marad? Tudom, hogy hol van, s azt is, hogy hol van az ébrenlét. Mégis: miért nincs itt? Miért nem jöhet el?

Miért az erőtlenség?

Minél jobban látom magam felülről, annál inkább látom, hogy mennyire vagyunk mélyen. Innen kiáltunk, de vajon ki hallja meg? Egyáltalán: egymás hangját, egymás szavait képesek vagyunk-e meghallani?

Hegyet mászunk, a kötél közös. Valaki mindig elől megy, s valaki követi. Amíg követjük az előttünk haladó lépteit, nincs baj. Csakhogy már nem ez történik, hanem visszahúzzuk társainkat, aki egyedül erőtlen ahhoz, hogy ellenálljon. Magunkkal rántjuk a mélybe.

Mi a megoldás? Vágjuk el a kötelet és hagyjuk pusztulni azt, aki visszahúz, vagy vállaljuk érte önként a halált?

Abban bízunk, hogy csak körül kell néznünk és meglátjuk, hogy mellettünk is haladnak így. Ekkor megfogjuk egymás kezét, mert így elég erősek lehetünk ahhoz, hogy felhúzzuk azt, aki a mélységbe menekülne. Amíg ez így történik, nincs baj. Csakhogy körülnézünk, és azt látjuk, hogy túl kevesen haladnak mellettünk, s lefelé nézünk, látjuk, hogy a többség inkább a mélybe vetné magát. Inkább a halálba menekülne, mintsem küzdene magáért, s azért, hogy elérje a célt. Megijed tőle, s meghátrál.

Ám ha lezuhant, már nem tud kiáltani a mélységből. Csak akkor kiálts, ha valóban meg akarsz küzdeni magadért! S tudd: a Te küzdelmed mások küzdelme is. Együtt haladunk, egymásért vagyunk. A Te köteled végtelen, sokan függnek még rajta.

Vállald a felelősséget, készítsd a lelked az útra, s ha indulni akarsz, kiálts bártán, s bízz: lesz, ki meghallja.

Talán nem megfelelő címet választottam.

Hova is tekintek?

Magamba. A mélybe? Vagy a magasba? Avagy ez már más dimenzió, ahol nincs alatta és felette? Ám nem is egy vonal, ahol lenne előre és hátra.

Ha ez a kérdés foglalkoztat, abból tudom: jó helyen járok. S itt felbukkannak felismerések, párhuzamok, karmák, kapcsolatok, összefüggések.

Több ez, más ez annál, mint látni a jelent, s a múltat. Amikor jelenről és múltról beszélünk, valójában megakadunk egy ponton, ahonnan nem tudunk kimozdulni. Ekkor még csak az "első szinten" vagyunk, s bár megpillanthatunk összefüggéseket, azok mögé már nem látunk. Amikor viszont magamba, az Ős Tenbe tekintek, ennél többet látok.


Persze: mindig többet akarunk látni, éppen azért, hogy ami velünk történik, azt meg tudjuk magyarázni. A magyarázattal pedig az álbiztonságot akarjuk megteremteni. Tudjuk, hogy ez nem az Igazság, de kell valami, szükségünk van kábítószerre, hogy átmenetileg jól tudjuk érezni magunkat.

S ha elmúlik a hatás, ha "kijózanodtunk", máris újabb hazugságra van szükségünk, hogy továbbra is meglegyen a hamis komfortérzetünk.


Viszont ha megtalálod a Magadba tekintést, rájössz, hogy a Hazugság csupán a felszínen létezik, csak ott életképes. A gyökere viszont itt van, Bennünk. S innen nem csak a gyökeret látjuk, hanem azt is, hogy a föld felett virág nyílik, vagy gaz fedi el. Ezt a kertet innen kell ápolnunk.

Ha megtalálod ezt a "helyet", egyre több ajándékkal fog meglepni. Velem ezt teszi. Nem csupán ebben a testben láthatom magam. Tudom, ez mit jelent. Ez az, ami az Alázatot szüli. Itt értem meg a tanításokat. Itt van a tő, melyről megannyi levél és virág hajt, de mindez ugyanazon növényből sarjad. S ha eljön a Tél, s a virágok elhervadnak, a zöld hajtások engedelmeskednek a természetnek, akkor is tudni fogom, hogy a növény legbelül él.

Meghalni lenne jó Veled!

Égni együtt a vágy tüzes poklában,

S meglelni egymást az Örökkévalóságban.

Kilépni az egók örök, vad harcából,

Letépni szívünket az idő vasláncáról.

Nem lenni test; tér nélkül, békében

Élni, honnan jöttünk: az Édenben.